Stewart elképesztő kalandja.

Stewart elképesztő kalandja
 
Első fejezet: Érkezés
 
Mikor észhez tértem, vagy talán felébredtem hason fekve, egy tengerparton találtam magamat, derékig a sós vízben, miközben gyenge hullámok lökdöstek kellemesen csapdosva hátamat. Arcomra félig ráragadt a nedves homok. Kicsit legyengülve négykézlábra tápászkodtam, miközben úgy éreztem magam, mint akit össze- visszavertek. Homokos szememet leöblítettem az óceán, hűsítő vizével, majd sűrű pislogások közepette, megpillantottam négy lábfejet a homokba süllyedve. Felnéztem az előttem álló két lányra, akik szemtelenül fiatalok voltak. 
Megdöbbenve léptek hátra, és hihetetlen ámulattal, vagy talán csodálattal figyeltek, miközben egy pillanatra sem vették le rólam a tekintetüket. Valószínűleg féltek, de ha nem is, biztos, hogy tartottak tőlem. Egy igazán fura idegennek éreztem magamat előttük, a tekintetükből kiindulva.
Összeszedtem magam, és felálltam.
- Tiszteletem hölgyeim. – motyogtam a levertségtől csendesen. - Meg tudják mondani, hogy hol vagyok?
A szőke, kékszemű lány az előző csodálathoz hasonlóan végig nézett rajtam tetőtől talpig. Vékony volt, akárcsak a mellette álló világos barna hajú lány, aki barna szemeivel ugyan olyan meglepettséggel bámult engem. A szőke hirtelen sarkon fordult, és futásnak indult, sőt mi több, sprintelt, ahogy csak bírt. A másik ezt látva utána eredt, miközben félig meddig tolatva futott, hogy ha nem is alaposan, de kapkodva továbbra is szemügyre vegyen. Mindkettőjük egyforma ruhát viselt, olyat, amilyet talán még soha nem láttam. Kis könnyű, vékony anyagú, ruhácska volt, ami nagyjából a térdük fölé ért, vékony vállpánttal. Szürke színük minden árnyalatban megegyezett a másikéval, mintha valami uniformis lett volna rajtuk… talán, egy szexi egyenruha lehetett. Biztos valami kétpetéjű ikrek. – gondoltam.
- Ne szaladjatok el! – kiáltottam – Segítsetek! Nem bántalak benneteket! – de hiába… eltűntek a fák között. Az is lehet, hogy nem is értették szavaimat. Ki tudja, milyen nyelven beszélnek erre felé.
Kissé aggodalmasan néztem körbe, hogy hol a francban lehetek? Csak arra emlékszem, hogy az US Open- re tartottam egy bérelt magán repülőgéppel, és közben viharba kerültünk valahol az atlanti- óceán fölött, és a zord időjárás következményeként le is zuhantunk. Onnan már semmire nem emlékszem, csak egy- két kép villan be, ahogy küzdök a hullámokkal, az életben maradásért. A személyzet többi tagja is eltűnt. Biztos belefulladtak az óceánba. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy nem ismertem őket, így jóval kisebb a lelki fájdalmam. Mindegy, én egyelőre túléltem, őket pedig az Isten nyugosztalja. Mindenemet elvesztettem, személyes okmányaimat, de a mi ebben a helyzetben a legfontosabb lenne, a mobiltelefonomat is. Már csak két napom maradt a torna kezdéséig, és tessék, azt sem tudom, hogy hol vagyok. – bosszankodtam.
Biztos valami szigeten lehetek, ami valószínűleg nem lakatlan. – gondoltam reménykedve, miközben ismét körbe néztem, de csak a tengerparton falként elterülő magas fákig láttam el. Visszapillantottam a nyílt vízre, ami továbbra is nyugodtan nyalogatta hullámaival a partot. Elindultam a fák felé, amerre a lányok futottak, hogy megnézzem, merre mehettek. Hátha van telefonjuk, amivel lenne lehetőségem értesíteni legalább az edzőmet a hol létemről.
