Sötétség

Sötét volt. A nő félve nézett a férfira. Nem tudta hova mennek, és miért. Csak annyit tudott, hogy szereti a mellette ülőt. Viszont rettegett. A csend zavaró volt köztük. Ő ugyan próbálkozott beszélgetni, de a férfi mindannyiszor rövid úton elhallgattatta.

A férfi is kellemetlenül érezte magát. Nem akart a nőhöz szólni. Még nem. Hátranyúlt, elővett egy marék CD-t és találomra berakott egyet a lejátszóba. Rájött: rosszul döntött. Sose szerette Madonnát, erre pont az ő CD-jét rakta be. Persze, pont ez a legutolsó ajándéka a mellette ülő nőtől. Nagy, nagy hiba. A nő boldogan kiált fel:

- Hát mégis hallgatod?

- Nem - jött a rövid, tömör válasz.

- Akkor?- a nő még mindig nem érezte, hogy a csend még többet mondd el. A férfi válaszra sem méltatta. Unott mozdulattal kicserélte a CD-t. Egy másikat helyezett be. A Highway to Hell szinte dobhártyaszaggatóan üvöltött fel. A férfi a nő arcára pillantott. Kéjes elégedettség töltötte el, mikor látta annak arcán a düh és az undor sajátos keverékét. A refrénnél ő is bekapcsolódott. A nő nem bírta tovább, egy vad mozdulattal kikapcsolta a zenét. A férfi úgy döntött, abbahagyja a nő kínzását. Leállt az út szélére, leállította a motort. Megszólalt:

- És hogy van a vőlegényed?

- Ha tudni akarod, nagyon jól! És ő nem olyan, mint te, hogy a legkisebb nátha miatt is agonizál! – felelt a nő, tengernyi éllel a hangjában.

Válaszul a férfi felkacagott.

- Ezt ugyan könnyű lehet megállapítani, mivel legalább június óta együtt vagytok… És most melyik hónapban is járunk? Augusztus?

- Nem érdekel! Ha tudni akarod, ez IGAZ szerelem, nem olyan rózsaszín-habos, mint amilyen a miénk volt!

- Ezt meg se kérdőjeleztem…- a férfi csak lopva mosolyodott el. – De azért mégis. Érdekelne ki az új lovagod, és hogy milyen…

- Ha tudni akarod, százszor jobb, mint te voltál! Figyelmes, jóképű, odaadó, és az is érdekli, hogy nekem mikor van orgazmusom, nem csak hogy neki!

- És minden bizonnyal nagyon magas is… Mostanában csak lapos sarkúakat viselsz…

Telitalálat. A nő felsikít dühében.

- Te szemét! Tudod jól, hogy nem az a fontos, hogy milyen magas! Hanem, hogy…
A férfi mesterkélt fejhangon közbevág:



- „Nálam egy jó pasi az ott kezdődik, hogy legalább 180 magas!”… Tekintve, hogy te 165 vagy, és már egy 5cmes sarkú cipőt sem viselsz, a lovagod nemhogy 180, de 170 sincs meg!

- Na és? Mi a bajod ezzel? Nem a te párod!

- Ő nem is. De az én nőmet baszogatja minden este, pedig azt határozottan nekem kellene!

- Na ne mondd! Nem is tudom ki nem volt hajlandó feleségül venni, mikor kértem. Hogy ki zavart el küreteltetni, mikor terhes lettem tőle! Tényleg fogalmam sincs, hogy ki volt az!

- Hülye szárcsa!- üvöltötte a férfi. - Ennyi eszed van neked is?! Ott ragadtál le, hogy nem vettelek feleségül, hogy mikor választanom kellett, hogy bölcső, vagy miniszterelnöki szék, akkor nem téged választottalak?! Komolyan ez a bajod? Mikor épp te mondtad, hogy a pénz fontosabb, mert te nem akarsz úgy „nyomorogni”, mint a középosztálybeli szüleid?

Nem várt választ a nőtől, noha az egy hosszú monológba kezdett bele. A férfi inkább megpróbált emlékezni arra a nőre, akibe beleszeretett.

A nő szép volt, magas, fiatal, és okos. Hosszú, áteső fényben vörösesszőkén ragyogó göndör haja, finom vonású arca leírhatatlan-szép szemei feltűnést keltettek bármerre járt. Egy valóságos félistennő volt. És ő, a férfi volt mellette a másik félisten-fél. Kosaras alkatú, finoman izmos, friss diplomás, ígéretes politikusjelölt. Sűrű világosbarna haját, mélybarna szemeit, férfias állát sokan irigyelték. És ők ketten voltak az abszolút nyerő páros. Amit a férfi nem ért el szavakkal, hízelgéssel, elérte a nő a bájaival, hisz tőle elég volt egy pillantás, és minden üzletember olvadt a gyönyörtől. Megállíthatatlanok voltunk, futott át a gondolat a férfi agyán. Nem véletlenül szerettem bele, és ő belém. Ezeregy éjszakás kalandnak ígérkezett az egész. És végül mi lett belőlünk? Adriennből egy pénzéhes üresfejű plasztiklotyó, belőlem meg egy érzéketlen dózer, és még ki tudja mi lesz?! Ahogy ezt gondolta, végigfutott rajta a hideg.

