Szentföldi kalandjaim-2

A Bahai szentély megtekintése.

Reggeli után elindultunk a Carmel hegyre, ahol Jézus a rengeteg, több ezres zarándok tömegnek tartott csodás szónoklatokat és gyógyította a vakokat, nyavalyatörősöket és bénákat. Innen indult Jeruzsálemi bevonulására. A hegy tetején lévő kilátóból gyönyörű kilátás nyílt a környékre. A kilátóból a Carmel hegy egy újabb magaslatának meghódítására indultunk, a Bahai vallás centrumába. A hegytetőn egy csodálatos ekletikus palota állt. Az odavezető lépcsők márványból lettek kifaragva. Mindenütt csodálatos növények, és virágok pompáztak, illatoztak. Idegenvezetőnk egy rövid ismertetőt tartott erről a vallásról, amelynek hazánkban is vannak követői.

Íme, amit a bahaiokról tudni illik: A 19. század közepére különösen Közel-Keleten- kialakult egy olyan nézet, mely szerint a világnak már nagy szüksége volt az emberi természet- és társadalomnak egy új, mindenki által elfogadható értelmezésére. Sokak számára egy 19. századi próféta, Baháulláh írásai jelentették e szükség kielégítését, melynek még napjainkban is egyre növekvő befolyása a modern vallásos történelem legjelentősebb fejleményének tekinthető. A Bahai Hit egy Izraelbeli Haifa, központú, egyistenhívő vallás, melynek követői a vallásalapítójuk és prófétájuk, a Perzsiából származó Baháulláh (1817-1892) tanításait követik. Központi tanításai, közé tartozik, hogy 1) csak egy Isten van (melyet különböző nyelvek és kultúrák más- és más neveken ismernek), 2) az emberiség egy család és eljött az idő, hogy egy globális társadalomban egyesüljön, 3) az összes nagy vallások csupán lépcsőfokai az egyetlen kifejlődő hitnek, az Isten Hitének… stb. Mivel a Bahai hit megpróbál mindenkit magába foglalni,

1844. május 23-án a Perzsia béli Shiráz városában egy fiatalember, akit később egyszerűen csak Báb (~arabul “a Kapu”) címen ismertek, elkezdte hirdetni a világ minden népei által várva várt “Isten Küldötté”-nek küszöbönálló megjelenését. Ez az új vallás az Iszlámból nőtt ki, ahogy a Kereszténység a Zsidóságból, vagy a Buddhizmus a Hinduizmusból. Bár e Bábi hitnek saját szent írásai és tanításai vannak, a Baháik hite szerint csak rövid időre volt szánva és prófétájukat az ígért és várt messiási alaknak tekintették mikor Baháulláh 1863-ban, kijelentette magát. Baháulláh sok üldöztetések után 1868-ban a Szentföldön, Acre-ban (a mai Haifa, Izrael) lévő büntetőtáborba került és ott is halt meg 24-évi rabság után. Ő jelölte ki a Carmel Hegyet a Bahái hit legszentebb pontjának, ahol kegyhelyet építettetett Báb tiszteletére, és hamvait titokban oda temettette, így most az előfutár és a próféta együtt nyugszik ott 1892 óta.

Nagyon megható volt a csodálatos, halk, szférák zenéjéhez hasonló zeneszó. Az áhítatos csendet csak a fényképezőgépek kattogása törte meg. A Bahai hit szentségével betőtekezve indultunk le a hegyről a ránk várakozó autóbuszunkhoz. Ebédelni mentünk egy vendéglőbe és utána feszített tempóban Cezárea városának és Akko lovagvárának megtekintésére indultunk. Cezárea a tengerparton fekszik. Az ősi városnak teljesen épen maradt csodálatos mérnöki teljesítménnyel felépített vízvezetékét és átemelő rendszerét tekintettük meg. Volt mit fénylépezni.

