Sam 4. fejezet

Az a múlt heti szombat is ugyanúgy kezdődött, mint a többi nap, anya gyümölcslével ébresztett mindannyiunkat, majd a konyhába gyűltünk reggelizni. Anya palacsintát csinált, fehér blúzt és kék szoknyát viselt. Apa a köntösében, borzas hajjal telefonált. Idegesen vitatkozott valakivel, de nem emelte fel a hangját. Joanne épp egyenlő kockákra vagdosta a palacsintáját és undorodó arccal nézett Josh tányérjába, aki annyi csokiöntetet folyatott a sajátjára, hogy ellepte a tányért. Russ viharzott be a konyhába, lábán, csak egy cipővel.
- Anya, nem láttad a másik cipőmet, rohannom kell, de sehol sem találom.
- Ott van a kanapé mellett, ahol tegnap levetted – mondta anya, feddő hangon, de mosolyogva.
Russ hátulról átölelte és nagy puszit nyomott az arcára:
- Szeretlek anya, este jövök – azzal a szájába tömött egy palacsintát, és már ott sem volt. Anya fejcsóválva nézett utána, de megszoktuk már, hogy Russ szombaton rohan kosarazni. Játszik az iskolai csapatban, és minden szombat egész napos edzést tartanak a haverjaival.

Aznapra Joanne lefoglalta a medencét és az udvart, mert néhány barátnője jön látogatóba. Apának megint a TÉV-be kellett menni. Anya és én bevásárolni mentünk és mivel Josh szülinapi zsúrra volt hivatalos másnapra ő is jött, hogy ajándékot vegyen a barátjának. Végül talált egy jó kis órát, de nem tudott dönteni, hogy a focilabdásat, vagy a kosárlabdásat vegye-e meg. A kosarast választotta, de egész úton hazafelé kérdezgette, jól döntött-e.
Apa kora délután érkezett haza, gondterhelt volt, de egy csésze kávé után jobb kedvre derült és lejátszottunk egy parti Monopoly-t aminek a végén apa lesöpört minket a pályáról.
- Bárcsak az életben is így menne – nevetett.

A játék után Josh és én bekucorodtunk a tévé elé és rajzfilmeket néztünk. Kedvenceim a Looney Tunes figurák főleg a Prérifarkas. A horrorfilmeket is szeretem, de azt egy ideje nem nézek már, így csak a rajzfilmek maradtak. Josh-sal nagyokat nevettünk, amíg Joanne barátnői el nem mentek és Joanne célozgatni kezdett nekünk valami balett bemutatóra, amit szívesen nézne. Josh kelletlenül átkapcsolta a tévét, de nem hisztizett, ezért is imádtuk mindannyian, olyan jó gyerek. Minket nem igazán érdekelt a balett ezért halkan beszélgettünk és megint előjött a kérdése, hogy lehet, hogy mégis a focis órát kellett volna választania. Nevetve biztosítottam, hogy mindkettő egyformán szuper, úgyhogy kicsit megnyugodott.
Anya nézett be a konyhából:
- Apátokkal elmegyünk a cukrászdába sütiért. Sam, légy olyan jó és figyelj a vacsorára, nemsokára jövünk.
Bólintottam, hogy persze, Josh meg őrült iramban felrohant a szobájába és a kosárlabdás órával a kezében jött vissza.
- Anya, ugye elmegyünk kicserélni az órát, a focis jobb lenne.
Apa jelent meg kezében a kocsikulccsal. Josh neki is felvetette a problémáját.
- Alan jobban örülne a focisnak – fejezte be.
- Gondolod? – nevetett rá vidáman apa – Akkor induljunk, ha még ajándékot is kell cserélnünk. Sietünk haza! – még hallottam, ahogy apa kiáll a garázsból és elmentek.
Joanne lelkesen magyarázni kezdte nekem, a balett ugrások neveit, és gúnyosan ecsetelte a hibákat, amiket elkövettek. Úgy csináltam, mintha érdekelne, de igazából nem nagyon figyeltem. Joanne rajongott a balettért. Öt éves kora óta csinálja is és elég tehetséges benne. Több városi versenyt is megnyert már. Amikor apa a házat tervezte, kérte, hogy az ő szobájában legyen, hely a gyakorláshoz így a szobája egyik falára olyan balettos korlát van szerelve és kapott elég teret is. Figyeltem, az arcát, ahogy magyaráz és közben jegyzetel is mindenfélét, mindig szokott irogatni, ha balettet néz.