- Mi lesz velünk? - tette fel a kérdést a nő, mintha olvasna a gondolataiban.

- Én jobbra megyek, te balra. Vagy nem tudom - felelt a férfi. Ez egyszer teljesen őszintén.

- De én szeretlek és… - a nő nem merte befejezni a mondatot.

- Az előbb még igaz szerelemről beszéltél, most meg engem szeretsz? Nem tudok kiigazodni rajtad…

- Te is tudod, hogy hazudtam. Hogy csak téged szerettelek, és hogy mi csak együtt lehetünk boldogok! - a nő a férfi karjába csimpaszkodott. – Indár! Nincs olyan, hogy te vagy én, csak MI!

- „Én vagyok te, te vagy én, na melyikünk a skizofrén?”- a férfi érezte, tudta, hogy nem lenne szabad szeretnie a mellette ülőt. – Egyébként ki ne mondd még egyszer a nevem. Te is jól tudod, hogy gyűlölöm! Szólíts Ignácnak, mint mindenki!

- Menj a fenébe! Én nem szeretem ezt az „Ignácot”! Én azt szeretem, aki voltál, azt a kedves és szerény srácot, nem ezt a rideg hataloméhes embert! Miért kellett megváltoztatni a nevedet is?

- Mert senki nem baszott ki így még gyerekkel az elmúlt száz évben, hogy ezt a nevet adta neki! Csúnya még a hangzása is.

- Szerintem különleges. Mint amilyen voltál. Nem mint amilyen lettél.

- Érdekes… Társaság előtt milyen lelkesen Ignácozol engem te is… Csak mert az annyival előkelőbb. Szalonsznob kurva…

- Attól még szeretlek.

- Én is. Egyébként, ha tudni akarod, meggondoltam magam.

- Mivel kapcsolatban?

- A házassággal kapcsolatban. Sok embert megkérdeztem, barátokat, rokonokat, és mindenki támogatta az ötletet. De azért mégiscsak a legjobb barátom szava volt a döntő.

- Kié? - kérdezte a nő csillogó szemmel.

- Tudod, van most nálunk egy viszonylag új, ám ígéretes tag. Alacsony, kövérkés, szódásszifon-szemüveges, jelentéktelen kinézetű pasi. Dobránczki Ottónak hívják. Kicsit malacképe van, de mindegy. A lényeg, hogy nagyon jó barátok lettünk. Mintha ezer éve ismernénk egymást. Szóval az ő szava volt a döntő.

- És? – a nő remegett a feszültségtől.

- Nincs és. Ő is biztatott, noha nem tudta ki vagy. Mert ugye elég sok a Kovács Adrienn. Tehát mutattam neki egy képet rólad… - a nő elsápadt az alapozó és púder jótékonyan fedő rétegei alatt. - És teljesen meglepődött, hogy „Jéé, hát ez a bige meg nem pont úgy néz ki, mint az ő menyasszonya?!” És addig-addig okoskodtunk, hogy kisütöttük, hogy hát bizony te vagy az ő jegyese, de nem június óta, mint ahogy állítod, hanem legalább egy éve, amikor is még VELEM éltél együtt és bizonygattál hűségedről... Tagadod vagy sem, hogy így volt?

- Elmentek a jó büdös fenébe! Rohadjon meg az összes férfi! Mind úgy, ahogy van! – a nő teljesen kifordult magából. Őrjöngött, hisztizett, csapkodott. - Még hogy én? Hát nem ti hajtjátok szegény nőket egyikőtök karjából a másikéba? Úgy dobáltok bennünket egymás közt akár egy darab húst. „Nesze én már meguntam, dugj vele egyet-kettőt, aztán add tovább!” Persze! Ez már így veszett, ilyen ez a popszakma igaz?- Végül zokogva összekuporodott az üléses, és álomba sírta magát.

A férfi teljes nyugalommal adta be neki az előre odakészített, elefántoknak való, altató injekciót. Majd ugyanezzel a nyugalommal locsolta le benzinnel és gyújtotta fel az autót, mielőtt elindult gyalog hazafelé. Hite szerint senki nem látta, az autó hivatalosan már nem létezett, semmi nyomot nem hagyott maga után, vagy ha mégis, akkor az is eltűnt a robbanásnál.

Nem sokkal később a rendőrség kopogtatott nála. Azon az estén egy négyfős társaság látta a szappanoperába illő jelenetet. Bár ő mindent tagadott, be tudták bizonyítani az egészet. Ő bízott benne, hogy pártja, vagy legalább Ottó kiáll mellette. De nem. Senki nem falazott neki. Sőt! Mindenki minden rosszat rá fogott, hogy ő akarta úgy. Légiónyi ügyvéd sem tudta tisztára nyalni.

Bizonyítván a síron túl is tartó szerelmet, Adrienn szelleme előbb a börtönben, majd a fehér puha falú zárkában is kísértette.