Szeretni néha nehéz 4. rész

A napok egymás után teltek, James Potter minden randira hívási kísérlete pedig sorban kudarcba fulladt. Lily állhatatosan mondott nemet minden bevetett sármos mosolynak, minden szál vörös rózsának, de még James afféle kirohanásainak is, hogy miért nem hajlandó legalább egyetlen egyszer elmenni vele valahová.
A lány nem árulta el, hogy tudott a fogadásról, nem vágott semmi csúnya szót a fiú képébe. James minden egyes közeledésekor komoly arcot öltött, hidegen csillogó zöld szemei már szája helyett is mondták előre a választ, ami kivétel nélkül minden esetben nem volt. A lány megfogadta Lupin tanácsát, és nem hagyta, hogy James lássa, hogy felforr a vére a haragtól már attól is, ha csak arra gondol, hogy egy zacskó mindenízű drazséért kell a hét minden napján elviselnie James nyaggatását. Nem értette, hogy érhet ez meg egy csomag cukorkát Potternek. A fiú még mindig nem adta fel, pedig tudta, hogy a legközelebbi válasz is nem lesz majd.

Vasárnap reggel Lily kipihenten mászott ki az ágyából egy boldog mosollyal az arcán. Ez lesz az utolsó nap, már csak ezen az egy napon kell elviselni Potter idegesítő kéréseit, holnap minden visszaáll az eredeti kerékvágásba. Kinyújtóztatta elgémberedett karjait, és szendergő barátnőire nézett. Elég korán lehet, ha Christine még nem kelt fel – gondolta, miközben belebújt a mamuszába, és az ablakhoz sétált. Elhúzta a sötétkék sötétítő függönyt, és kikukucskált. A nap már felkelt, de nagyon alacsonyan járt, aranyló sugarai beterítették a Roxfortot. Ezer színű levelek hullottak a fákról, a szél játékosan kapkodta őket föl-le.
Lilynek kedve támadt egy kis sétára. Nagyon szerette az őszt a sokszínűsége miatt. Barátnőire nem számíthatott, ők még egy darabig biztos aludni fognak és egyébként is jót fog tenni egy kis egyedüllét. Gyorsan magára kapkodta a ruháit, szoros copfba kötötte vörös tincseit, egy utolsó pillantást vetett szuszogó barátnőire, majd kilépett a szobából.

A parkban kellemes idő volt, Lily merengve ballagott a szállingózó falevelek között, néha-néha utánakapott egy-egy egyedien tarka színűnek és még egy nevetést is megengedett magának, amikor az egyik levél egyenesen az orrán landolt. Kicsit bolondnak érezte magát, hogy egyedül nevetgél, de jó kedve volt, és végül is senki sem hallotta.
Egy levélre lett figyelmes, aminek egyik fele sárga, a másik barna volt. Megállt, hogy felvegye, de ebben a pillanatban távolról jövő nesz ütötte meg a fülét. Hallgatózni kezdett. Ki lehet az, aki ilyen korai órákban rajta kívül itt bolyong? A neszek egyre erősödtek és Lily rájött, hogy emberi beszédet hall, sőt a hangok ismerősnek tűntek. Hirtelen megdermedt. A Tekergők hangját hallotta, most már felismerte, éppen James beszélt... Nem lehet… James Potter még ilyenkor is itt van, amikor ő, Lily éppen egy kis magányra vágyna. Hogy kerülhettek ide a Tekergők?
Gyorsan körbepillantott, de semmit sem talált, ami mögé elbújhatott volna. A hangok egyre hangosabbak voltak, bár Lily még mindig nem tudta, melyik irányból jönnek. Már éppen James mai visszautasításán kezdett agyalni, amikor eszébe villant a megoldás.

Hiszen annyi fa van itt! Lily sebesen megkapaszkodott a hozzá legközelebbi fa törzsében, és húzni kezdte magát fölfelé. Két húzás után azonban visszazuhant a földre, újra megpróbálta, de másodjára is pórul járt. Az agya hevesen zakatolni kezdett, valami megoldás után kutatva. Egy hirtelen ötlettől vezérelve előkapta varázspálcáját és a végére meredt.

– Locomotor Lily Evans! – jutott eszébe a varázsige és már lebegtette magát felfelé a fa egyik legfelső ágára. Megkönnyebbülten sóhajtott egyet, mikor már biztonságban érezte magát. Ezt a varázsigét még sosem próbálta embereken, legfőképpen nem magán, mindig csak tárgyakon alkalmazta. Alsó ajkainak szélét harapdálta, miközben még mindiga pálcáját bámulta… sok minden, nagyon sok minden van még, amit ő még nem tud…

A hangok már tisztán kivehetőek voltak, és Lily azt is észrevette, hogy honnan jönnek a fiúk. A pálcáját visszarakta a zsebébe és fülelni kezdett.