Épp egy nyaktörő mozdulat hibáit sorolgatta, mikor Russ érkezett haza, de a szaga messze megelőzte. Nem volt túl kellemes az egész napos edzés után.
- Anyáék? – kérdezte.
Joanne annyira elmerült, a műsorban, hogy fel sem nézett, ezért én válaszoltam
- Elmentek sütiért és Josh ajándékügyben velük tartott. Esetleg, amíg hazaérnek csaphatnál egy rövid partit a zuhany alatt – fintorogtam – rád férne.
Hozzám vágott egy díszpárnát, de azért felment a lépcsőn és hallottam, hogy becsapódik a fürdőajtó. Kiugrottam a konyhába, lekapcsoltam a sütőt a vacsi elkészült. Gyorsan megterítettem az asztalt és visszamentem a nappaliba.
Russ épp Joanne kedvenc balettosát szidta, Joanne nem értett vele egyet, úgyhogy vitatkoztak. Szerencsére vége lett a balettnek és a vitával is felhagytak. Kapcsolgatni kezdtem a tévét, de semmi érdekeset nem találtam.
- Mikor érnek már haza – dohogott Russ –, éhen halok.
Az órára pillantottam több mint egy órája mentek el, már itt kéne lenniük.
- Talán Josh megint nem tud választani – nevettem és elmeséltem Josh hezitálását a két óra között. Russ is nevetett és nem morgolódott tovább. Közben találtam egy kvízműsort és azt néztük a következő fél órában.
Mikor vége lett, már komolyan aggódni kezdtem.
- Már itt kéne lenniük – csóváltam a fejem –, felhívom apát! – előszedtem a mobilom, és már csörgettem is. Az ötödik csengés után bekapcsolt a hangpostája, ezután még kétszer próbáltam, de semmi.

Joanne és Russ is aggodalmasan pislogtak. Nem jellemző anyára és apára, hogy elmaradnak.
- Megpróbálom anyát is – rögtön a hangposta. Ki volt kapcsolva. Egymásra néztünk a testvéreimmel, Joanne lekapcsolta tévét és csak várakoztunk. Kint már besötétedett, a teraszlámpák automatikusan bekapcsoltak. Russ felvetette, hogy talán valami ismerőssel találkoztak és belefeledkeztek a beszélgetésbe. Ezt nem igazán hittem el, rossz érzésem volt.
Csendesen üldögéltünk aggodalomrágta szívvel, mikor hirtelen megszólalt a telefon, nem a mobilon hívtak, hanem a vonalason.
- Biztosan anya az – sóhajtottam egy nagyot megkönnyebbülve és már vettem is fel a telefont. Annyira biztos voltam benne, hogy vagy anya, vagy apa, hogy teljesen megdöbbentem, mikor egy idegen hangot hallottam.
- Samantha Turner-rel beszélek?
- Igen én vagyok – szóltam bele elvékonyodott hangon.
- A szülei autóbalesetet szenvedtek, jöjjön be, amilyen gyorsan csak tud – megmondta a kórház nevét és letette.
Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam és remegett a kezem.

