Suttogó Tündér - Prológus

Alison a nagy tölgyfa tövében üldögélt és a vázlatfüzetébe készített egy újabb rajzot. A fa egy kis tó előtt állt, amin hattyúk nyújtogatták kecses nyakukat, valamivel távolabb kiskacsák fröcskölték egymásra a vizet. A virágba borult gyümölcsfák mámorító illatukkal töltötték be a tavaszi levegőt. Mintha csak este lenne, mert a Nap bíbor-vörös megvilágítást adott a tájnak. Lehelet finom szárnyú szitakötők repkedtek a tó felett. Minden kezdett életre kelni, beindult a tavaszi zsongás. A madarak vígan daloltak, és a levegő egy új élet reményének az illatát hozta magával.

Alison egy különleges otthon, különleges lakója volt. A kissé barokk stílusú otthonban olyan kisebb-nagyobb gyerekek nevelkedtek, akik a művészetben és a tudományban valami igazán különlegeset és nagyot alkottak. Volt olyan, aki alig volt 10 éves és máris Einsteinhez hasonlították.

Alison annak ellenére, hogy alig múlt 17 éves több élettapasztalattal és keserűséggel volt gazdagabb, mint az otthon más lakói. Senki sem ismerte a múltját teljes egészében, de azt tudták róla, hogy nem jó családba született. Anyja alkoholista volt, és ittas állapotban többször is súlyosan bántalmazta őt. Amikor rájött, hogy a veréssel nem tudja büntetni vélt bűnei miatt, más eszközökhöz folyamodott, hogy megnevelje fegyelmezetlennek talált lányát. Gyakran nem adott neki enni és szinte halálra dolgoztatta. Nevelő apja folyamatos zaklatásainak kitéve túl korán veszette el morális és fizikai ártatlanságát is. A szomszédok próbáltak közbe avatkozni, szólnia a gyámügynek, de soha nem jártak sikerrel. 14 évesen egy este Alison arra ébredt, hogy nem kap levegőt és fuldoklik. Ahogy kinyitotta a szemit, látta, hogy az egész kis lyuk ahol eddig élt lángokba borult. A szülei már kint voltak, de valamiért őt nem akarták kihozni. A tűzoltók megkérdezték őket, hogy van-e még valaki a házban, de mind a ketten csak rázták a fejüket, és a szomszédok mondták el, hogy a kislány nincs sehol. Alison pont akkor jött ki, amikor az egyik tűzoltó be akart menni, hogy kihozza őt. Bőre egy része megégett, és nagyon fulladozott a sok füsttől, de ezeket leszámítva megúszta az esetet. Most végre figyeltek a szomszédokra és a szülőket az ellenük felhozott vádpontokban elítélték. A kirendelt gyámügyes nő egy nap meglátta, hogy Alison milyen jól rajzol, és ezért tanácsolta a Szent Johanna otthonba.

Alison életében elsőnek itt tapasztalta meg, hogy mi a szeretet. A sok szenvedés ellenére még mindig tudott szeretni, de nem engedett közel senkit se magához. Tudták, hogy benne megbízhatnak, mert megtartja a titkokat, és mindig ott van, ahol szükség van rá. Ő volt mindenki lelki szemetes ládája, akiben mindenki megbízott. Megpróbált úgy élni, hogy ne vegyék észre, ott ahol van, de hiányozzon, ha elmegy. Kiválóan zongorázott, írt, és jeleskedett a történelmi tanulmányaiban is. Gyakran nyert pályázatokat, amivel támogatta az otthont. Mindenféle tudományos és művészeti sikere ellenére, volt valami, amit mindennél jobban szeretett, a légtornászat. Két és fél év sikeres sportpálya futása keresztbe tört, amikor a halálugrás közben megcsúszott a keze, és a mélybe zuhant. Ugyan saját lábain hagyta el a tornatermet, de nem, mert többé visszamenni. Attól kezdve rettegett a magasságtól. Vitathatatlan volt, hogy bármihez is fog sikert arat.

Az otthon egy bentlakásos iskolaként működött. A többségnek éltek a szülei és, ha nem akartak foglalkozni a gyerekkel, akkor ide dugták be. Pár árva, vagy nevelő nélkül maradt gyerek itt tanulását támogatta az állam, de nagy részének fizetnie kellett az itt létért. Akik viszont fizettek, azoknak nem jelentett problémát ez a fajta kiadás. Minden diáknak saját szobája volt, naponta ötször kaptak enni, és gondoskodtak arról is, hogy a szabadidejükben, azt tehessenek, amit akarnak.

Margaret nővér – az otthon legidősebb nővére – sétált oda hozzá. Alison már messziről hallotta, hogy közeledik valaki, de nem volt kedve felpillantani a munkájából. Margaret nővérről tudni kell, hogy nem apáca, hanem az iskola idős védőnője. Valamikor orvosként dolgozott itt, de aztán a lánya vette át a szerepet, a diákok és a tanári kar viszont annyira ragaszkodott hozzá, hogy elfogadta a lánya melletti asszisztensi állást. Kiemelten foglalkoztak mind a ketten Alisonnal. Az állam többek között azért is támogatta Alison ott tanulását, hogy megfigyelje és néha pár vizsgálatot, végezhessenek rajta a betegsége miatt. Mert még egészen kicsi korában kimutatták nála, hogy bőre érzéketlen a fájdalomra. Azt érzi, ha hozzá érnek, vagy megütik, de az agya nem fájdalomként reagálja le, hanem ártatlan érintésnek veszi, a legerősebb ütést is. Volt aki, megpróbálta az ő DNS-ével létre hozni a legtökéletesebb katonát, aki nem érez fájdalmat, de az emberjogi szervezetek mind mellé álltak, és nem engedték, hogy kísérleti majom legyen belőle.

