Sorskerék

Hét éve is elmúlt, amikor Kovácsék gondoltak egy nagyot: vállalkozásba fogtak. Úgy történt a dolog, hogy először a tanítónő feleségnek mondtak fel, az iskolabezárások, körzetesítések miatti létszám fölöslegből adódóan.
Otthon maradt az ötéves kislánnyal és a nyolcéves kisfiúval. A férj, Kukucska Vendel a vasgyár darulakatosa keresett annyit, hogy megéltek egy keresetből is. Hanem egyszerre minden megváltozott. A gyárban is leépítések kezdődtek. Megszűntek a kihelyezett darujavítói státuszok, mivel a darujavítókat egy központi Darujavító Műhelybe vonták össze. Ezáltal, 14 műszakos darulakatos státusz szabadult fel, köztük Vendelé is. Útilaput kötöttek a talpa alá és immáron ő is munkanélkülivé vált.
Amikor mindkettejük munkanélküli segélye megszűnőben volt és az istennek sem találtak állást maguknak gondoltak egy merészet és nagyot: vidékre költöznek. Találtak is az egyik Bugaci nagyközség határában egy tanyát, a Kiskunsági Nemzeti Park területén. Mivel gazdálkodni nem lehetett, a parkot szántóföldként nem használhatta senki, így elértéktelenedett a takaros kis tanya. Olcsón hozzájutottak. Eladták Pesti öröklakásukat és leköltöztek.
A fiatalasszony kapott egy státuszt a nagyközség iskolájában. Vendel pedig gazdálkodásba fogott. A Nemzeti Park Központjában megérdeklődte, hogy lehet-e bérlegeltetést vállalni a park területén.
– Uram, Önt az isten küldte mihozzánk! Még fizetünk is érte, ha a tanya körüli gyepet kaszálóként hasznosítja. Akár státuszba is vehetjük, mint parkgondozót. Nem sok amit fizetni tudunk, de több a semminél – mondta, és egymás tenyerébe csaptak. Így lett Vendel a nemzeti park oszlopos tagja.
Zseniális ötlete támadt: kecskefarmot fog berendezni a tanyán! Gondolatait tett követte. Beszerezte az anyakecskéket, egy bakot is hozzájuk és elkezdődött a farmerkodás. Elkerített egy karámot nekik. Készített egy téli fedett, féltetős állást, ahová eső és szél ellen behúzódhattak a kecskék. Vályogot vetett és a vályogból épített egy színt, ahol jó melegben ellethette a vemhes anyakecskéket.
A kecskéket tavasztól-őszig, kicsapta a rétre legelni. Ahogy szaporodtak a kecskék, úgy kellett egyre kevesebbet kaszálnia. Amikor elérte az állomány a hetven főt, már csak a télirevaló szénát kellett begyűjtenie. A kecskék a tejtermelés mellett hasznos munkatársaivá is váltak. A komfortosítás végett vásárolt egy aggregátort és villanyárammal látta el a gazdaságot. A gyerekek nézhették a TV mesét, az asszony a sorozatokat, ő pedig a mobiltelefon jóvoltából internetezhetett is. Teljes volt a jólét.
Hála az Internetnek kitanulta a kecskesajtkészítés csínját- binját. Megtalálta a felvevőpiacot és hamarosan jegyezték a Kukucska féle kecskesajtot a fővárosban. Hetente egyszer felvitte az árút és terítette a bejáratott boltokban. Visszáruként pedig megpakolta a kocsit a családi rendelésekkel. Gyerekholmik, háztartási cikkek, olaj, cukor, liszt és más hasznos élelmiszerek tették ki a rakomány nagy részét. Az asszony a nagyközségben igazgató helyettesé avanzsált és tevékenyen részt vett a helyi kulturális életben. Olyannyira, hogy színjátszókört szervezett, ahol népszínműveket adtak elő a helyi lakosokból verbuválódott botcsinálta színészekkel.