- Ki volt az Sam? Mi van? – kérdezte Russ, hallottam a kérdést, de nem feleltem, csak döbbenten meredtem magam elé, aztán eljutott a tudatomig, hogy sietnem kell és gyorsan felkaptam a kocsim kulcsát a telefon mellől.
- Anyáék balesetet szenvedtek, be kell mennem a kórházba – mondtam fura hangon, a szívem vadul dübörgött. Megfordultam és rohantam a garázsba, beindítottam a motort, Joanne és Russ egyetlen szó nélkül beugrottak a hátsó ülésre. Túl gyorsan hajtottam, így Russ rám szólt, hogy lassítsak, dühösen rá akartam kiabálni, de akkor majdnem belehajtottam egy másik kocsiba és rögtön visszavettem a tempóból. A visszapillantóban megláttam milyen sápadt vagyok, és mekkorára nyíltak a szemeim. A látvány visszahúzott magamba, kicsit észhez tértem és kényszerítettem magam, hogy nyugodjak le. Hátrapillantottam a többiekre, Russ összeszorított szájjal meredt ki az ablakon, Joanne meg szabályosan remegett az idegességtől.
Lassítanom kellett, mert valami torlódás volt, a következő kereszteződésnél. Aztán megláttam, két autó ütközött egymásnak és vagy négy rendőrautó volt a közelben. Az egyik autó fehér volt, az eleje totálkárosra törött, de nem erre a látványra akadt el a lélegzetem. A másik kocsi piros színű családi autó, volt, múlt időben. Teljesen szét volt roncsolódva, a bal ajtó egyszerűen letépve a helyéről. Kábé húsz méterre haladtunk el mellette a helyszín meg volt világítva. A fénybe tisztán lehetett látni a szélvédőre kenődött vörös foltot a vezetőülés előtt, az üveg másik fele meg egyszerűen hiányzott.
Joanne zokogni kezdett és Russ levegő után kapkodott. Le akartam állni, hogy közelebbről is megnézzem a kocsit, de ráparancsoltam magamra és lassan továbbhajtottam. A csendet csak Joanne nyöszörgése és Russ halk zihálása törte meg. Próbáltam csak az útra figyelni, de a lelki szemeim előtt a kocsi lebegett, a vérfolt, ami bizonyosan apa vére. A totálkáros, véres kocsi a mi autónk volt.

*

Rekordsebességgel parkoltunk a kórház elé, kérdezősködtünk és rögtön a sürgősségire irányítottak minket. Egy nővér kedvesen biztosított, hogy mindjárt jön az orvos, majd elmondja a tényállást.
A doktor félrehívott engem és elmondta a legborzalmasabb dolgot az egész életemben. Apa meghalt, még a helyszínen, mert súlyosan megsérült az agya. Anya még életben van, de nagyon súlyos az állapota, Josh- t műtétre készítik elő, mert eltört több helyen a lába, nincs életveszélyben. Még láttam, hogy mozog az orvos szája, de nem hallottam semmit. Csak néztem az arcába.
- Jól van? - kérdezte aggodalmasan.
- Elismételné az utolsó részt – kértem kábán, az agyam nem volt alkalmas a gondolkodásra. Elismételte, hogy nagyon sajnálja a történteket, és megkérdezte én szeretném e közölni a dolgot a testvéreimmel. Csak bólogattam, hogy igen, máig sem tudom miért mondtam ezt, mert nem akartam én elmondani nekik.
Odavánszorogtam hozzájuk, és néztem az aggódó arcukat.
- Josh lába eltört – közöltem halkan a legenyhébb hírt. Hogy folytassam? – Anya állapota súlyos, a műtőben van.

A harmadikat nem akartam kimondani, mert attól valóssá válik, és az nem lehet. A tudatom legbelső zugában rájöttem mit is jelent az, amit hallottam. Soha többet nem látom őt, nem látom nevetni, nem hallom a hangját. Bevillant, amikor utoljára láttam, ahogy mosolyogva tereli ki Josh-t a szobából, de aztán egy még borzalmasabb kép jött elő, ami majd hónapokig kísért a rémálmaimban. Apa vérző fejjel, üveges tekintettel mered a semmibe, gyorsan megráztam a fejem, hogy eltűnjön a kép, de nem tűnt el csak elcsúszott mélyebbre, hogy bármikor előjöhessen. Nem akartam mondani az agysérülést, nem akartam, hogy ők is elképzeljék.
- És apa? – kérdezte Russ halkan, a legrosszabbtól tartva, Joanne-ra néztem, a rettegéssel teli szemeire. Tudtam, hogy más sejtik és most ki is mondom.
- Apa meghalt – szinte suttogva jött a számra, de meghallották, és ahogy kimondtam tényleg valósabbá vált. Szerettem volna ordítani és sikítozni, hogy eltüntessen ezt a bennem feltörő érzést, a fájó hideg űrt, a veszteség fájdalmát. De nem segítene. A könnyek folyni kezdtek lefelé az arcomon, de nem sírtam. Nem akartam sírni, mert ha egyszer elkezdem, soha többet nem hagyom abba, és most nem omolhatok össze.

