Számkivetett

Szeméből alázat szomorúság tükröződött. Arca naptól cserzett s ráncokkal teli. Ruhájából áporodott szag csapta meg az orrom.
Köszönöm, hogy megállt uram, Pestre mennék, ha elvinne mondta.
Már megbántam, h Szeméből alázat szomorúság tükröződött. Arca naptól cserzett s ráncokkal teli. Ruhájából áporodott szag csapta meg az orrom. Köszönömogy felvettem, ki tudja kit hozott a sors az utamba. Annyira szánalmasan integetett az esőben, hogy kényszert éreztem a megálláshoz.
Oda megyek – válaszoltam- elviszem. Az autó egyhangúan duruzsolva rótta a kilométereket. Utasom egykedvűen nézett maga elé, cigarettával kínáltam. Mohón nyúlt utána, s érdes hangon megköszönte.

Tudja nem voltam én mindig ilyen. Valaha családom volt, rendes otthonom, munkahelyem.
Mátészalka melletti kis faluban éltem feleségemmel és két fiammal.
Közlekedési mérnök voltam, Moszkvában végeztem vörös diplomával. A helyi AFIT- fejlesztő mérnökként dolgoztam.
Szépen gyarapodtunk, a fiaimat taníttattam, a feleségem óvónőként dolgozott a faluban. Ezerkilencszáznyolcvanegyben vettem egy moszkvicsot, azzal bejártuk az országot és Szlovákia nagy részét.
A nyolcvanas évek végén a rendszerváltáskor a céget megvette valaki és szinte az egész vezetői gárdát elküldte. Az elsők között voltam, azt mondta az új tulajdonos, hogy nem kellünk. Abban az évben töltöttem a negyvenet.
Szabolcs mindig is mostoha gyermeke volt az országnak, munkalehetőség nem volt, lassan kezdtük felélni, amit addig kuporgattunk.

Otthon egyre feszültebb lett a helyzet, a sikertelenség a semmittevés rászoktatott az italra. Nem csoda, ha az asszony más után nézett. Kétévnyi vegetálás és szinte folyamatos részegség után, az asszony beadta a válást. A bíróság vagyonmegosztással elválasztott bennünket.
Akkoriban jelentkezett a falunkban egy toborzó cég, földmunkára kerestek embereket… Elmentem velük, azt ígérték sofőrködhetek és szállást is adnak
Székesfehérvárra kerültem, mondhatom az egész várost felástuk. Akkoriban hálózták be a várost távközlő kábellel. Keményen dolgoztunk fizetés meg alig-alig csurrant. Mindig úgy fizettek, hogy egy-két hónap a főnök zsebében legyen. A szálló egy szükséglakás volt, a nyílászárók enyhén szólva hiányosak. Szerencse, hogy nyár lévén, csak a szúnyogokkal, s nem a hideggel hadakoztunk.

Az ősz Dunaújvárosban ért, és a tavaszt is itt éltük meg. Legjobban a társaim viselkedése irritált. Romák, román menekültek között fehér hollónak számítottam. Munka végeztével irány a radari kocsma, ahol fröccsös kúrvák segítették elkölteni kevéske pénzünket.
Akkoriban még rendszeresen küldtem haza pénz a gyerekeimnek, akik azt sem tudták merre vagyok, hacsak nem a postabélyegzőről.
Nagyon hiányzott az otthon, a család, keserű évek voltak. Ma már nem számít, mert a megszokás nagyúr, de akkoriban a karácsony fizikai fájdalommal telt el.

Évekig ezt az életet éltem, s egyre lejjebb süllyedtem. Közben bejártam Fejér megye településeit, sokat dolgoztam és sok keresetem bent maradt a főnökeink zsebében-
mondván- nem ért a munkánk semmit, panaszra meg mehettünk az atya úristenhez.
Gyorsan teltek az évek és egyszerre azt vettük észre a munka elfogyott. Mindenkit szélnek eresztettek. Persze kiderült feketén dolgoztunk évekig a cégünknek.
Gondoltam egyet és visszamentem Dunaújvárosba ahol több munkalehetőségre számoltam. Jelentkeztem a hajléktalanszállón, ahová felvettek, rendesen tisztálkodhattam és tiszta ruhát is adtak. Elkezdtem munkát keresni, nem sok sikerrel. Mindenhol az állandó lakóhelyet valamint az előző munkahely papírjait kérték.
Egyik sem volt, alkalmi munkával tartottam el magam, ha kellett ástam metszettem vagy füvet vágtam. Télen havat lapátoltam az utcán. Már a család sem hiányzott annyira, mindenhez hozzászokik az ember.