Innen átmentünk Akko várába. A ma is impozáns erődítmény tízméteres, vastag falaival, védműveivel bámulattal vegyes csodálkozásunkat váltotta ki. Megnéztük az óriási ciszternát és a különböző műhelyek rekonstruált és felszerelt helységeit. Voltak pék, szabó, csizmadia, fegyverkovács és ki tudja milyen műhelyek. Tablókon mutatták be hajdani képüket. Viaszfigurákkal ábrázolták az ott folyó munkálatokat. Láttuk a hatalmas hálótermeket, a refektóriumot és kápolnát.
Innen lementünk fürödni az öbölbe, ahová a Tiberiásról elnevezett folyó ömlik. Mondani sem kell, hogy a vízbefolyásnál három-ötméteres hullámok dübörögtek. Kéjesen vetettük bele magunkat a hullámokba, ami egyik idősebb útitársunknak majdnem a végzetét jelentette. Pemetebácsi az ötméteres hullámra felkapaszkodva olyan szerencsétlenül ülte azt meg, hogy odacsapta a sziklafalhoz és eszméletlenül kapálódzott. Ha, mi Péterrel nem vesszük észre, és nem sietünk segítségére pillanatok alatt elnyelte, volna a tenger. Az idegenvezető majd eszét vesztette a jelenttől, amint a hullámokkal küszködve próbáljuk az öreget lábainál fogva kicingálni. Mivel kopasz volt, nem tudtuk hajánál fogva megragadni. A parton fejreállítva ráztuk ki belőle a vizet…A fürdést befejezve visszaindultunk Nettanyára,hogy békésebb vizekre evezve uszikáljunk a tenger lágy ölén.
Holttengeri kaland.

Másnap kirándultunk a Holt tengerhez. Ez is emlékezetes maradt számunkra. Amint vonultunk a Jordániai Izraeli határt elválasztó Golán fennsíkot hosszában elválasztó drótkerítés mellett a következő látványban volt részünk. Jobbra néztünk, gyönyörű banán, pálma és olajfaültetvényektől zöldellt a táj. Balra nézve kopár sivatagot láttunk mindenütt. Idegenvezetőnk, Anna, elmondása szerint több lépcsőben vezették a vizet, átemelő szivattyúkkal csatornákon át a Genezáreti tóból és az egyik hét forrásból feltöltött hatalmas víztározóból a sivatagba. Itt alagcsövezve van minden fa, és kis lyukakat fúrtak a csövek falába a fa tövénél és azzal öntözik. Nincs vízveszteség.

A Holt tenger partján mindkét oldalon hatalmas kálium, magnézium, nátrium és más ásványi sóhegyek. Külön gyárakban válasszák szét a 60%-os sóoldatot tartalmazó vízből kiszikkasztott sót, és műtrágyaként ellátják vele a világot. Elmondták, hogy ez a víz gyógyítja a pikkelysömört és rengeteg a gyógyulást kereső turista szezonban. Mivel, már szezonvége volt, így csak a mi csoportunk lepte el a tengerpartot. Tíz-húszméterenként édesvizet permetező zuhanyozók voltak felállítva. A helyi kísérők elmondták, hogy a sótartalom miatt fennmarad a testünk a víz felszínén. Ebből lett a baj.
Nekiálltunk fürödni és szokás szerint berohantunk a nyakig érő vízbe és mindjárt alámerültünk, egyet, kettőt tempózandó. A víz azonnal feldobott bennünket, görgetett, mint egy üres hordót, és szemünk, szánk, orrunk telement maró sósvízzel. Alig tudtunk kikecmeregni a vízből. Gyors zuhanyozás és vádló tekintetek a sóstengerre!
Megszárítkozva a drótkötélpályán felvitettük magunkat a Masszada erődbe. Itt álltak ellen a rómaiaknak az esszéniánusok 17 évig. Végülis Belizár, az egyik végvidék (limes) katonai parancsnoka is melléjük állt és csapatával megerősítve dacoltak a rómaiakkal. Persze a túlerő végül is legyőzte őket. Belizárt kivégezték. Elhagyva a dicső romokat elindultunk a Holttengeri Tekercsek Múzeumába. Az épület maga a föld alatt van elhelyezve, hogy állandó klíma legyen. A felső szinten van a körpanorámájú kiállítási terem. Itt vannak tablókon a már rekonstruált és restaurált tekercsmásolatok kiállítva. Bemutatták, hogyan fedezték fel a tekercseket. Egy kisfiú elkóborolt kecskéi után kutatva rábukkant a szikla hasadékra, mely a barlang száját rejtette. Ott rengeteg agyagkorsót talált. Kettőt magához vett. A szülei eladták a tartalmukat darabonként egy régiségkereskedőnek.

