Senkiben sem bízhatsz

Történt egyszer egy forró július végi napon, hogy a haverokkal összecuccoltunk és elindultunk a közeli bányatóhoz, hogy lehűtsük magunkat. Az ötlet nem éppen kora reggel támadott meg bennünket, ezért hát vittünk magunkkal sátrat. Öten mentünk: Reni, Gábor, Krisztián, Dávid és persze én.
A nap már lemenőben volt, mikor odaértünk a vízhez. Ledobtuk a csomagjainakat és a ruháinkat a partra, s belecsobbantunk a sötét vizű tóba. Jól kihancúroztuk magunkat, aztán úgy döntöttünk, hogy fel kéne állítani a sátrat és tábortüzet rakni, mielőtt minden fény kihuny a láthatáron. Még úgy egy óránk lehetett az éjszaka eljöveteléig, ezért Gábort és Dávidot elküldtük tűzifáért, mi pedig elkezdtük felállítani a két sátrat.
Mikor végeztünk ideiglenes lakhelyeink felépítésével, nagy kövekkel körberaktuk "tűzhelyünket". Már jócskán kész voltunk, így hát leültünk pihenni, és vártuk a többieket. Miközben a szúnyogokkal hadakoztunk - úgy tűnt, mintha legalább százszor annyian lennének, mint amennyien nappal voltak -, kezdett feltűnni, hogy a két fiú milyen régóta van már távol.

Először elviccelődtünk azon, hogy biztos eltévedtek, vagy elkapta őket egy emberevő szörny, esetleg elfelejtették, hogy miért is indultak. Egy jó órával később viszont aggódni kezdtünk. Krisztiánnál volt egy zseblámpa, így elindultunk, hogy megkeressük őket.
Az erdő elég félelmetesnek hatott, így este. Olyan halott volt. Nem lehetett hallani az avarban motozó állatok zajait, egy bagoly se huhogott, sőt még a szúnyogok jelenléte is megszűnt. Csak a mi lépteink visszhangoztak a síri csendben. Nem tudom, mennyi ideje mehettünk - az idő fogalma mintha nem létezett volna azon a helyen -, amikor a távolban egy parányi fényfoltot vettünk észre.
Közelebb érve láttuk, hogy egy ház az. Előtte öreg, száraz, odvas fa állott, melynek ágai csontos ujjakként meredtek az égre. Az ajtó felé haladva vidám beszélgetés hangjai kúsztak felénk a ránk nehezedő levegőben. Kicsit megnyugodtunk, mikor meghallottuk elveszett társaink hangját.

Az ajtó résnyire nyitva állt, így beláttunk rajta. A helyiségben egy asztal volt, amellett ült a nevetgélő Dávid és Gábor. Beszélgetőpartnerüket takarta a bejárat, amit lassan betoltunk.
A fiúk ránk néztek, és integettek. Már láthattuk, hogy velük szemben egy aszott bőrű, csontsovány öregember ül, aki meglátva minket, széles mosolyra nyitotta száját. Reni és Krisztián visszamosolyogtak rá. Én azonban valami fertelmeset vettem észre a tátongó üregben: a rothadó fogak között egy még vergődő férget. Ránéztem a többiekre, akik vagy nem vették észre, amit én igen, vagy valójában nincs is ott semmi, csak a képzeletem játszik velem. Mindenesetre sürgettem a fiúkat a visszaindulással. Ekkor az öreg, aki Dakininek mutatkozott be, felajánlotta, hogy töltsük nála az éjszakát, mert a vadon ilyenkor nagyon veszélyes az óvatlan kirándulókra nézve. A többiek rögtön helyeseltek, én azonban vonakodva egyeztem csak bele, mivel nem volt kedvem egyedül sátrazni, ráadásul vaksötétben.

Dakini étellel is megkínált bennünket. Én megint valami olyat láttam, amitől elment az étvágyam: a bőre alatt mintha mozgott volna valami, ezért inkább azt mondtam, hogy már vacsoráztam, és nem vagyok éhes. A barátaim jóízűen falatoztak. Vacsora után bevezetett minket az öreg a vendégszobába. Eddig is éreztem a szagot, ami a férfi felől áradt, de csak most tudatosult bennem, hogy tulajdonképpen mi is az: kripta szag. Olyan, mint amikor valami legalább hetek óta rohad. Ilyen szaga volt szegény kutyámnak is, mikor 2 hét után megtaláltuk a kert végén tátongó gödörben, melyet kis tónak szánt apám. Valaki beledobta Cézár agyonütött tetemét. Tehát a tó helyett sír lett belőle.
Már kezdtem biztos lenni abban, hogy ez a férfi vagy zombi, vagy nekem ment el az józan eszem szabadságra. Egyik lehetőség se tetszett túlságosan.
Mikor kiment Dakini a szobából, elmondtam ezt a többieknek is, akik kinevettek, és azt mondták, hogy nincs is hullaszaga, és nem is olyan öreg, mint amilyennek én látom.

Ezekután alig tudtam elaludni. A becsukott szemhéjaimon át láttam a vergődő férget a fogai közt. Mikor mégis elnyomott az álom, már azt is megbántam, hogy idejöttem. Iszonyatos lidércnyomásom volt. Láttam a halott barátaimat, amint az öreg épp lakmározik belőlük. Verítékben úszva riadtam fel. A szobában korom sötét volt. Mikor hozzászokott szemem a sötétséghez, megláttam azt, amitől annyira rettegtem. Pont, mint az álmomban: az öreg testén ki-be mászkáltak a férgek, és épp Gábor beleit tömködte a szájába. A többiek is ott feküdtek saját vérükbe fagyva. Azonnal felugrottam, és az ajtó felé rohantam. Biztos voltam benne, hogy zárva fogom találni. Ám ez mégsem így volt. Futottam, ahogy csak a lábam bírta. Még az országút mellett se mertem megállni. Egyszercsak egy rendőrautó állt meg mellettem. Előadtam nekik a történetet, miközben hazafelé vittek. Azt mondták, utánanéznek, ám szemükben látszott, hogy nem hisznek nekem.

Otthon lefeküdtem az ágyamba, és rögtön elnyomott az álom. Reggel, amikor felébredtem, és körbenéztem a szobámban, megnyugodtam, hogy itt legalább biztonságban vagyok.
A szüleim a rendőrök javaslatára elvittek pszichológushoz, akinek direkt nem mondtam el semmit, mert féltem attól, hogy kényszerzubbonyba dugnak és kapok egy csinos kis gumiszobát, valahol a Rét utcában.
A rendőrök is meglátogattak 2 nap múlva, de azt mondták, hogy nem találtak semmit, még csak sátrakat sem, nemhogy házat az erdőben. Sőt, még a barátaimat is elhozták. Magunkra is hagytak minket. Nagyon fura érzésem támadt velük szemben. Az első és egyben utolsó kérdésem is ez volt:
- Hát ti nem haltatok meg?
Erre torz vigyorba húzódott szájuk, és szinte kórusban felelték:
- De igen...