Szőke ördög

Egy sörittas februári estén, talán a sárgán suhanó villamoson kezdődött az egész, amikor a telefonom üzenettől csipogott. Arra a szemeszterre már vége volt a vizsgaidőszaknak, és mi, magunkat elgyötörtnek és fáradtnak vélő egyetemisták kieresztettük a gőzt, és beeresztettünk a helyére némi szeszt. Literszám folyt a sör, a vodka és a pálinka, az utolsó emlékem az volt, hogy a csapnál gargalizálok, és a férfivécéből kéjsóvár mosollyal kilépő haverom a falhoz lök és vadul megcsókol. Mint egy elcseszett pornófilmben. Szőke. Ő is szőke, mint az a másik. A zöldszemű. A hamvas, friss, lüktető szépség. Aki hasonlóan kéjsóvár tekintettel jött ki elém a villamoshoz, amikor még mindig kissé ingatagon („tán ittam, tán torgok…”) lekászálódtam róla. Üde volt és szűzies. Hófehér, simára borotvált arcán úgy villogtak zöld szemei, mint egy prédájára órák óta váró macskáé, amelyik végre neszezést hallott az egérlyukból.
Filmszakadás.
A kollégiumi szoba sötét volt, és kissé áporodott szagú, de nem elviselhetetlenül. Arra gondoltam, amennyi mindent összevedeltem, akár én is lehetnék a forrása. Gyere – lihegte cakkos szájával. Leültem mellé, próbálva minél kisebb zajt csapni, hogy az emeletes ágyon fölöttünk szuszogó szobatársa ne ébredjen föl. Ahogy ajka az enyémhez ért, valahol a fejemben kinyílt egy borzasztóan tág (végtelen?) tér, vakító ragyogással és valami eddig ismeretlen üvöltéssel szippantott magába. Szállok vagy zuhanok? Ebben az új tudatban hosszú, szőke haja az én vállamra omlott miközben testünk eggyé vált. Éreztem ahogy jeges, méregzöld tekintetével mindent kitöröl az agyamból, ami addig ott volt (a fehérjék az aminosavak lineáris polimerjei, a másodrendű lineáris differenciálegyenletnél kezdjünk a másodfokú megoldóképlettel) és új magvakat ültet ebbe az alkoholtól cuppogóssá vált, lagymatag katyvaszba. Körmeivel mély barázdákat vájt hátamba (elveszejtesz vagy megváltasz?), éhezve és mohón harapdálta a melleimet, miközben úgy hörgött, mint egy vadállat. A fejünk fölött alvó srác már rég nem érdekelte egyikünket sem. Élvezz belém, mivan?! Gyere… csináld… tökéletes vagy és ártatlan, mindjárt kitárod a szárnyaid (denevér vagy hattyú?) és elviszel innen, túl a mocskon és bűzön és sáron, és elmegyünk és soha nem hozol vissza, ottmaradunk a Fehér Helyen, itt, a Fehér Helyen, itt…
Valahol nagyon kint vagy nagyon bent petárdák robbantak, az ég hatalmasat kondult, angyalok és ördögök sikítottak fent és alant, hirtelen tébolyult táncot láttam, boszorkányokat egy nagy tűz körül, végtelen hosszú szőke hajszálakat fújt a szél a zöld lángok előtt, eltörött az idő, vagy inkább csak termikus bomlást szenvedett. Az égről halott madarak hullottak, a csillagokból vér szivárgott a felhők mögött, hallottam csatakiáltást, csecsemők zokogását, halottak utolsó hördülését, és éreztem a két jéghideg kezet a nyakam köré fonódni, miközben belülről olyan forróság öntött el, mintha máglyán égtem volna.
A fehér végtelenség kezdett elsötétülni. Először szürke lett, majd fekete, sárga foltokkal, villanyfények kintről, hát persze. Magam elé néztem, szeretőm hosszú, szőke haja csatakosan lóg, arca verítékes ahogy csukott szemmel piheg. Szédülten kászálódtam le róla, jó volt? Jó, neked? Tűnődtem egy picit a válaszon. Gyönyörű volt, és félelmetes, mennyei és pokoli, dermesztő és égető… jó volt nekem is. Mit műveltél te tulajdonképpen velem, ennyit én nem ittam, meg egyébként is, ennyit nem is lehet… kimondatlan kérdésemre csak rám emelte izzó zöld tekintetét, és kajánul vigyorgott. Akkor láttam először (utoljára?) mosolyogni. Megkaptad (te kis kurva) és én is megkaptam amit akartam. Kikísérjelek az éjszakaihoz? Áh, nagylány vagyok, kitalálok, menj vissza, meg fogsz fázni. Megfordult a világ, mindjárt felkel a Nap, és te most olyan ártatlanul nézel rám, mint a szűzfiú, aki életében először látott nőt ruha nélkül. Engem nem csapsz be („mer’ engem nem ver át, nem jár túl az eszemen”), nem tudom hány éves vagy igazából, hogyan neveztek el amikor létrehoztak, honnan jöttél, hova mész, de a lánc megköttetett, megfertőztél bár én akartam, és most… nem tudom. Majd hívj.
Az éjszakai buszon dermedtre fagyott kezeimmel böködtem a telefont valami zenéért, hogy a félórás úton ne aludjak el, közben éreztem a hasam alatt szendergő forróságot, és valahol a hátam mögött boszorkányok nevetését hallottam.