Az utóbbi időben egyre többször maradt benn a faluban a feleség a próbák után. Mindig arra hivatkozott, hogy benn alszik a kolléganőjénél, mert akkor nem kell éjszaka haza bicikliznie, reggel korán visszakerekezni a nyolc kilométerre lévő iskolába. Vendel nem bánta. A gyerekek is növögettek, nagyobbacskák lettek. A nagylány megtanult főzni, mosni, takarítani. Ment a verkli.
Hanem egyszer becsapott a mennykő! Akkor is úgy volt, hogy az asszony benn alszik a kolléganőjénél. Vendelnek dolga volt a Községházán. Aztán a Terményboltban is bevásárolt, elment a Vasboltba kályhacsöveket, terménydarálót vásárolni és benézett a kocsmába is. Nem kellett volna! Beült a sarokba és lassan szopogatni kezdte a korsó sörét. Többen is voltak a kocsmában. Nem dugta be a fülét, hallhatta a beszélgetést. Arról szólt a pletyka, hogy a Lópici Samu, a patkolókovács, annyira belejött a színjátszásba, hogy összeszerelmeskedett a tanítónővel.
Nem szólt semmit. Kézhátával letörölte a habot a bajszáról. Fizetett és kilépett a kocsmából. Egyenesen a barátnő házához ment. Mikor a váratlan vendég belépett a barátnő rögtön látta, hogy baj van. Se köpni, se nyelni nem tudott a meglepetéstől. Igyekezett a konyha felé terelni Vendelt, de az félretolta az útból és benyitott a szobába. Ott találta őket a dunyha alatt nagy turbékolás közepette. Nem tett semmit. Megállt a küszöbön és ennyit mondott csak.
–Holnap behozom a személyes holmiidat. Többé nem akarlak látni! – mondta és becsukta maga mögött az ajtót. Szép csendesen elváltak. A kislány beköltözött anyjával a faluba, a patkolókovács házába. Timót pedig apjával maradt a tanyában. Vendel végezte a dolgát, mintha mi sem történt volna. A kecskefarmot szépen felvirágoztatta. Hanem, férfiember lévén igencsak nyomasztotta az asszonynélküliség. Timótnak is kezdett már serkenni a bajsza és ő is kérdezgette apját.
– Édesapám, nem rossz igy, egyedül? Asszony után kéne néznünk! Könnyebb lenne magának is és nekem is. Nem kellene mosnom, takarítanom, főznöm. Jó elvégzem én, de mégiscsak női munka. Vagy nősüljek meg én?– ej, fiam, hát nem jó ez így?– hárította el olyankor az apja. – még alig múltál tözenötéves, tanulnod kell! Ne a nőkön járjon az eszed! Végezd el gimnáziumot, aztán, az egyetemet! Én kitaníttatlak! Még minisztert is faragok belőled, ha okos leszel!– biztatta.
A fiú, csak kötötte az ebet a karóhoz. Így replikázott– de édesapámnak is hiányzik a nő, a szerelem, a dédelgetés… Az apa leintette.– nekem ott vannak a kecskék, ha nőre vágyom… te meg törődj a magad dolgával! Úgy vezeted le a gerjedelmedet, ahogy tudod… eh, mit magyarázzak itt neked? Jobban tudod te ezeket a szexuális dolgokat, mint annakidején, én.
Teltek, múltak az évek. Timót már Egyetemre járt és csak időnként látogatott haza. Vendel pedig félszemű, korcs ebével, Pemetével és háromszázhatvan kecskéjével élte a Robinsoni életét. De, milyen a sors? Egyszer a községből hazafelé jövet egy fiatal nőre lett figyelmes. Ült a kilométerkövön. Lelassított és megállt.
– Hát tégedet mi szél fútt erre virágocskám? – kérdezte tőle. A lány pimaszul válaszolta.– háromezer egy menet.– nocsak, már errefelé is előfordultok?
– Se kutyám, se macskám. Egy gyerekkel a hasamban, táskámban, a motyómmal lógok a nagyvilágban. Valahogy el kell tartanom magamat nemigaz?
— Ülj be, te szerencsétlen! – biztatta meg Vendel és kezébe fogva a lány motyóját behajintotta a raktérbe. Aztán beült maga is és beindította a motort. Úgy ragadt rá Manyi, mint szamárra a fül.