Az pedig kikutatta a sziklahasadékot, több korsónyit jó pénzen eladott, amikor lefülelték a szervek. Így indultak a tekercselek hódító útjukra. Egy egész intézet foglalkozik a restaurálásukkal, megfejtésükkel ma is. Élményekkel megrakodva indultunk vissza Nettanyára. Másnap, egész nap, strandolás, pihenés, felkészülés a következő napi túrára. Itt említem meg, hogy Erdélyi barátaink egy kis szórakozást szerveztek nekünk négyünknek és meghívtak négy-öt Izraelbe bevándorolt zsidó barátjukat. Voltak hárman magyarok, két lengyel, egy lembergi ukrán zsidó házaspár. Elmentünk egy kóser zsidó étterembe, ahol echte kleizmer zenekar húzta a talpalávalót.
Miután elteltünk a kóser zsidó konyha kínálatával és degeszre ettük magunkat maceszgombócos levessel, töltött libanyakkal, libasültekkel, sólettel igazi kóser Szatmári szilvapálinkával és tüzes Líbiai borokkal fokoztuk a jókedvet. A kleizmeráj húzta, csak húzta, mi meg összekapaszkodva jártuk a zsidó kólót, majd a guggolóst és a kanásztáncot. Elénekeltük a „Megismerni a kanászt, a Túr a disznó, túr a mocsárszélen és végül, de nem utolsó sorban a Bazsamári libáit.”

Annyira nekitüzesedtünk, hogy valaki a zenegépbe felrakta a Bonei M: Raszputyin című slágerét. Lett erre hadd el hadd! Az egész étterem bevadulva járta, ropta velünk együtt, őrjöngve, üvöltve a rigmust. Repültek a kepik a levegőbe, majd az usánkák a földre és tiportuk, tiportuk, a ruszkikat jelképező, szerencsétlen usánkákat. Óriási balhé lett belőle. A rendőrséget is kihívták, mert attól féltek, hogy ezek a bevadult keleteurópaik szétverik jókedvükben az éttermet. Végülis igazoltatás után lecsillapodtak a kedélyek és véget vetve a zenének hazamentek a legények.

Másnap elindultunk a Jordán folyó azon szakaszához, ahonnan ered. Itt volt az ominózus esemény: Jézus, János próféta általi megkeresztelése. Az a hiedelem járja, hogy aki hazaviszi az Eliseus forrás szent vizét, az áldásban részesül egész családjával. Én nem vállalkoztam a forrásvíz hazacipelésére, inkább aláálltam, hogy megkeresztelkedjek benne, és kitátott számba folyattam a szent vizet. Sokan kiürült literes, sőt kétliteres üdítős palackokba töltögették, hogy aztán otthon szétmérjék a rokonoknak, ismerősöknek a szent keresztvizet. Különben 1 dollárért lehetett 1. Db. 2 decis szépen felcímkézett szentvizet kapni a helyszínen. De hát, milyen a magyar? Jobb a potya.
Visszatérve Nettanyára este vacsora, szabadidő, pihenés. Mi négyen elmentünk egy néptáncbemutatót megtekinteni a Kulturcentrumba. Nem bántuk meg. Nagyon szép zsidó nők, fiatal férfiak mutatták be a különböző régiók táncait. Kórus is szerepelt, csodálatos dalokat adtak elő. Az előadás után beültünk a Motel bárjába kóserpálinka és cseh sör mellett múlatni az időt. A vak kleizmerzenészek megismertek bennünket és máris húzták a talpalávalót. Most azonban nem fajult el annyira a szórakozás, mint legutóbb. Nem mentünk el a Bazsamáriig. 11 órakor asztalt bontottunk és szobáinkba vonultunk piheni. Reggel indulás Jerikóba.
Jerikó

Jerikóhoz közeledve az embernek a sófár jutott eszébe, mikor a kürtszó megremegtette Jerikó falait és leomlottak azok. A városba csak éppen bekukkantottunk és máris indultunk a romterületre, az ásatásokat megtekinteni. Óriási munkálatok folytak. A régi, állítólag a kürtszótól leomoló városfalból igen sok megmaradt. Nagyon szépen rekonstruálva és restaurálva bemutatásra kerültek a maradványok. Sok épület alapjai, két, olykor háromméteres falak, a belső terek mozaikjai, falfestéstöredékek is bemutatható állapotban pompáztak.
A romváros központjában a felállított oszlopsor közepén egy mészkőből faragott óriási Dávidcsillag állt. Több ezer éves is lehetett. Ez is mutatja a zsidó nép folytonosságát. Mikor a már látogatható és bemutatott romterületet elhagytuk át értünk a feltárások helyszínére. Itt óriási baggerekkel termelték ki a romokat, fedő talajt. Felhalmozták a leleteket is tartalmazó fedőréteget, és szorgos kezek rostálták, szitálták, hátha még ebben is találnak leleteket. A félig feltárt óriási ásatási gödrök mélyén hajdani paloták, kereskedőházak és középületek oszlopai, pilonjai és mozaik-berakású kövezeti tárultak szemeink elé. Itt keverednek a stílusok. Zsidó építmények romjaira épült rómaikori épületmaradványokat, és római épületekbe egyszerűen beépített egész, vagy félig lerombolt zsidó épületek vannak applikálva. A hatalmas, kavargó porfelleg sem tudta kedvünket szegni és rengeteg felvételt készítettünk a gigászi munkáról.
Elhagyva a romterületet ellátogattunk En Kerembe keresztelő Szent János szülőhelyére. Itt ebben a főként palesztinok, lakta kis településben, van Az Emlékmúzeum. A ház romjait feltárták, rekonstruálták, és bemutatásra alkalmassá tették. Az egészet sátorszerüleg tetőzettel látták el és tablókon bemutatásra kerültek a Szent életének állomásai egészen lefejezéséig. Nem sok látnivaló volt. Bementünk még a csodálatosan dekorált kápolnába és sokan közülünk az oltár elé térdepelve elmondtak a Szentért egy imát.