- Szia Alison, az ebéd tálalva van. Gyere, egyél te is.
- Már csak pár ecsetvonás és készen is van a kép.
- Egy újabb remekmű. Csodálatos képeket rajzolsz.
Mindegyikbe bele adod a szívedet, lelkedet. Ezért is vagy te a modernkor Picassója.
- Csak mázolmányok.
- Túl szerény vagy. Igen is légy büszke a munkádra. Amúgy az igazgatóúr szeretne egy újabb kiállítást rendezni a műveidből. Azt kérte, hogy beszéljelek rá.
- Muszáj?
- Semmi, sem muszáj, de már többen is érdeklődtek a műveid iránt. Az egyik újságíró nyomozásba is kezdett, hogy kiderítse, ki az a titokzatos zseni, aki ilyen remekműveket készít.
- Nem tudom miért nem értik, meg hogy ne akarjanak megtalálni.
- Neki ez a dolga. Na akkor benne vagy?
- Benne!

Az ebédlő előtti folyosón elváltak az útjaik, Margaret nővér az igazgató irodája felé szedte apró lábait, hogy minél hamarabb elújságolhassa, neki a jó hírt, miszerint Alison beleegyezett a kiállításba. Alison addig a vacsora előtt még elment a mosdóba, majd ő is elfoglalta a szokásos helyét az ablak melletti asztalnál. Általában az elsők között foglalt helyet az asztalnál, hogy ne kelljen másokon keresztül eljutnia a székéig, de a festés miatt elszaladt vele az idő. Átbukdácsolva a többieken végtére is le tudott ülni. Egyszerű paradicsomlevessel kezdtek, sült hal volt a főétel, köretnek rizs, desszertnek pedig gyümölcssalátát kaptak. Amikor már mindenki elfogyasztotta az ebédjét, és nyugodtan beszélgettek még egy keveset az asztalnál, az igazgató szót kért magának, ami általában elég nehezen sikerült elérni, de most valamiért rögtön ráfigyelt mindenki.
- Kedves gyerekek. Az egyik szemem sír a másik nevet. Mrs. Dotson az irodalom tanárnők nyugdíjba vonult. Holnap fog kezdeni a helyettese Noah Gray tanár úr. Tudom, hogy mindenkinek nagyon fog hiányozni Mrs. Dotson, de már így is tovább maradt, mint ahogy azt elvárhattuk volna tőle. Én nem is húznám tovább a szót, engedjétek meg, hogy bemutassam nektek Noah Gray tanár urat.

A diák sereg akár a megbolydult méhkas olyan volt a hír hallatán. A tanárok és diákok között nagyon bensőséges kapcsolat volt, és Mrs. Dotsont különösen kedvelték. Nyakukat nyújtogatva várták, hogy vajon ki lesz az új tanár, de őt csak nem látták meg. A szószék lábánál az igazgató úr beszélgetett egy magas és izmos testalkatú férfival, akit eddig még nem láttak, de nem tudták, hogy vajon ő az, vagy sem. Majd a férfi felállt a szószékre, tehát ő volt Noah Gray. A lányok azonnal halk sutyorgásba fogtak, és azt kezdték firtatni, hogy milyen jóképű. És valóban, nagyon vonzó volt. Körülbelül 185 cm magas, kicsit hosszú, fekete hajú, úszókéhoz hasonlító testalkatú, barna szemű, húszas évei végén járó fiatalember volt. Végig pillantott a diák seregen, majd nagylevegőt vett és belekezdett. Minden bizonnyal nagyon izgult, mert apró izzadságcseppek gyöngyöztek magas homlokán.
- Üdvözlök mindenkit. Én vagyok Noah Gray tanár úr, de mindenki szólítson csak Noahnak. A tanár úr megszólítás olyan komor. Mrs. Dotson nagyjából elmondta, hogy hol jártok, de majd minden osztállyal átvesszük. Az igazat megvallva készültem egy beszéddel, de annyira ideges vagyok, mintha csak az Oszkár díjat kapnám meg. Azért, hogy sikerüljön feloldódnom, kérlek, kérdeztek nyugodtan és forduljatok hozzám, ha bármi kérdésetek lenne.

Noah a kezeit tördelve várta, hogy kérdezzék, de pár pillanatnyi kínos csend után visszaült a helyére. Délutáni szabad foglalkozásokon a fő témát Noah szolgáltatta. Mindenütt csak róla suttogtak, találgatták, hogy vajon milyen is ő valójában. Alison kihagyta, azaz napi zongoraórát, mert az igazgatóval beszélte meg a részleteket, a kiállítást illetően. Gabi is ott volt a megbeszéléseken, majd Alison átadta neki az összes képről készült jegyzeteit. Mikor készült? Hol készült? Mi ihlette? Mennyi ideig tartott elkészíteni? A legáltalánosabb dolgokat foglalta magában, amit a műgyűjtők, kíváncsi nézelődők és újságírók kérdezhettek. Ha valami nem várt kérdést tettek fel, Gabi vagy rögtönzött, vagy egyszerűen, csak annyit mondott, hogy nem nyilatkozik. A nap végére Alison teljesen kimerült és a vacsorát is kihagyta. Az igazgató után rögtön a szobájába ment lefeküdt és azonnal el is aludt.