Végignéztem a testvéreimen, Russ nem sírt, a tekintetében láttam ugyanazt a borzalmat, ami engem is környékezett. Joanne sírt, zokogva, fulladozva, hosszú szőke haja előrehullott és remegett a teste. Belém hasított egy érzés, hogy bármit megadnék, hogy átvehessen a fájdalmukat, hogy ne kelljen ezt érezniük. Lassan odamentem hozzá és átöleltem. Nem mondtam, semmi olyasmit, hogy minden rendben lesz, mert nem igaz, hogy lehetne rendben, mikor apa meghalt.
Az orvos visszajött és kérte, hogy siessek Josh-hoz. A rémülettől kis híján a szívem is megállt, de a doktor megnyugtatott, hogy semmi baj, de Josh hív, úgyhogy menjek, most készítik elő a műtétre. Értetlenkedtem, hogy milyen műtét mikor csak a lába tört el. Az orvos azt mondta az osztályon, majd bővebben tájékoztatnak, majd elmesélte milyen bátor gyerek az öcsém, hogy nem is sír és ő mondta, meg az otthoni számot és hogy engem hívjanak. Hallottam én, miket mond, csak épp nem reagáltam semmit, mert mit mondhatnék. Megkérdezte minden rendben van-e. Erre látszódhatott rajtam az értetlenkedés a hülye kérdés miatt, mert többet nem szólt. Josh-t akartam most látni magamhoz ölelni, de a látványra nem voltam felkészülve.

Először is lerohant az orvos, aki Dr. Vivian Jones-ként mutatkozott, és kérdezgetett allergiákról meg ilyen olyan betegségekről, amiben Josh esetleg szenvedhet, de mondtam, hogy még életében nem volt megfázásnál komolyabb baja én semmi allergiáról nem tudok és már vitték is a műtőbe. Megengedték, hogy egy pillanatra lássam, mert úgyis ébren van és engem szólongat. A látványra majdnem elbőgtem magam, kis kezében mindenféle csövek lógtak, az arca bal oldalát hatalmas gézlap fedte, a jobb lába el volt takarva a szeme elől, egy pillanatra láttam, de az is beleégett az agyamba, és nem sírtam, mert ébren volt és a nevemet suttogta. Mindig imádtam, hogy Sammy-nek szólít, de most még ebbe is belefacsarodott a szívem, olyan erőtlen és gyenge volt a hangja. Összefüggéstelenül suttogott valamit a balesetről, de nem nagyon értettem.
- Semmi baj, kicsim – mondtam neki halkan és megsimítottam az arca ép részét, máshol még hozzáérni sem mertem – Itt leszek végig veled, jó? – bólintott és már vitték is engem, meg kipateroltak.

Dr. Jones még mellettem volt és magyarázott, a csavarokról meg a fémekről, amik Josh lábába kerülnek, mire csak elsírtam magam. Aggódtam Josh-ért, apa meghalt, anya ki tudja mikor lesz jobban ez így együtt túl sok volt nem bírtam magamban tartani.
Erre Dr. Jones megkérdezte, hogy nincs-e valami felnőtt, akivel beszélhetne. Ez a kérdése furcsamód észhez térített és abbahagytam a sírást. Egy szem rokonunk nincsen, apa már nem él, anya talán még hetekig nem lesz jobban egyedül én maradtam felnőttnek. Nem sírhatok!
- Nincs – feleltem – csak én.
A sírhatnékom felszívódott és előjött egy újfajta hidegebb gondolkodásmódom. Az érzelmek ráérnek, most észnél kell maradnom. Ez használt. Dr. Jones közölte, hogy a műtét egy-két órás és otthagyott.

