Séta

A lábak csendesen lépkedtek lefele a lépcsőn. Az ajtóban álló türelmetlenül kopogott.
- Jól van, megyek már! - mondta a nő.
Leért az ajtóhoz. Szépen, nyugodtan előkereste a kulcsokat. Tudta, hogy az idő, mostmár nem számít. Ujjai hosszú, finom ívűek voltak. Látszott, hogy gyermekkora óta zongorázik. Ügyesen forgatta meg a kulcsot a zárban. Katt. Az ajtó kinyílt. Egy homályos alak állt kint.
- Már vártam. - szólt a nő, anélkül, hogy tudná, kihez beszél.
- Tudom. Mindent tudok magáról.
- Akkor azt is tudja, hogy nem számítottam rá, hogy...hogy ennyire hirtelen.
- Senki sem számít rá. Bárki, bármit mond is, senki nem tudhatja előre. Soha.
- Kér egy italt? - kérdezte a hölgy, és a bárszekrényhez lépett.
- Nem, köszönöm. - válaszolt udvariasan az idegen - Inkább sétáljunk. - ezzel karon fogta a nőt, és kivezette a házból.
- Hová megyünk?
- A parkba.
- Oh...hát ott a \"kapu\"?
- A \"kapu\" ott van, ahol csak akarom. Maga itt van otthon. Idefűzik az emlékei. Hát innen indulhat...
- Értem.

Egy darabig nem beszéltek többet. A parkba érve leültek egy padra. Senki nem vett róluk tudomást. Pedig furcsa páros voltak. Egyszerre elhomályosultak előttük a fák, és a helyükön egy ajtó féleséget lehetett kivenni.
- Itt az idő. - mondta az idegen. - Innen egyedül megy tovább.
- Köszönöm...- mondta a nő elfúló hangon. Ezzel eltűnt a homályban.

Folyt. köv.