Sáros felhő

Az utcán elesett egy kisfiú. Senki sem vette észre. Egyik pillanatban még futott, a másikban pedig már ott hevert az utca mocskos kövén, kövér ujjaival azt markolászva. Körülnézett, hátha segít neki valaki, de mintha ott se lett volna. A tömeg csak egyetlen kényes pillantást vetett rá, majd folytatta hömpölygését. A fiú felszisszent. Megpróbált felkelni, és miután újra megcsúszott, inkább hevert tovább és ismét körülnézett. Most egy szakadt alakot vett észre az utcasarkon. Csak körvonalaiban látta és borzolt haját, valamint tébolyodott tekintetét. Mert azt nem lehetett eltéveszteni: egyenesen őrá meredt. Igen, csak bámulta és állt, mint Bálám szamara. A fiút hirtelen megragadta valami. Hátranézett, de a háta mögött csak üres fabódék álltak és a pislogó lámpaoszlopok. Eltűnt a férfi, ezt anélkül is tudta, hogy visszafordult volna. Megijedt. Nem úgy, mint amikor először hallott tűzijátékot, vagy amikor bekoszolta a konyhakövet. Ez most Damoklész volt, amint kardját kíméletlenül megforgatja a hátában. Már nem törődött a fájdalommal, vagy a vizes utcakővel, el akart tűnni innen, minél előbb. Belerohant a tömegbe és ezzel együtt nekiütközött az egyik fabódénak. Homlokán izzadtságcseppek vánszorogtak és a tömeg köré gyűlt. Elvörösödött, látván a bábeli zűrzavart amit keltett, látott egy guruló narancsot a sárban, egy kettétörött fényképkeretet és egy nőnek a sárga fogsorát és egy díszesen faragott üres könyvespolcot: milyen sziszifuszi munka lehetett elkészíteni. Majd félrelökték és eldőlt a polc, valamit kiabáltak rá, de ő csak páni félelmet érzett a hirtelen figyelemtől. Mutogattak rá, széttaposták a narancsot, és nem vették észre a szilánkokat, és kivágódott egy ajtó, és valaki felnevetett. Azt hitte, majd megsüketül, csak el akart menekülni innen, el ettől a Janus-arcú némbertől és még hallotta a szilánkok ropogását a vékony cipőtalpa alatt. „Fuss. Rohanj. Legyél őrült, tépd a hajadat, rágd le a körmödet miközben a hátadba lihegek, belemorgok a füledbe és te nem hallasz, csak forduljon ki a szemedet, én végig mögötted leszek.” Nem! – ordított fel és könnyes szemét az égre szegezte. Gigászi küzdelmet folytatott a kísértéssel, hogy kikapcsolja a külvilágot. Hagyj békén – lihegte remegve, majd körbenézett a forgatagban. Senki sem vette észre. Ő csak egy jelentéktelen kisfiú volt, minek törődjenek vele? És ő összepréselte ajkait, tekintetét a földre szegezte és figyelte a cipők tengerét és elejtett egy könnyet és Diogenészre gondolt, aki el tudott menekülni a hordójába és irigyelte ezért. „Röhögni fogok a nyomorodon, te senki!” Nem vagyok senki… én egy kisfiú vagyok… - sírt és nézte a foltozott, kosztól szürke nadrágszárat és a fekete mocskos meztelen lábat maga előtt „csak szélmalomharcot vívsz velem, ezt te is tudod.” Te nem is létezel, menj innen! – állt fel és átment a rongyon. Valahol egy bábjátékos hívogatta előadására a gyerekeket, ment oda ő is, de nem jutott neki hely, így csak a földre tudott leülni: senki sem vette észre. „Annyi ideig tervezgettem, készülődtem, mint Luca széke, és te még itt nekiállsz valami játékot nézegetni?” hallotta a fröcskölő nevetést mindenhonnan. Megrázta a fejét, és csak előre koncentrált. A bábost várta, mint mindenki más, aki végül megjelent a fatábla mögül. Tekintete a közönségét pásztázta, és megállt a kisfiún és tébolyodott volt és a haja hullott. A fiú elfordította fejét és már nem gondolkozott, nem lett volna egy gordiuszi csomó de az elméje üres volt. Már nem futott sehova sem, csak bóklászott a masszában. Nem gondolt többet a férfira, és az mégis ott volt minden sarkon, minden pohárban minden szóban és kimondatlan gondolatban. Nem gondolt többet már semmi másra, legfőképp nem önmagára. Nem sírt, nem lihegett, nem esett el többet. Lassan már nem is a földön lépdelt, annak elnyelte hangját a sár és a masszán mászott és kitömött lelkeken ugrált, kiköpött szemgolyókra lépett és az emberi lábakból építette meg saját Jákob lajtorjáját. A senki menetelt a férfihoz, akit gyűlölt és aki várt, várta majd átölelte.