Szenvedő öröklét 2.

2.

A Kr. utáni II. évszázadban születtem, időpontját pontosan én sem tudom. Akkoriban nem számítottunk keresztény számítás szerint, én kelta vagyok. Mi a hold állásához igazítjuk naptárunkat.
Apám Goddarr, törzsünk vezetője, fia Locknak, unokája Scithallnak.
Már születésemkor is háborúságban álltunk apám testvérével, Lewannal és törzsével. Máig nem tudom, min különböztek össze, de apám hű embereivel elvándorolt hajdani egységes törzsünk szállásterületéről, és újat alapított a mai Írország keleti részén.
Engem kislány koromtól a Ligeti Papnők neveltek, akik közé anyám is tartozott. Akkoriban a papnők még egyenrangúak voltak törzsünk papjaival, és szabadon házasodhattak.
Serdülőkoromra megtanultam a gyógyítás alapjait, az Istenek hatalmát és történeteit, törzsünk legendáit.

Hitem legfontosabb szabálya egyszerű és világos intés: „Az Isteneket imádd, ne a gonoszt, légy erős és bátor.”
Bátorságból a legjobb példát mutatták harcosaink, nők és férfiak egyaránt.
A halál gondolata soha nem rémített meg, azt egy másik újjászületésnek hittük, és nem féltünk tőle.
De valójában mégis kételyeim támadtak, amikor elkísértem anyámat a törzs legöregebbjéhez.
Alig éltem tizenöt nyarat, amikor egy meleg este anyám a kunyhójába szólított.
- Most hasznosíthatsz mindent, amit a Liget Papnőitől jól megtanultál.
Felnéztem rá, és szemeimben halvány félelem árnyai bujkáltak.
- Herrewall haldoklik. A mi kötelességünk, hogy bátorságot öntsünk megfáradt lelkébe, és megtisztítsuk az Istenekhez vezető útra.
Felállt, és magához vette varázserejű növényekkel teli zsákját.
- Kövess.
Engedelmeskedtem.

Herrewall kunyhóját orrfacsaró bűz lengte át. AZ öregség, az elmúlás és a kiszenvedő test szaga. Anyám letérdelt az öreg mellé, zsákjából növényeket és kencéket húzott elő. Utasított, hogy kenjem be velük az öregember testét, majd szórjam be őket a porrá őrölt növényekkel. Ő egy kék festékkel teli tégelyt vett elő, belemártotta összefont nádveszzőjét, és harci jeleket festett Herrewall arcára. Egy pillanatra felnéztem, és megláttam az öreg üveges tekintetében a félelmet. Sokáig elkísért ez a szempár.
Amikor anyám végzett, megvárt, majd Herrewall jobb oldalára küldött. Az öreg fölé hajoltunk, kezeinket összekulcsoltuk, és törzsünk legendáit énekeltük a haldoklónak. Énekszavunkra távozott el az Istenek világába.

Apám ezt a pillanatot választotta, hogy belépjen a kunyhóba, és végignézze Herrewall utolsó földi pillanatait.
- Már látja őseit, és azoknak őseit. – szólt anyám. –Hamarosan találkozik az Istenekkel, és elmeséli nekik törzsünk életét, keserűségünket és örömünket. Aztán áldást kér itt maradt utódaira, testvéreire, hogy békével és erősen, megfiatalodva léphesse át Domnu kapuját. Útja a túlvilágra zavartalan.
Fejet hajtottunk a halott előtt, és elhagytuk a kunyhót.
Ez az éjszaka ébresztett rá, hogy mindannyian meghalunk egyszer, és aki gyermeket szül a világra, egyúttal halálába is küldi azt.
Évtizedekkel később én is vártam a halált, de az csak nem akart eljönni. Mérhetetlen volt az a fájdalom, amelyet akkor éreztem, amikor rádöbbentem: szeretteim mind eltávoznak majd, és együtt táncolnak az Istenekkel, csak én hiányzom közülük, mert nem vagyok képes a halálra. Nem tudok meghalni…

Damien összevonta szemöldökét.
- Hogyan jött rá minderre? A halálra való képtelenségünket mindaddig nem tudhatjuk, amíg szembe nem kerültünk vele.
- Pontosan így van. Félelmem csak az utolsónak hitt percekben érintett meg, de elmaradt a végzetes másodperc. Ez egy másik történet.