– Azért köszi, hogy eljöttetek. – Hallotta Lily Remus hangját.
– Ez csak természetes, pajtás – így Sirius.
– Nekem már nagyon hiányoztak ám ezek a kalandos kiruccanások – szólt Pettigrew, amitől Lilynek rögtön az a gondolata a támadt, hogy a fiúk talán egész éjszaka kint voltak. Bár ismerte Peter őrült rajongását barátai iránt, azért azt mégsem feltételezte róla, hogy egy reggeli kis tekergős sétálást kalandosnak nevez.
– Jól mondod, Férgfark – mondta Sirius. – Otthon nem tudtam semmit csinálni, egész végig anyám dirigálását hallgattam. Már nagyon hiányzott Roxfort.
Lily agyában eközben megfogalmazódott a gondolat, hogy mint prefektus ebben az évben nagyon oda kell figyelnie a tekergőkre. Ki tudja, mit csinálhatnak, amit mindannyian ennyire érdekesnek találnak, még Sirius is, aki pedig legtöbbször csak unottan bámul mindenre, ha az nem a kvidics, vagy valamelyik lány.
– Most egy hónapig nem kell kijönni – szólt közbe Remus.
– Ó, dehogyis nem! – Széles vigyor terült szét Sirius Black arcán. - Azért egy kis séta sosem árt, na meg egy-két csíny sem… igaz-e Ágas pajtás? Ágas??
James az előtte lévő leveleket rugdosta, látszólag nagyon gondolkodott valamint. Szerteszét-álló tincsei, még a megszokottnál is kócosabbak voltak, és elég álmatlannak tűnt.
– Hm? – nézett fel Siriusra.
– Én csak azt kérdeztem… Hm, csak nem azon a mindenízű drazsé csomagon gondolkodsz, ami holnap engem fog várni, amikor felkelek? – Szemtelen vigyor terült szét Sirius arcán.
– Dehogyis. – James megállt és magabiztosan nekitámaszkodott annak a fának, amin Lily ücsörgött. (A lány erre még görcsösebben markolta a faágat, nehogy akár egyetlen levelet is megrezgessen.) – Én azon a mindenízű drazsé csomagon gondolkodok, amit én fogok kapni holnap reggel.
– Ugyan, pajti, még mindig ebben a hitben ringatod magad? Valld be, hogy én győztem, akad egy olyan lány, aki ellen bír állni neked.
– Dehogy vallok be én ilyesmit – James fintorogva elhúzta a száját. – Egyébként sem győztél még, egy egész napom van, és olyan tervet találtam ki, aminek Evans tuti nem fog tudni ellenállni.
Majd meglátjuk, Potter, főleg így, hogy már látom, mire számítasz, tuti nemet mondok – gondolta Lily a fa tetején.
A fiúk továbbindultak.
– Na, légy szí, mondd el, mi a terv – kérlelte esdekelve Peter Jamest, mintha legalább arról lenne szó, mit fog kapni szülinapjára.
– Dehogy mondom, még a végén Tapi megakadályozza.
Aztán másra terelődött a szó, a fiúk hangja halkult, ahogy a bejárat felé sétáltak és Lily egy idő után már csak szófoszlányokat hallott, de igazából ezek már nem is nagyon érdekelték. Elég volt az, amit hallott. Morcosan összeráncolta a homlokát. Hogyhogy James Potter nem tudja feladni? Egyáltalán hogy lehet valaki ilyen makacs? A nem az nem és kész. Ezen nem lehet változtatni, főleg nála, Lily Evansnél…

Ezúttal úgy döntött, nem használja a pálcáját, hanem inkább lemászik. Nem akarta kockáztatni, hogy esetleg rosszul süljön el a varázslat, igazából ő is megijedt, hogy hogy sikerülhetett. A Locomotort eddig mindig csak tárgyakon alkalmazta, embereken nem. Letápászkodott, és elindult visszafelé. Elment a kedve a sétálástól. Akárhogy is, Potter nem normális…
Lily mélyen a gondolataiba mélyedt, miközben felkapaszkodott a lépcsőkön. Arca kissé piros volt, a hideg széltől, még az orra is elpirult egy kicsit. Így nyitott be a barátnőihez, akik éppen álmos képpel, pizsamában ücsörögtek az ágyukon.