Kissé leengedtem az ablakot a kocsin, mert nagyon zavart utasom testének ruhájának szaga. A forgalom egyre ritkult egy- egy kamikáze Audis, BMW-s csinálta a feszültséget a hatoson. Hirtelen gondolattól vezérelve megkérdeztem mikor evett utoljára rendesen? Uram, levest azt kaptam, meg valami másodikat mindig, de egy jó rántott húsért a lelkem odaadnám.
Adony előtt megálltam a Vizi-tanyánál, s mondtam meghívom egy ebédre.
A pincér furcsán nézett ránk, de szó nélkül kiszolgált, utasom arca kéjben úszott, a rántott húst komótosan alaposan megrágva ette.
Legnagyobb meglepetésemre szódát kért, nem iszom mondta, már két éve nem volt alkohol a számban.

Csendben evett tovább Pest felől sűrű felhők tornyosultak előttünk. Az országúton nagy teherautók hordták a követ az M6-os autópálya alapjához. Szinte egymásba értek, konvojban közlekedve hegyeket hordtak össze, megváltoztatva a korábban megszokott tájat. A köveken kívül- a Dunaferr évtizedek alatt termelt a vasgyártásából- melléktermékként kikerült salakja kerül az alapba.
Köszönöm uram mondta utasom, engedje meg, hogy bemutatkozzam: Kovács Kálmán a nevem, s bátortalanul nyújtotta munkában elkorcsosult kezét.
Régen ettem ilyen jóízű húst, megköszönnék egy cigarettát, ha megkínálna vele.
Komótosan rágyújtott, mélyen szívta le a füstöt, szeme hirtelen könnybe lábadt és köhögési roham fogta el.
- Kér még valamit? – kérdeztem.
- Nem, felőlem indulhatunk is - mondta.
Adonyt elhagyva elkezdte újramesélni az életét.
Tudja én is ilyen nagy dög gépkocsit vezettem vagy két éve.
Dunaújvárosban összejöttem egy nagyon rendes asszonnyal aki az egyik közétkeztetésnél volt konyhalány. Ő felkarolt és együtt éltünk évekig. Így lett bejelentett lakásom, s kapóra jött, hogy az M6-hoz toboroztak gépkocsivezetőket.

Jelentkeztem toborzó irodában. Ott elmondták, hogy napi tíz- tizenhat órát kell dolgozni, a bér az bruttó hetvenezer de a túlórát zsebbe fizetik. Úgy tűnt minden rendbe jön körülöttem, dolgoztam éjjel nappal. A húsztonnás járgányokra harminc- harmincöt tonnányi terhet pakoltak. Ez szabálytalan volt de a KPM is szemet hunyt e dolog felett. A rendőr is elfordította a fejét, ha véletlenül arra járt. Azt beszélték akkoriban, hogy utasítás jött felsőbb szintről, hogy ne igazoltassanak bennünket. S nem ez volt az első szabálytalanság amit tapasztaltam. Tudja az EU- s csatlakozással egy időben a sofőrök munkaidejét is korlátozták. Úgynevezett tachográfokat építenek be a kocsikba és az rögzít minden cselekményt ami a kocsival történik.
Akkor hogy tudtak mégis tizenhatórázni? - kérdeztem.

Egyszerűen uram két gépkocsink volt! Mikor a tachográf mutatta munkaidő lejárt, akkor váltottunk gépkocsit. Ha sokat járt ezen a környéken akkor láthatta, hogy a pihenőhelyek mentén egyszerre sok gépkocsi parkol. Ezek voltak a második vonal autói. Minket senki nem védett a gépkocsik meg lepihenték az idejüket. Ez hihetelen mondtam, egy állami beruházásnál ilyen előfordulhat? Hajaj - jött a válasz -úgy hajtottak bennünk, mint a rabszolgákat, ez is lett a vesztem.
Hogy érti ezt?
Úgy, hogy a Vasműből hordott salak tisztasága is hagyott némi kívánni valót. Tudja mi nem volt abban? Az ötvenes évek gépkocsijai és autógumik tömkelege került elő a salakhegyekből. Nem számított, vittük azokat is az útalapba, mígnem az egyik osztrák ellenőrzéskor ez kiderült. Ekkor állították le a salak kihordását. Így is azt beszélik hétszázhatvanezer tonna salaktól szabadult meg a Dunaferr.
Aztán a másik, tudja miért kerül ez ennyibe százhuszonhatmilliárdot terveztek s úgy hírlik jócskán túllépik a keretet.