Vissza kellett mennem a többiekhez, de ahogy a sürgősségi várófolyosójához értem és megláttam őket, megéreztem, de nem fogadtam el, ez már tényleg nem lehet. Joanne a földön ült, hátát a falnak vetve, az arca olyan sápadt, hogy szinte megrémültem tőle, már nem is sírt, csak könnyes volt az arca, de az a pillantás, ahogy rám nézett, már akkor tudtam. Russ mellette térdelt, fél kézzel Joanne-t ölelte és sírt, keservesen hüppögve, ő is felnézett rám, ugyanazzal a pillantással. Nem kellett Russ-nak kimondania, hogy tudjam, leültem melléjük és folytak a könnyeim, végtelen áradatban, hogy úgy éreztem ez soha nem múlik már el. Ez az újabb fájdalom még súlyosabb, mint apa halála, nem, azért mert kevésbé szerettük, hanem mert megdöbbentett, hiszen fel sem merült bennem a gondolat. Az orvos azt mondta súlyos az állapota, de én valahogy úgy képzeltem, lehet, hogy súlyos, de úgy is meg fog gyógyulni, mert ő már nem hagyhat el. Nem lehet, hogy egyszerre ketten, és akkor belémhasított, hogy egyedül maradtunk. Egyszerre öleltem át mindkettőjüket, és ezzel beindítottam Joanne sírását is, ők is öleltek. Russ nem tudta magában tartani, ki kellett mondania, hogy biztosan megértsem, és hogy ő is el tudja fogadni. Halk szánalmas hangon jött ki belőle
- Anya meghalt.

*

Hosszú percekig öleltük egymást némán, és közben elálltak a könnyeim, mert ahogy a sírásukat hallottam, megint elöntött az az érzés, hogy bárcsak enyhíthetném a fájdalmukat. Rájöttem, hogy egyedül én enyhíthetem, ha tudom, mert már tényleg csak én maradtam nekik és ők nekem. Árvák lettünk, ijesztő gondolat, mert én már felnőtt vagyok de ők? Russ tizenhat, Joanne tizenkettő és Josh hat, ki fogja felnevelni őket, gondoskodni róluk. Nekem kell, mert én felnőtt vagyok ők meg gyerekek. Az én felelősségem minden. Hogy túltegyék magukat a tragédián és hogy folytassuk az életet. Apa és anya nélkül. Ez a gondolat adott erőt nekem, hogy vigyáznom kell rájuk és hogy szükségük van rám.
Russ lassan abbahagyta a sírást és csak simán a vállamba fúrta a fejét, mélyeket lélegzett. Nehéz elzárni a belső ordítást.
- Mi van Josh-sal? – kérdezte végül, a hangja szinte teljesen normális volt. Kicsit ficeregtem, hogy zsepiket szedjek elő a farmerom zsebéből és szétosztottam közöttük. Elmondtam, amit Dr. Jones mondott nekem.
- Menjünk át arra a folyosóra – mondtam, arra gondolva, hogy itt már nincs keresnivalónk.
Russ bólintott és lassan feltápászkodott, én is felkeltem, majd együtt felhúztuk Joanne-t, akit teljesen elhagyott az ereje. Két oldalról támogattuk és úgy mentünk át abba a várórészbe. Joanne még mindig zokogott és már az összes zsepit elhasználta. Leültettem egy székre és Russ is leült mellé, én meg elindultam valahonnét zsebkendőket keresni. Az nem jutott el, a tudatomig, hogy honnan vegyek, csak annyi hogy kell, ezért megyek, balra fordultam a folyosón és szembetaláltam magam egy nővérrel. Valamit motyogtam neki a zsepikről és hogy vinnem kell, de még nekem sem volt értelme. A nővér magyarázott, valami sokkhatásról beszélt és elvonszolt egy italautomatához, ahol vett nekem egy forró csokit, azzal, hogy igyam meg. Engedelmesen a számhoz emeltem a műanyagpoharat és ittam. Már lement pár korty mire észleltem, hogy forró és hogy végigégette a torkomat. A hirtelen belém villanó fájdalom hatott, és leesett, hogy minek kóválygok itt, mint valami hülye.