Nagy megkönnyebbülésére a lány levette vállairól a háztartási munka nyűgét. Beletanult a sajtkészítés csínjába-bínjába is. Aztán, amikor elérkezett a szülés ideje, befuvarozta a kórházba és megszületett Lacika. Mikor meglátta elsírta magát. A kis csöppség olyan bizakodva, hatalmas szemeket meresztve nézett rá, hogy megállíthatatlanul folytak végig arcán a könnyei mikor a kezében tartotta.
Ettől kezdve megváltozott az élete. Újra átélte hajdanvolt ifjúkorát, amikor gyerekeit tartotta ölében. De ez más volt. Egy ötvenéves, deresedő hajú meglett embert szólított meg a szeretet.  A kisfiú, úgy ragaszkodott hozzá, mint ág a levélhez. Mikor bejött a kecskéktől, vagy megjött a városból szinte röpködött, úgy nyújtogatta felé kis kezeit. Gügyögött, kacagott, huncutkodott, hogy vegyél már fel! És ő csak szorította arcához. Aztán felemelte, a levegőbe dobálta és kacagott, gügyögött, mint akkor, régen.
Most már aztán igencsak úgy érezte, hogy érdemes élni! Már, már azon törte a fejét, hogyha a gyerekágyból felépül Manyika, akkor visszatér a házasélet kerékvágásába, megcsalva Gizit, a kaukázusi törpekecskét. Aztán, ha egymásra hangolódnak, esetleg később elveszi feleségül, a kis Lacikát a nevére íratja. Azonban a sors, ez a nagy életjátékos, mesterien megkeverve a kártyákat közbeszólt.
Timót, befejezve a harmadik évet, nyári szabadságra, hazalátogatott a tanyára. Bár telefonon már beszéltek, eddig még személyesen nem találkozott Manyikával. Megtörtént, aminek be kellett következnie: a két fiatal összehangolódott, mint a zongora húrjai és egymásba gabalyodtak. Oly annyira, hogy szerelem lángja lobbant közöttük és amúgy tisztességesen el is hálták azt. Manyika átköltözött Timót szobájába.
Ősszel, mielőtt visszautazott volna, Timót, Manyikát kézen fogva apja elé állt és így szólott.
– Édesapám, összeházasodunk Manyikával. Benn jártam a Központban. Beszéltem a Kerületvezetővel és megígérte, ha felveszem az Agrármérnöki szak mellé kiegészítőként a Környezetvédelmet is, akkor státuszba vesznek itt, ebben a kerületben. Ideköltözök magukhoz, és ugyanabban a mederben folyik tovább az életünk, mint eddig, csakhogy kettővel többen leszünk. Csinálok magának még egy-két unokát és úgy élünk, mint Marci a Hevesen! Jó lesz így édesapám? – nézett rá csillogó szemekkel.
Az öreg bólintott. Magához ölelte mindhármójukat, majd füttyentett egyet a félszemű, korcs ebnek.
– Gyere Pemete, megnézzük Gizit! – a kecskeólba érve letérdelt Gizi elé. Két marokra fogva szakállas pofáját, jobbról-balról nyálas csókot cuppantott a kecske pofájára, majd szemei közé nézve így szólt hozzá.
–Bocsájts meg nekem, hogy álmodozni mertem! Megint magunkra maradtunk.– suttogta, és cserzett arcbőrén végigcsurogtak könnyei. Szívét, valami soha nem érzet megkönnyebbülés járta át. Úgy érezte, hogy lemondani a legnagyobb erény a világon. És ő lemondott a fia javára a saját boldogságáról. Hirtelen felegyenesedett, felkapta a kecske szarvára akasztott pörge kalapját. Pemete fejébe nyomta. A kutyát ölbe kapva veszettül elkezdte vele járni a Tápéi darudöbögőst, miközben torkaszakadtából fújta a kecskedalt.
„… a kecskének, nagy szakálla van,
Az anyósomnak, nagy pofája van.
Rusnyaállat mind a kettő,
Verje meg a jeges eső…”