Innen egy ma is működő Kibuc múzeumba látogattunk. A kibucokat az első bevándorlók alapították és közösségben éltek, amíg meggyökeresedve gyerekeiket kitanítatván sok okos, szorgalmas zsidó állampolgárral gyarapították a hazát. Én már olvastam a kibucok életéről, sőt olvastam az Exodust, és most szembe találkoztam a múlttal. Minden olyan volt, mint az olvasmányaimban leírták és én elképzeltem. A bejárattól egyenes, datolyapálmákkal szegélyezett út vezetett a központi épületbe. A földre hullott datolyákat senki sem szedte f el, így mi jól belakmároztunk belőlük.

A központi épület, egykor közösségi házként szolgálva ebédlő, színpaddal ellátott művelődési ház, filmszínház, kultúrház, lakodalmi és esketési teremként is szolgáló sokfunkciós épület volt. Tablókon, régi fényképek alapján bemutatták az első pionírok küzdelmes életét. Elmondták, hogy szinte magukat fogva be az eke mellé, állati erőfeszítésekkel robotolva teremtették meg a létfontosságú életkörülményeket, és termelték meg az élemiszerekeket. Nem számított hogy ki orvos, mérnök, tanító. A robot mindenkinek kötelező volt, mert a közösség létfenntartását szolgálta. Utána, a szabadidőben lehetett a szakmával foglalkozni. Sőt kötelező volt ez a fajta társadalmi munka.
Múzeumként üzemelt az egykori iskolaépület és mellette a hetes napköziként működő óvoda. A szülők pár hónapos szülési szabadság után hetes bölcsödébe, óvodába és iskolába adták gyerekeiket. A közösség tartotta el őket és gondozónők, tanítók oktatták, nevelték az életre a nebulókat. A szülők csak szombatonként hozták haza a gyermekeket és akkor együtt volt a család. Megmutatták a későbbiekben épült élelmiszer feldolgozó kisüzemet is. Aztán egy színben az első traktorok, erőgépek voltak beállítva.

Az ebédet stílszerűen a Kibuc éttermében szolgálták fel, puritán körülmények között. Ennek ellenére igen finom, ízletes ősi, echte zsidó ételeket és italokat tálaltak fel. Nagyon, nagyon emlékezetes és élményekben gazdag volt ez a napunk. Ebéd után séta a környéken. Csodálatos banánültevények és kukoricaföldek, mindenütt amíg a szem ellátott. Ma egy latifundiumként üzemelő nagybirtok az egész terület, mely a közösségből kiemelkedő politikuscsalád egyik tagjának a tulajdona.

Délután visszatértünk Nettanyára és egy nagy napozással, úszással, fürdéssel egybekötött szabadidő programot iktattunk be erre az utolsó Nettanyai tartózkodásra. Vacsora után összecsomagoltunk és buszba ülve Tel Avivba indultunk. Tel Aviv Izrael fővárosa volt az 1967-es Arab-Izraeli háborúig, amikor is Izrael bekebelezte kelet Jeruzsálemet és Jeruzsálemet tette meg Izrael fővárosának. Maga a város olyan, mint a régi Pest az ötvenes években. Viszont a City itt is kezdett akkoriban kialakulni és rohamosan formálódott át a város arculata. Sárga villamosokon zötykölődtünk a kanyargós utakon. Úgy mozogtunk, mintha otthon lettünk volna. Erre pillanatok alatt rájöttünk, amint villamosra ültünk. Meghalván beszédünket az utasok elkezdetek magyarul szóba elegyedni velünk. Csak magyar szót hallottunk. Kiderült, hogy a hajdani főváros lakosainak egynegyede magyar bevándorlókból áll. Tehát nem felejtették el a volt anyanyelvüket és örültek az óhazából idevetődött ismerősöknek. Tel Avivba nem volt sok látnivaló. Két dolog volt, amiért idejöttünk. Egyrészt innen utaztunk haza repülővel, másrészt megtekintettük a cionizmus atyjának Herzl Tivadarnak az emlékmúzeumát.