A kedves nővér a karomat simogatta megnyugtatóan, értelmesen megkérdeztem, honnan szerezhetnék zsepiket és egy perccel később hozott is nekem egy dobozzal. Pénzt dobáltam az automatába, hogy a többieknek is vigyek forrócsokit.
Visszaérve láttam, hogy Joanne Russ vállán zokog, aki gyengéden simogatja a haját és meredtem bámul maga elé. A kezükbe nyomtam egy-egy poharat és Joanne-nak adtam még a zsepit is.
Várakoztunk. A mobilomra néztem és megdöbbentem, mindjárt fél kettő. Nyolc fele jöttünk el otthonról, hova lett az a rengeteg idő?!
Dr. Jones végre kijött a műtőből és felénk tartott. Szemügyre vette Joanne-t és Russ-t, majd felém fordult:
- Felnyitottuk az öccse lábát és nagyobb a baj, mint gondoltuk – kezdte, őrült iramban kezdett dobogni a szívem. Csak vele ne történjen semmi, azt már, nem bírnám ki, közben a doktornő további műtétekről beszélt, meg újabb fémes megoldásokról.
- Még mennyi műtét? – kérdezte Russ magára vonva az orvos pillantását.
- Egy még biztosan – felelte neki – rosszabb esetben kettő.
- És ezek után még tökéletesen rendbe jöhet – kérdeztem én, féltem, hogy egyből nemet mond.
- Még nem tudjuk biztosan. Bővebben a következő napokban tudok nyilatkozni. Most átvisszük egy másik szobába és bemehetnek egy percre.
Elhallgatott egy-két másodpercre és mindegyikünkön végignézett. Mintha kérdezni akarná csak, nem akaródzott.
- Mindketten meghaltak – mondtam halkan.
- Őszinte részvétem – hát azzal nem sokat érek, de azért biccentettem, mire folytatta – talán a kisfiúnak nem kéne szólni. Próbálja elterelni a témát.
- Értem – bólintottam, már nagyon akartam Josh-t látni.
Bementünk hozzá és tényleg elég kába volt.
- Minden rendben – súgtam neki – itt vagyunk veled.
- Hol van anya? – kérdezte. Joanne hangtalanul sírni kezdett, de szerencsére Josh nem vette észre. Engem nézett és várta a választ.
- Most nincs itt – feleltem összeszoruló szívvel – pihenj csak nyugodtan, ha felébredsz, itt leszünk veled jó?
- Jó – lehelte, majd becsukta a szemét és szinte azonnal álomba merült. Az egyik nővérke elmondta, hogy most akár tizenkét órát is aludhat, úgyhogy nyugodtan menjünk haza elég, ha délelőtt visszajövünk.

Úgy döntöttem tényleg jobb, ha hazamegyünk, és majd reggel visszajövünk. Hárman lebotorkáltunk a kocsihoz. Mintha évek teltek volna el azóta, hogy ide parkoltam. Hazafelé azon gondolkodtam, merre tudnánk kikerülni a baleset helyszínét, de egyszerűen nem volt más út. Szerencsére a roncsokat már elvontatták, nem akartam volna még egyszer látni a véres szélvédőt, így is eléggé beleégett az agyamba.
Hazaértünk. A nappaliban megláttam apa papucsát a kandalló előtt. Ránéztem a képre a falon. A családunk volt rajta, nemrég csináltattuk. Néztem anya mosolygós arcát, apa komoly pillantását és lefolyt megint egy rakás könny az arcomon. Utolsó erőmmel még szóltam, Joanne-nak és Russ-nak, hogy menjenek lefeküdni.
- Jót fog tenni – bizonygattam, mire elindultak felfelé. Lassan és is felvánszorogtam utánuk, és a szobám magányában végre szabadjára engedtem a könnyeimet. Olyan erővel tört ki belőlem a zokogás, hogy fulladozva köhögni kezdtem. Térdre estem az ágyam mellett és sirattam őket. Anyát, aki soha többet nem ébreszt egy pohár gyümölcslével, nem látom többet a mosolyát, a kék szemét és a csodaszép szőke haját. Apát, ahogy újságot olvas a köntösében, komoly arccal telefonál vagy csak megöleli valamelyikünket. Sírtam az emésztő űr és fájdalom miatt, amit a szívemben éreztem. Egyre csak zokogtam, hogy bár nem történt volna mindez, tűnne el ez a fájdalom.