– Hát te meg hol jártál, Lily? – kérdezte Christine a belépő lányt.
– Csak sétáltam egy kicsit.
– Ilyen korán? – Alice olyan hangsúllyal kérdezte, mintha legalább a plafon zuhant volna le.
De Lily, mintha meg sem hallotta volna a döbbent hangsúlyt.
– Aha. Én sem értettem, hogy ébredhettem fel ilyen hamar... aztán kedvem támadt kicsit kimenni. Nagyon szép idő van odakint. – Kicsit gondolkodott, elmondja-e, amiket a fa tetején hallott, de aztán úgy döntött, inkább nem említi meg. Felesleges volna, és Christine egész biztos túlreagálná a helyzetet. Elvégre nincs ebben semmi különös, e nélkül is tudta, hogy Potter készül valamire az utolsó napon.
Lezuttyant a saját ágyára úgy, ahogy volt, ruhástul-mindenestül, és magára húzta a takarót. Mi lenne, ha ma nem kelne fel? Akkor Potternek nem sikerül a terve, és még csak esély sem lesz, hogy megvalósítsa; holnap pedig már nem fogja elvenni a kedvét.
– Lily? – Christine hangja behatolt a paplan alá. A fekete hajú lány lehúzta barátnője fejéről a takarót.
– Csak gondoltam, pihenek még egy kicsit, amíg ti felöltöztök – mentegetőzött a lány.
– Jól van, de mi percek alatt elkészülünk, igaz Alice? – Christine szőke hajú barátnője ágyára nézett, de Alice már nem volt ott. Felöltözve állt a tükör előtt és éppen a haját rendezgette pálcájával, egy új varázsigével, amit nyáron tanult anyukájától. Vigyorogva Christine-re nézett. – Aliiiccceee – Christine nevetve rohant saját cuccaihoz, és sebesen magára kapkodta ruháit. Pár perc múlva,már ő is Alice mellett igazgatta rövid, fekete, egyenes szálú tincseit.
Nem telt el sok perc, és a három lány beszélgetve-nevetgélve tartott a Nagyterem felé.

Mikor benyitottak, Lily gyorsan körbenézett, hogy ott van-e Potter, de szerencsére nyoma sem volt. Három barátja ott ücsörgött, reggeliztek, de James nem volt velük. Amikor elhaladtak mellettük, Lily önkénytelenül is vetett rájuk egy pillantást. A fáról nem láthatta, mert messze voltak tőle, de most hirtelen észrevette, milyen karikás a három Tekergő szeme, főleg Remusé. Nem is nagyon beszélgettek, mint ahogy általában szoktak, csak ültek egymás mellett, és ették a pirítóst. Egy újabb dolog, ami alátámasztotta Lily gondolatát, miszerint a fiúk nem az ágyukban töltötték az éjszakát. A lány megcsóválta a fejét, és továbbment barátnői után.
A délelőtt jól telt, Lily még a nyomát sem látta Jamesnek, bár azért ő is megtett mindent, hogy ez így legyen. A nap nagy részét a hálóban töltötte, és a házi feladatait írta. A többiek mind a klubhelyiségben voltak, Lily örült is, hogy egyedül lehet, így legalább volt ideje gondolkodni.

Egyszer le kellett mennie a könyvtárba egy könyvért az átváltozástan házihoz, de akkor sem futott össze Potterrel. Lassan el is szálltak az aggódó gondolatok a fejéből. Ebédelni egyáltalán nem ment le, mert egy kicsit sem nem érezte éhesnek magát a sok házi dolgozat között. Az igazság az volt, hogy annyira nem volt éhes, hogy teljesen ki is ment a fejéből az ebéd.
Estefelé azonban már korogni kezdett a gyomra, így jobbnak látta, ha lemegy vacsorázni. A klubhelyiségben nem találta barátnőit, a könyvtárba is elment, de ott se voltak. Lilynek ekkor már szabályosan fájt a hasa, így hát úgy döntött, ma egyedül megy vacsorázni. Miközben a lépcsőn baktatott, egyfolytában az SVK dolgozaton járt az esze, Potter egyáltalán nem szerepelt gondolatai közt.