Két nyárral később Lewann ellenünk küldte harcosait. Apám és hű férfiai mind felvonultak területünk határában, a Lei folyónál. Azok az asszonyok, akiknek már a nővé érés határán álló leányaik voltak, követték férjeiket, fiaikat.
Anyám harci jeleket festett az én arcomra is, kék és fehér festékkel. Hajunkat sárral és porral kentük be, szarvasbőrből készült ruháinkra halott gyermekek csontjait erősítettük. Legidősebb bátyám, Sarredd kardot és tőrt ajándékozott nekem, amelyet megáldottak a Liget Papnői, hogy védelmezzen és segítsen engem a csatában. A harcosok fegyvereivel ugyanezt tették, majd tüzet gyújtottak, és egész éjjel imádságos énekekkel és tánccal próbálták magukra vonni az Istenek figyelmét.

Amikor hajnalban az első napsugarak felébredtek a keleti égbolton, mindannyian felsorakoztunk a folyó túloldalán, hogy fogadjuk Lewann seregét. Köd lepte be a domboldalon túl messze elnyúló erdőt, és az árnyak nem mozdultak. Néhány harcost utasított apám, hogy lőjenek nyílvesszőket a fák közé.
- Előcsalogatjuk az ellenséget. – mosolygott rám bátorítóan, én mégsem voltam bátor. Az első csatám volt.

A nyilak keresztülsuhantak a ködön és halk puffanásokkal találtak célba a ködben. Néhány fájdalmas kiáltás visszhangját hozta magával felénk a szellő. Kisvártatva előbukkantak az első harcosok, és megfeszítették íjaikat. Kevesen találtak célba. Végül megjelentek a lovasok is, hosszú harci dárdáikkal, félelmetesre maszkírozott arcaikkal. Apám megfújatta a harci kürtöt, és a harcosok megindultak le a dobon. Százak dühös kiáltása hangzott fel egyszerre, talán még a föld tündérei is összehúzták magukat. A lovak patáitól és a harcosok dühétől megremegett a domb. Végül, amikor a két törzs összecsapott, szörnyű káosz uralkodott el ezen a világszegleten. Tucatnyiakat láttam meghalni, énekszó nélkül, egy szívbe, nyakba vagy szembe fúródott nyílvesszőtől, dárdával felszakított alhasi vérzéstől. A fájdalomkiáltások napja volt ez. Sarreddtől kapott kardommal védtem magam, és mély sebeket vágtam férfiakon és nőkön egyaránt. Nem maradt időm a félelemre, vagy a rémületre, ha csak egyetlen percre is elbizonytalanodok, súlyos sebeket kaphattam volna. Megkarcolt néhány éles dárdafej és tőrszegély, de ezek az apró vágások mind eltörpültek a harc hevében. Láttam apámat, kardjával egy-egy fejre lesújtani, Sarredd dühét, amint egy tőr éle megsebezte oldalát. Visszavágott, és egy tehetetlen fej gurult el a folyó felé…

Hirtelen kellett kardomat felemelnem, miután egy pillanatra megmerevedtem ettől a pillanatképtől. Egy érett, izmos asszony döfött felém, és mindkét karom összes erejét fel kellett használnom, hogy tartani tudjam a földre szorító kard erejét. Erőtartalékaim kifogyóban voltak, és egyre lejjebb ereszkedtem. Végül az asszony a földre lökött, kardomat messze elrúgta és csapásra készült. Soha nem fejezhette be az elkezdett mozdulatot. Egyik fiatal harcosunk, Connach a hátába mélyesztette tőrét, és megforgatta. Az asszony fájdalmát az ég felé kiáltotta, majd térde rogyott és meghalt.
Connach kihúzta gerincéből a tőrt, talpra állított és visszaadta kardomat.
Tettéből nyertem új erőmet. Sorra hullottak el Lewann törzsének harcosai, és buzgalmunk mind nagyobbra nőtt. Végül nyulakként futottak vissza az erdő fái közé, ahová nyílvesszőink kísérték el őket.
Győztünk.