Végül szinte önkívületi állapotba kerültem és remegve, teljesen átfagyva tértem magamhoz. Kint már megvirradt, a torkom sajgott a sírástól, a szemeim égtek és éreztem az arcomon a forró könnyek nyomát. Kimentem a folyosóra. Az én szobám mellett Josh most üresen árválkodó szobája, azzal szemben Joanne-é és leghátul Russ-é. Bementem Joanne-hoz. Édesen aludt, az ágyán, párnája nedves, csakúgy, mint az arca. Álomba sírta magát. Jól betakargattam és átmentem Russ-hoz. Ő is aludt, fejét a párnába fúrva, dideregve. Látszott, hogy csak ledobta magát az ágyra. Áthoztam a takarón a szobámból és betakartam vele.
Visszatérve az ágyamhoz, újra sírva fakadtam. Beburkolóztam a köntösömbe, de sokáig nem aludtam, csak folytak azok a forró sós cseppek megállíthatatlanul. Végül csak elaludhattam, mert szörnyű mennydörgésre ébredtem, a saját takaróm alatt, köntösöm az ágy végében volt összehajtva. Gyorsan ránéztem az órára, fél tizenegy, már rég Josh-nál kéne lennem. Elöntötte az agyamat a rengeteg fájdalom, de elnyomtam magamban. Most nem engedhetek!

Kinyitottam a szekrényem valami váltásruha után és rájöttem gyászszíneket keresek. Fekete nadrág és fekete garbó mellett döntöttem. Belebújtam egy fekete félcipőbe, majd az ujjammal párszor átfésültem a hajamat és szoros copfba fogtam. Indulásra készen állva, benyitottam a testvéreimhez, de nem voltak ott.
Lerobogtam a nappaliba. A kanapén ültek, Russ fekete ingben és nadrágban Joanne pedig sötétszürke ruhában.
Russ félmosollyal az arcán nézett rám.
- Ilyen korán felébredtél? – gyakran ugrat amiatt, hogy sokáig alszom. Anya már mindenkit felkeltett, mikor nekem még a szememet is nehéz kinyitni. Annyira meghatott, hogy próbál viccelődni és jobb kedvre deríteni, hogy sírhatnékom támadt, de visszanyeltem.
- Indulhatunk? Josh már biztos felébredt.
- Még nem – felelte Russ – az előbb hívtam a kórházat, és azt mondták még alszik. Összekészítettem neki pár cuccot – mutatott egy táskára – pizsi, fogkefe meg ilyenek. Induljunk.

Megdöbbentett, hogy Russ mindenre gondol, de aztán rájöttem nekem is gondolnom kellett volna. Én vagyok a felelős, nekem kell gondoskodnom ilyenekről.
- Sam – kezdte Joanne vékony hangon – kéne vennünk pár fekete ruhát, nekem nincs egy sem, pedig kerestem – kibuggyantak az első könnyei – mit szólnának, ha látnák, hogy nem gyászolom őket? – megállíthatatlanul sírni kezdett és átölelt. Nehéz szívvel, simogattam a hátát és gondolkodtam, mit is mondjak, de eszembe jutott valami.
- Amikor Félix meghalt – kezdtem a történetet. Félix a macskám volt, akkor kaptam mikor tizenegy éves voltam, sajnos elütötte egy autó – sokáig sírtam utána és napokig fekete ruhákat hordtam, akkor apa azt mondta, mindegy milyen ruhát viselünk, mert a gyászt belül érezzük. A fekete szín csak jelkép a külvilágnak, akármilyen színt viselsz, a veszteség ugyanúgy fáj.
Láttam, hogy Russ-nak könnybe lábad a szeme és gyorsan elfordul, de Joanne kicsit megnyugodott és abbahagyta a sírást.
- Igaza volt Sam! Apának mindig igaza van – mondta. Hülyeség, de ahogy elmondtam ezt a történetet egy leheletnyi nyomás tűnt el a lelkemről és arra gondoltam, talán apa figyel valahonnan, és ha igen akkor most büszke rám. Talán.