Ahogy aggodalmasan, de ennek ellenére optimistán lépkedtem, megtorpanásra késztetett a fák közül agresszívan kiugráló nők csoportja, akik ugyanolyan ruhát viseltek, mint az előző két fiatal lány. Ők is köztük voltak, és izgatottan mutogattak rám. Félkörbe bekerítettek, és úgy bámultak rám, mintha sohasem láttak volna embert, vagy legalábbis férfit. Mintha valami önvédelmi szerszám, talán gumibot szerűség lett volna a kezükben, a két általam már ismert lány kivételével. Náluk semmi nem volt. De ők fiatalabbak is voltak a többieknél.
Egy középen álló idősebb hölgy, lépett közelebb hozzám, és dominanciával a hangjában, emelt fővel megszólított.
- Honnan érkeztél? – kérdezte a legnagyobb kíváncsisággal.
Legalább egy nyelvet beszélünk. Körbe néztem a kellemesnek nem mondható hölgyek társaságán, akik még mindig feszülten bámultak.
- Nagy Britanniából. – aztán nyújtottam a kezemet, az előttem álló hölgy felé. – Stewart vagyok.
A nő távolságtartó, szigorú pillantást vetett a kezemre. Rövid barna haja, még ridegebbé tette fizimiskáját, és testbeszéde is bizalmatlanságról árulkodott. Nem viszonozta a kézfogást.
- Ti kik vagytok? – kérdeztem.
- A nevem Ella. – válaszolta, a domináns hölgy. – Hogy kerültél ide?
- Lezuhant a gép, amivel az USA-ba tartottam, és itt tértem magamhoz a parton.
- Az USA- ba? – kérdezte meglepődve.
- Igen. Mi ezen olyan furcsa?
- Mert legjobb tudásom szerint, ez itt az Indiai Óceán.
- Most viccelsz igaz? – kérdeztem mosolyogva a szúrós tekintetű nőt, aki a kérdésemre kérdéssel felelt.
- Mi dolgod van ott?
Na, ezek sem hallottak még a teniszről. – gondoltam. Ezért felvilágosítottam az egyre furcsább fehérnépet.
- Teniszező vagyok… - értetlenül, csendben bámultak tovább - tudjátok, ütő, labda… - láttam rajtuk, hogy semmit nem értenek belőle, ezért témát váltottam. – Mondjátok már meg, hogy hol vagyok. - Ismét a rövid hajú válaszolt.
- Ausztrália közelében, egy szigeten.
Válasza nagyon megdöbbentett, eltartott egy ideig mire felfogtam. Nehezen fogadtam el, hogyan kerültem az Atlanti Óceánról ide. Biztos szabotálni akarták a játékomat – morfondíroztam magamban –, ezért lefizethették a pilótámat, hogy ne érjek oda időben. Valaki nagyon nem akarja, hogy részt vegyek a tenisztornán.
- És hogy jutok el innen a leggyorsabban Amerikába? – ismét úgy néztek rám, mintha valami ufó lennék. – Van a szigeten reptér? Vagy egy gép, ami legalább Ausztráliába el tudna vinni?
- Nincs. – válaszolta.
- Akkor hajó?
- Az sincs.
Újra végignéztem az engem figyelő hölgyeken, de most már egyre több barátságos tekintetet láttam. Az érdeklődő tekintetek között, megbújt néhány csillogó, férfifaló szempár is. Szinte simogattak a szemeikkel. Valahogy így érezheti magát egy „chip and Dale” fiú.
- Gyere, elviszünk a vezetőnkhöz, Gaia- hoz. – mondta Ella. – Neki is látnia kell téged. – azzal két markánsabb nő belém karolt két oldalról, és úgy kísértek.