Már majdnem a Nagyteremnél járt, amikor hangosan korogni kezdett a hasa. Lily rátette a kezét, hogy abbahagyja, remélte, hogy más nem hallotta. Saját megállapítása szerint ez legalább olyan hangos volt, mintha az ég dörgött volna. Gyorsan megpördült, hogy leellenőrizze, senki sem volt hallótávolságon belül, de amint hátrafordult, egyenesen James Potterrel találta magát szemben.
Lily először nagy, kerek szemeket meresztett rá, el sem tudta képzelni, hogy kerülhetett oda, hiszen a lépteit sem hallotta, de aztán furcsa fintor futott végig az arcán. Végigmérte a fiút, de egyáltalán nem talált benne semmi furcsát, ami ellenállhatatlan lett volna, ahogy a fiú a parkban említette. Várakozón a szemébe nézett a szokásos kérdést várva, mindkét szemöldökét felvonta, de fiú csak ácsorgott ott teljes nyugalommal, és őt bámulta. Lily még egy apró mosolyt is felfedezni vélt a szája sarkában. Egy percig türelmetlenül bámult rá, de már érezte, hogy a gyomra ételért követelődzik.

– Akármit akarsz, a válasz nem – mondta a fiú képébe Lily, majd megperdült, és a Nagyterem ajtaja felé igyekezett. Azaz, csak igyekezett volna, ha egy erős kéz meg nem ragadja a karját. Lily megfordult, hogy kioktassa Jamest az udvariasság szabályairól, mely szerint mindenkinek szabad joga van megfordulni akkor, amikor akar, és elmenni oda, ahova akar – legfőképpen a lányoknak –, de mielőtt megszólalhatott volna, érezte, hogy felemelkedik a lába a talajról.
James felkapta a karjaiba, és olyan erősen szorította, hogy Lily úgy érezte, mozdulni sem tud.
Olyan hirtelen érte az egész, hogy még tiltakozni sem tudott. A szíve hevesen kezdett verni döbbenetében és egyre növekvő haragjában. Érezte, hogy a fiú viszi valahová, megpróbált kapálódzni, de ezzel nem ért el semmit. Feje a fiú izmos mellkasa felé volt fordulva, így még szavakat sem tudott kiabálni, mert James teljesen szorosan tartotta, és így arca nekinyomódott. Megpróbálta elforgatni a fejét, de ez sem sikerült.

Hallotta, hogy James mormol valamit, aztán egy ajtócsapódást is hallott, hevesen próbálta kiszabadítani magát a szoros ölelésből, de a következő pillanatban a fiú magától engedett, és Lily valami puhára zuttyant. Nem is nézett körül, fel sem fogta, hol van, csak arcába tóduló vért érezte, és a kitörni készülő dührohamot. Arca már majdnem olyan színű volt, mint a haja. Felpattant, hogy az előtte tornyosuló James szemébe mondja véleményét, kinyitotta száját, de a következő pillanatban a fiú egy gyors mozdulattal a szájába löttyintett valami rózsaszínű folyadékot.

Lily kikerekedett szemekkel bámult rá, a lé nem csak a szájába, hanem egy kicsit a ruhájára is ment. Érezte, hogy finom íze van… nagyon, nagyon finom… lenyelte, ami a szájába került, sőt még az ajkairól lenyalta, majd újra nekiveselkedett, hogy elmondja mondandóját. Éppen elkezdte volna, de hirtelen minden, amit csak mondani akart, kitörlődött a fejéből.
Csak bámulta Jamest, egyedül őt látta, senki mást. A fiú aggódva figyelte, mi történik, de amint észrevette, hogy a lány nem mond semmit, csak őt bámulja, elvigyorodott.
Gyengéden megsimogatta Lily arcát, amiről már eltűnt a vörösség, csupán egy halványrózsaszín folt virított ott helyette. A vigyort pedig egyszerűen képtelen volt letörölni James arcáról.

– Üdvözlégy a Szükség Szobájában, Lily Evans. Nem, nem kellett volna válaszolnod ott lent, mert én egyáltalán nem akartam kérdezni semmit. Ma nem kaptál választási jogot.
–James… – suttogta áhítattal Lily. – Óh, James…
– Örülök, hogy ennyire kedvelsz, de csak mindent csak szépen sorjában, drága. Hát igen, a szerelmi bájital segít a legrosszabb helyzetekben is. – Rámosolygott a lányra, aki még mindig áhítattal bámulta, majd az asztalhoz vezette.

Egy szépen megterített asztal állt a Szükség Szobájának közepén. Körülötte nem volt semmi más, csak két szék – az asztalon pedig piros terítő, szépen maghajtogatott szalvéták és gyertyák. James sorban meggyújtotta őket a pálcájával, miközben Lily le sem vette róla a szemét. A fiú nem állhatta meg, hogy többször is rá ne vigyorogjon a lányra.

