Titokban figyelem ahogy levonul a lépcsőn reneszánsz típusú hímzett ruhájában. Én azonban annak ellenére is felismerem, hogy arcát egy bronz álarc takarja. Én csak az ajtóban a nagy brokát függöny mögül lesem Louis - t egy kihívó nővel oldalán ahogy lassan a lépcsőn szinte felém siklik. Tekintetünk amint találkozik, egyből érzem, hogy le ver víz. Hiába az oldalán a lány szemét le sem veszi rólam.
Amire le ér, hozzám már kezem lábam remeg, azzal együtt a tálca és rajta felszolgalásra váró szendvicsek.
Annyira csodálatos ez a férfi. Álmaim megtestesítője, aki eddig észre sem vett engem. Most mégis itt áll előttem . Szívem a torkomban dobog ahogy szemeit legelteti rajtam. A tálcát el veszi felemelt kezemből, és a mellette feszítő lány kezébe nyomja.
Ha nem lennék néma, most meg kérdezném mit szeretne tőlem. De így , hogy nincs hangom csak csendben figyelem.
Álarcát hátra tolja ovális fején, amit a haja hullámai tartanak csak meg. És amíg én ezt szememmel végig követem, ő lehajol hozzám és ott, mindenki előtt csókol meg.
A csók! Amire oly rég óta vágytam.
A csók aminek égetnie kéne a számat.
Mégsem éget, és nem is érzek semmit. Épp ezért hang nélkül visítanék.
-Paulo! Paulo ébredj!
Mi a franc!? Vágtam magam egyből ülőhelyzetbe . - Menj haza késő van!
- Louis !? Szólítottam meg azt akit ezek szerint álmaimban is láttam. Megkukulva néztem igéző zöld szemeit, markáns arcát amit egy szépre nyírt szakál díszít. Ahogy néztem már meg is értettem, miért voltam az álmomban néma. Hiszen sohasem szólítottam meg.
-Velencei kurtizán!? Olvasta le az előttem, vagy korábban az arcom alatt fekvő könyv borítóját. Én pedig mindent meg is értettem. - Gyere menjünk együtt a koleszig. Ereszt el egy újabb csábító mosolyt felém, majd már indulunk is.
Nem az első alkalom, hogy együtt sétálunk a szobánkig, amit én némán teszek mindig. Hiszen azt sem tudom mit mondhatnék. Majd szokás szerint ahogy az ajtóhoz érünk, ő megvárja míg én felszaladok mint egy kis bolond fiú .
Most is beszél hozzám, épp a reneszánsz festők neveit sorolja nekem. Miszerint Botticelli az akit ő igazán kedvel.
-Én személy szerint Andrea Mantegna jobban kedvelem. Amint ezt kimondtam le állt és mosolyogva, de kérdőn nézet rám.
-Tudod, hogy az első alkalom, hogy szóba állsz velem!? Nem válaszolok csak bólintok neki helyeslően. Hamar rájön, nem fogok többet beszélni vele így újra elindulunk a kollégium felé. Már ő sem szól hozzám, csak sétál mellettem némán. Nekem mindegy, mert így is szeretem, a lényeg, hogy itt van mellettem.
-Jó éjt Paulo! Talán az utolsó amit mond nekem, és várja is, köszönés nélkül futok e el.
-Jó éjt Louis! Döbbenten néz rám! Majd meglágyulnak vonásai
és szorosan elém áll.
Ugyan úgy mint az álmomban.
Csak most nincs rajta az a csúnya bronz álarc.
Gyönyörű szemébe nézek, és várom, hogy végre csókoljon meg.
Hiszen most ennek kéne jönnie.
Hozzám hajol, jobb kezét az arcomra simítja. És hiába is hideg van az arcom forró, így jól esik az tapintása . Majd egy csábos mosoly mellett számhoz hajol és ajkamra csókot lehel.
A csók! Amire oly rég óta vágytam.
A csók! Amit már én is érzek és égeti a számat.
Puha ajka épp, hogy érint, de én nem akarok tőle elszakadni.
Saját kezem tarkójára fonom, és mindkettőnk örömére elmélyítem a csókot.
Hónapok óta szerelmes vagyok belé, és nem mertem felé nyitni. Erre jött egy álom, és úgy éreztem nincs is jobb alkalom. Talán, ha nem azt képzelem el, hogy álarcban sétálunk egymás mellett.
Az a csók nem történt volna meg, még most sem.
SY