Nagyon ellenkezni sem volt időm, ezért akarva akaratlanul beleegyeztem, hisz ebben a helyzetben mást nem nagyon tehettem. Hátha az a nő majd tud nekem segíteni, akit Gaia- nak hívnak ezen a szigeten. Legnagyobb ismereteim szerint Gaia, a görög mitológiában van. Ő a széles mellű föld megtestesítője. Azt hiszem…
Útközben nem nagyon fért a fejembe, hogy milyen különös helyen lehetek, ahol se repülő, de még hajó sincs? És kik ezek a furcsa nők? Ilyen kérdések foglalkoztattak, miközben áthaladtunk a fák között egy földúton, majd keresztülmentünk termőföldeken, ahol szintén csak nők dolgoztak hasonló ruhában, mint a kísérőim, csak már itt több színben volt fellelhető a ruhadarab, és természetesen szalmakalap is volt rajtuk, a hőségre való tekintettel. A munkások életkora, a tizenévestől az ötvenig terjedt, becslésem szerint. Amint meglátott a dolgozó nép, abba hagyták tevékenységüket, és úgy bámultak rám ők is, mintha valami csodabogár lennek. 
Minden munkát gépek nélkül, kézi szerszámokkal végeztek, ami elég eredményes volt, mert minden olyan hibátlannak, precíznek tűnt. Jó volt végignézni azokon a párhuzamos ültetvényeken. Itt minden olyan varázslatos. – lenyűgözött a szokatlan látvány.
Elég nagy területet foglaltak magukba a földek, amin mindent megtermeltek, amire az embernek szüksége lehet, a zöldségtől a gyümölcsig.
Aztán egy állatfarmhoz értünk. Itt is fellelhető volt több fajta haszonállat. Gondolom, könnyen kitaláljátok, hogy itt is csak nők dolgoztak. Igen, ugyan úgy, mint a földeken. Hol vannak a férfiak? – Tettem fel magamnak a kérdést, miközben egyre kíváncsibb lettem.
Beértünk egy faluba, vagy inkább városba, ahol általam még sohasem látott modern házak álltak katonás sorrendben, egymástól semmiben sem eltérő kialakítással. Mindegyik ugyan úgy nézett ki, mint a másik, mintha mindet azonos szabvány szerint építették volna. Furcsa volt, de mégis szép. Hihetetlen összhangban volt minden, még a virággal díszített utcák is, ahol nőket láttam egymással csókolózni a nyílt utcán. Ez rajtam kívül mindenki számára természetes volt, mert csak én bámultam őket feltűnő kíváncsisággal. Nagyon szembetűnő volt még az is, hogy minden eddig látott lány, nő, feltűnően csinos, és szép volt. Az idősek sem voltak kivételek, korukhoz képest nagyon fittek voltak, viszont sminket, és talán hajfestéket sem használt egyikőjük sem.
Érdekes volt az is, hogy társadalmukban, minden nemzetiségből fellelhető nők, és gyerekek is voltak, de csak lány gyermekek. Volt ott a négertől a japánig, az indiaitól a thai nőkig. Békesség, és kiegyensúlyozottság hangulatát keltették bennem.
Azt még nem említettem, hogy útközben már nem csak a szemükkel simogattak a hölgyek. Több finom női kéz is meg- meg érintett, simogatott. Ennyi női kéz még sohasem ért hozzám egyszerre, pláne nem ilyen szándékkal. Kissé zavarban is voltam, és nem is értettem. Egyre kíváncsibb lettem, és az egyik engem kísérő nagydarab nő felé fordultam.
- Hol vannak a férfiak?
Mosolyogva rám nézett.
- Itt nincsenek férfiak, rajtad kívül.
Na, ne! – tiltakoztam magamban. – Már az is elég abszurd, hogy nincs semmiféle járgány, de, hogy férfiak sincsenek, na, az már sok! Itt valami nagyon nincs rendben…
 
                 Ha lesz rá igény, küldöm a folytatást...