Előre odakészített ételt vett elő, és mivel Lily nem tett mást, csak őt bámulta, szedett neki is. Leült vele szembe, és élvezte, hogy a ilyen sok figyelemmel halmozza el.
– Ugyan, egyél már, hallottam, hogy lent korgott a gyomrod.
Lily erre rögtön neki is látott, nem csak azért, mert már tényleg nagyon éhes volt, hanem azért is, mert James Potter mondta, hogy ezt tegye. És ő tette. Közben egyfolytában Jamest vizsgálgatta zöld szemeivel.
Miután mindent megettek, a fiú felállt és Lily mellé sétált. Színpadiasan meghajolt előtte és a kezét nyújtotta, Lily pedig boldogan helyezte saját kis kezét a fiú nagy markába.
– Azt hiszem, itt az ideje, hogy Tapi is meglásson bennünket ilyen szépen, kéz a kézben. Holnap pedig te már nem is fogsz emlékezni semmire, én meg majd azt mondom, hogy még ma éjjel szakítottam is veled – osztotta meg Lilyvel a terveit James.
– Jó ötlet – mondta áhítatosan a lány és a fiúhoz bújt, miközben elhagyták a Szükség Szobáját, és a griffendéles torony felé vették az irányt.

James átkarolta a vállát. Hirtelen olyan gondolatok törtek fel benne, hogy tényleg elég szemétség tőle, hogy visszaél Lily gyengeségével és a szerelmi bájital erejével. Nem valami férfias tőle, egyáltalán nem. Keze már megmozdult a varázspálcája felé, hogy megszüntesse a Lilyn uralkodó varázslatot, de aztán mégsem tette. Őrültség lenne, ha pont most hagyná abba, amikor pedig már túl van a nehezén… és ráadásul egyáltalán nem lenne méltó James Potterhez, a nőcsábászhoz és a csínyek mesteréhez. Kezét visszadugta a zsebébe, másikkal pedig szorosan ölelte Lilyt, amikor elérték a Kövér Dáma portréját.
– Pirosas sárgás színes levél – darálta James a jelszót.
– Remek – ásított a Kövér Dáma, és szabad utat engedett a két fiatalnak.
James besegítette Lilyt, és maga is utána mászott. A klubhelyiségben már bent volt a másik három Tekergő.

Eközben a lányok hálójában Alice nyugtalanul ücsörgött az ágyán. Már pizsamában volt, és le nem vette a szemét Lily üres ágyáról és a könyvekről, amik szerteszét hevertek benne.
– Hol lehet, Chris?
A fekete hajú lány ugyanolyan nyugtalanul járkált föl-alá a szobában.
– Nem tudom, de nem szabadott volna egyedül hagynunk fönt tanulni. Olyankor sosem tud leállni, amíg minden precízen-pontosan nincs kész. Szerintem az agyára ment a sok házi dolgozat.
– De már itt kéne lennie – folytatta Alice –, hiszen már takarodó után van. Mi lesz, ha elkapják? Lily sosem szokott ilyet csinálni!
– Szerintem nézzünk utána – javasolta Christine.
Mindketten felkapták a pálcájukat, és kicsörtettek az ajtón.

Lily bemászott a lyukon, ahogyan James is, majd a fiú átkarolta a lányt.
– Na, srácok, sikerült Evanst levennem a lábáról, igaz-e Lily drágám?
Viszont arra, ami ez után következett, még James sem volt felkészülve. Lily ránézett, de ahelyett, hogy válaszolt volna, két kezébe fogta a fiú arcát és megcsókolta. Jamesnek az volt az első gondolata, hogy eltolja magától, nem akarta, hogy a dolgok idáig fajuljanak, de Lily olyan gyengéden és finoman csókolta, hogy egyszerűen képtelen volt rá. Érezte, hogy a lány hozzábújik, és a keze önkéntelenül is a derekára csúszott. Nem tudta, és egyszerűen nem is akarta abbahagyni, hiszen soha senki sem csókolta őt így, ilyen finoman – beleborzongott az érzésbe. Érezte, hogy a szíve hevesen pumpája a vért az ereibe.

Sirius, Remus és Peter csak álltak ott bambán, és nézték a jelenetet. Egyikőjük sem hitt a szemének; legfőképpen pedig Alice és Christine nem, akik fönt álltak a lépcső tetején, és elképedve bámulták a csókolózó párt.