A német az osztrák beruházók egy lapátot nem hoztak ide. Itt a pályatesten három - öt kilométerre felosztották a területet és kiadták alvállalkozóknak. Hallottam, állítólag rabok is dolgoztak alvállalkozásban bizonyos szakaszokon
Akik a munka legjavát csinálták szigorú határidő betartása mellett kapták meg fizetségüket nyolcvan napos átutalási idővel. A nagy gépek? Azok meg lízingben voltak itt, s kölcsönszerződés keretében a nagyok kölcsönözték a kicsiknek.
Iszonyú pénzek folynak ki az államkasszából elhiheti nekem. Persze ezen jó páran meg is gazdagodtak és jó páran belerokkantak jó magyar szokás szerint.
Az új asszonnyal jól megvoltunk, igaz keveset voltam odahaza, de amit vele voltam az üdítő volt a sok csöves idő után.

Ahogy lenni szokott beütött a krach, megbetegedett. Bekerült a kórházba s megállapították, előrehaladott rák. Szegény iszonyú kínok közt halt meg a temetésére is nehezen engedtek el a főnökök.
Ahogy lenni szokott a halál után jelentkeztek a gyerekek, akik évek óta az anyjuk fele sem néztek. Nekem jönnöm kellett a lakásból. Tele voltam feszültséggel, és ekkor jött a karambol.
Karambol? Igen elaludtam a volánnál a tizenkettedik órában és belefordultam az árokba, több milliós kár keletkezett.
Persze főnökök könyörögtek, hogy ne beszéljek a nyolc órán túli munkáról. Nagy hiba volt rájuk hallgatni. Bíróság elé kerültem ahol elítéltek egy évre, S. házán ültem ma szabadultam.
És miért megy Pestre?- kérdeztem.
Azt beszélik a négyes metróhoz toboroznak embereket, s hátha kapok munkát.
Közben elértük az Érdi-fennsíkot, baloldalon látszott az épülő út nyomvonala. Nagy dömperek, talajgyaluk alakították a tájat. Rettenetes nagy talajmunkát végeztek, nem is beszélve arról, hogy hatvanegy híd aluljáró épült az ötvenkilenc kilométeres szakaszon. Ez azt jelenti minden kilométeren épült egy híd. Emberfeletti munkát végeztek.
Szinte jelképnek is felfogható egy hatalmas gépkocsi kanyarodott elénk, nagy sárcsíkot húzva maga után.

Kálmán és mi a terve a jövőre nézve? - kérdeztem.
Emberem elmosolyodott, most először az út során. Uram! Mi lehetne? Ahogy mondani szokták. Örülök, hogy lyuk van a seggemen. Ha megérem e nyugdíjat, akkor sincs hova mennem. Terv? Élek napról-napra s várom a kaszást. Ha van másvilág talán ott jobb vagy szebb életem lesz. Pokolra talán nem jutok, mert bűnöm az nemigen van. Egyetlen lehetséges talán mégis, hogy ide születtem. Rossz időben rossz helyen voltam. Ha fiatalabb lettem volna, a rendszerváltáskor biztosan lelépek nyugatra. Most mit kezdjek magammal. Remény sincs egy új életre. A család az hiányzik, de feléjük sem merek nézni, ők sem kerestek…

Közben elértük az Erzsébet- hidat, a rakparton égtek a fények. A két sávban centiztek a gépkocsik. Egyesek az agresszivitásukat itt élik ki, vagy az asszonnyal való rossz viszonyuk itt csapódik ki szólat meg utasom. Hirtelen felgyorsult a sor, pillanatok alatt az Emkénél voltunk.
- Kitenne a Keletinél? - kérdezte.
- Csak érjünk oda - válaszoltam.
Még egyszer köszönöm a fuvart, na meg a rántott húst, az nagyon jólesett. Szívesen Kálmán. Jó lesz itt, s bekanyarodtam a taxi droszthoz. Kezet fogtunk, majd elköszönt.
Besoroltam újra a sávomba, s akkor pillantottam meg az út szélén ülő hajléktalan csoportot. Kezükben borosüveg, rongyosak és talán büdösek is.
Közben azon járt az eszem, vajon milyen sorsok, vajon milyen bánatok fojtódnak az üvegbe.

2005 augusztus