- Véres csata lehetett. –szólt Damien, és szivarra gyújtott.
- Az volt, de mégsem öltem embert. Csak mély sebeim által halhattak meg, a csatatéren nem gyilkoltam.
- Ettől még nem kevésbé volt bátor.
Elmosolyodtam.
- Akadtak tőlem bátrabb harcosok is, akik 8-10 ember fejével tértek vissza törzsünkhöz. A fejeket aztán karóra húztuk, és az erdőbe állítottuk fel, elrettentésül ellenségeinknek, de jó szolgálatot tettek az ártó szellemek, átkok visszatartására is.
- És hogyan ünnepelték a győzelmet?
- Tűzzel és tánccal.
Elhelyezkedtem az antik fotelben, hogy nyugodtan folytathassam a történetemet. Damien látható érdeklődéssel várta minden szavamat.

Győzelmünk ünnepe egybeesett az év világos felének kezdetével. Aznap megültük hát a Beltane-t, és engedtünk a vágyainknak.
A Liget Papnői hatalmas tüzet gyújtottak, és körbetáncolták. A törzs harci díszekben, de megtisztálkodva körbeülte a tüzet és körbeadta az ivókupát. Nem volt megkülönböztetés nők és férfiak között.
A tűz mellett maszkban és szarvasaganccsal díszített fejdíszben megjelent törzsünk főpapja, majd kisvártatva a Liget Papnőinek főpapnője, mezítelenül. A főpap végignézett az ünneplőkön, és szólt.
- A világosság idejének éjszakáján én jelképezem a Szarvas Istent, a termékenységet és a férfiúi nemzőerőt! Nászomat ezen az éjjelen ülöm, hogy népemet szaporodásra buzdítsam. Jöjj hozzám, istennőm és párom a világmindenségben!
Ekkor belépett a körbe, a tűz mellé a mezítelen főpapnő, és szólt.
- Én képviselem a Fehér Holdistennőt, a világot létrehozó ősanyát. Belőle születtünk mi mindannyian, minden élet csírája az ő akaratából jön világra! Üljük hát meg nászunkat ezen az éjjelen, és Isteneink továbbra is megsegítenek, megoltalmaznak minket! Tegyünk a kedvükre!

A főpapnő párja mellé sétált, és ölelésébe szorította. Hamarosan szent egyesülésüket kezdték meg a tűz fényénél és melegénél.
A rítus felajzotta a törzset. Fiatal harcosok választottak maguknak lányokat, és közösültek velük. Néhányan a pap és papnő példáját követve, a tűz mellett ölelkeztek, amíg mások kunyhókba vagy bokrok takarásába rejtekeztek.
Az italtól és ajzó látványtól elbódultan néztem körbe. Meleg tenyerek érintették meg meztelen vállaimat, és nedves ajkak futottak végig a gerincemen, miközben a kezek leoldották rólam a zöld ünnepi ruhát.
Connach csókot lehet a fülkagylómra és felhúzott magához.
- Legyél az Istennőm ma éjjel. –súgta.
Életemért, és az Istenek iránt érzett tiszteletem jeléül elfogadtam a felkérést.
Connach bevezetett az erdő tölgyfái közé, a puha mohaszőnyegre fektetett és megosztotta érzelmeit velem.

Felhevült vágyát éreztem minden ölelésében. Mi, kelták nem tartottuk nagy becsben a szüzességet, nem sajnáltam elvesztését. A csókok és a néhány percig tartó, szúró fájdalom elfeledtették velem a csata emlékképeit arra az éjszakára.
Ekkor szerettem bele Connachba.