Szolgáló

Ez volt a nap, amire Song egész életében készült. Az előző napot a szertartás előkészületeivel töltötte és most készen állt. Gondosan begyakorolták a mai nap tennivalóit és válaszait, úgyhogy már csak az maradt hátra, hogy felöltse meztelen testére az ujjatlan leplet és a hordszékre üljön, amivel majd a templom előtti térre viszik.
Az év leghosszabb napja a bűnbánat napja volt. Ekkor az emberek új szolgálót ajánlottak fel istenüknek, köszönetet mondva az elmúlt évért és egyben kegyelmét kérve az új évben. Song még egyszer megnézte magát a fényesre csiszolt ezüsttükörben. Egy karcsú, szinte még gyerek lány nézett rá vissza, akinek nőiessége csak nemrégen kezdett észrevehetővé válni. Bájos arc, épp csak növekedésnek induló keblek, hosszú, sohasem levágott fekete haj és az ágyékot borító gyér, pihés szőrzet. Egy isten méltó ajándéka. Song eltökélten teljesíteni akarta a kötelességét. Azt szerette volna, hogy mindenki büszke legyen rá és - ami még fontosabb - áldozatával jó következő évet biztosítson az embereknek.
Eljött az idő. Az egyik idősebb pap hozzá lépett a lányhoz. Puha kötelet hurkolt a derekára, majd Song csuklóit külön-külön hozzá kötözte. Ez volt az első a sok kötelékből, amelyek a Napisten önként vállalt szolgálatát jelképezték. A korábban kapott drog ellazította a lányt és ezzel együtt fokozta érzékeit. Song alig érezte a csupasz talpával a földet, miközben az ajtóhoz kísérték. Egy pillanatnyi megállás a lepel miatt és a lány már úton is volt. Úgy tűnt, hogy a város minden lakója az útvonala mentén gyűlt össze. Virágokkal szórták a lányt és sok szerencsét kívántak neki. Az utolsó sarkon befordulva feltűnt a templom, amelynek hatalmas kapuján át a belső udvarba vitték a lányt. Az udvaron több sorban ültek azok a fontos vagy szerencsés emberek, akik szemtanúi lehettek az év legfontosabb szertartásának.
A hordszéket az oltár mellett a földre engedték és az egyik pap kisegítette belőle a lányt. Levette róla a leplet, majd a nézők felé fordította. Song hallotta az elismerő mormogásukat. Egy kis idő múlva az oltárhoz vezették és segítettek neki felfeküdni. Újabb puha kötelek kerültek a mellkasára, a hasára és a csípőjére. Egy fából készült párnaszerű dolgot tettek a feje alá, amit újabb kötél követett a homlokán. Song úgy gondolta, hogy az alátét túl alacsony, mert megemelte a nyakát és hagyta, hogy a homlokán átvetett kötél hátrahúzza a fejét. Kényelmetlen volt, de ebben a helyzetben ez volt a legkisebb dolog, ami foglalkoztatta.
Amikor végeztek a lekötözésével, a főpap köszönetet mondott Song-nak. Megkérdezte, hogy valóban önként elfogadja-e sorsát. Válaszként a lány hangosan és tisztán fejezte ki vágyát a Napisten szolgálatára. A lábait széttárták és térdeit felhúzták. Három pap lépett oda, hogy megvizsgálhassák és érintetlennek nyilváníthassák. Song kicsit vonaglott, miközben egymás után három ujj nyomult belé addig amíg a szűzhártyát meg nem érezte. A vizsgálat után a lábait is az oltárhoz kötözték.
A főpap ezután elfoglalta a helyét a lány feje mellett és megkezdődött a végső szertartás. Mindenki azt figyelte, ahogy a templom tetején vágott nyíláson átsütő nap fénye egy kört formázva egyre feljebb mozog a lány testén. Amikor a fényfolt már majdnem elérte Song szemét, a főpap a kezében levő ezüst kegytárgyat ütemesen az oltárhoz kezdte ütögetni. A nézők átvették a ritmust, ami másodperceken belül a templomon kívülre is jutott. A zaj egyre csak nőtt és végül teljesen kitöltötte a lány fülét. Úgy érezte, hogy az ütem a pulzusával van szinkronban. A ritmus elnyomta minden érzékelését, miközben a nap fénye tovább mozdulva elvakította.
Semmit sem látva és az ütemes zajon lebegve észre sem vette, hogy a főpap mikor hagyta abba a dobolást. Nem látta ahogy a férfi csendet parancsolva felemeli a kezét. Nem látta felemelkedni az ezüst kegytárgyat. Amikor a nehéz tárgy lecsapott megfeszülő nyakára, az éles fájdalom megbénította. A fájdalom olyan erős és mindent elsöprő erejű volt, hogy hosszú másodpercek teltek el amíg tudatosult benne, hogy nem tud levegőt venni. Az apró keblek megremegtek, ahogy a lány levegőt próbált venni az összeroncsolt torkán keresztül. Talán egy kicsit sikerült is, de távolról sem eleget. A teste hiábavaló vonaglásba kezdett a kötelek alatt. Bármivel is próbálkozott, se ki nem szabadult, se levegőhöz nem jutott. De nem adta fel a küzdést. Az eltorzult arcra eső fényfolt miatt úgy tűnt, mintha az istenség maga vizsgálná a lányt. Azután a folt lassan tovább csúszott, Song pedig egyre gyengült. Miközben partra vetett halként zihált, vékony vércsík jelent meg a szája sarkában.
A test vergődése lassan abbamaradt. A lány égő fájdalmat érzett a mellkasában. Megpróbált a főpapra nézni, de a fényfolt pereme még mindig elvakította. Amikor a folt végleg elcsúszott a szeméről, Song még egyszer megvonaglott, majd végleg elernyedt. Már úton volt istenéhez.