A tablókon, emléktárgyakon kívül magnóról lehetett hallgatni a sztorit. Lényegében arról volt szó, hogy a magyar-osztrák zsidó megszállott fejébe vette, hogy a zsidóknak vissza kell térniük, sőt erőszakkal vissza kell szerezniük őseik szülőföldjét. Az egyik utópisztikus könyvében foglalta össze tanait. De, ez nem lett volna elég, ha gazdag pénzoligarhák, és jó szervezőképességű megszállott egyének nem sereglettek volna köré. Elindítottak egy mozgalmat. Sok földet vásároltak vissza a palesztinoktól és elkezdetek betelepülni. Mire az angol gyarmattartók észbe kaptak, már tekintélyes újzsidó kolóniákat alakítottak ki. Leendő fővárosukat Herzl Tivadar könyvének címéből vették és Tel Avivnak, Tavaszdombnak keresztelték.
Az ENSZ 1948-ban Tel Avivot tette meg a zsidó állam fővárosának. Ipari, kereskedelmi és pénzügyi központtá építették ki. Itt vannak a fontosabb rabbiképzők, az Operaház, Zeneművészeti főiskola, Ivrit nyelviskolák, Néprajzi Múzeum és a Delfinárum. Két napig időztünk a volt fővárosban és voltak, akik a Delfináriumot tekinteték meg szabadidejükben, voltak, akik a Múzeumokat, mi pedig barátaimmal a régi Jaffába kószálgattunk, csodálatos felvételeket készítve.
Jaffa már az Kr. E. –i 2 évezred első felében a környékbeli kánaniták fővárosa. Valószínűleg itt volt a jólétet ígérő Kánaán földje. 1126-1196 között a keresztes lovagok uralma alatt állt. Nagyos sok mór stílusú épület és komor várbástyák árulkodnak a jelenlétükről. Gyönyörű mediterrán loggiás házak, kertek, kúszónövények pompáznak az egész óvárosban. El üldögéltünk a teraszlépcsőkön. Elnézegettük a tengerparton ringó vitorlásokat, halászhajókat. A tengerparton száradó halászhálókat és kibiceltünk a teraszlépcsőkön üldögélő horgászoknak. Gyönyörködtünk a valószínűtlenül kék égen röpködő sirályokban és a tengerből fel-felugráló delfinekben.

Lassan beesteledett. Még egy nagy sétát tettünk a pompázatosan kivilágított városban és beültünk egy tengerparti halászcsárdaféleségbe. Kagylót, homárt és tintahalat rendeltünk. Természetesen aperitifnek kóserpálinka dukált. Az étkek mellé föníciai fehér és vörösbor, ókori ónkancsókban. A kiszolgálás mintaszerű volt. Itt sem hiányoztak a kleizmerzenészek. Húzták a talpalávalót nekünk. Volt közöttük egy magyar zsidó-cigány, aki mikor meghallotta a beszédünket összekacsintott a társaival és rázendítettek, hogy”..az a szép, az a szép, akinek a szeme kék!” Ettől egy pillanatra megállt bennünk az ütő, majd felocsúdva egy-egy pohár kóserpálinkával megerősítve az öntudatunkat torkunk szakadtából fújni kezdtük egyik nótát,a másik után. A zenészeknek sem kellett több. Körénk sereglettek. Odahúzták a nagybőgőt, a nyenyerét és húzták a talpalávalót csak nekünk!

A zsidó, és más külföldi vendégek ütemes tapssal kisérték a produkciónkat, sőt sokan lábdobogással és a kupáik asztallaphoz ütögetésével blattoltak nekünk. Mondani sem kell, hogy a végén összetoltuk a lengyelekkel az asztalunkat és aztán elszabadult a pokol. Fergeteges jókedvünk kerekedett. Összekapszkodva jártuk a polkát, a csárdást és a tápéi darudöbögőst. Éjfél felé, többszöri záróra hosszabbítás után hagytuk abba. Gyalog indultunk szállásunkra és útközben szállt az égre, hogy „Darumadár fenn az égen…”aztán sorra vettük őket mind szép sorjában. Nem maradhatott ki az Akácos út és a Bazsamári sem. Így jól betőtekezve a háromheti élménnyel búcsút vettünk ettől a vendégszerető melegszívű nép lakta országtól. Kitörölhetetlen emléket hagyott emlékezetünkben ez a Szentföldi kalandozás.