Sajnálom, anyu

- Ó Alex, imádom, amikor a robotok által mesterséges alkotóelemekből előállított kibernetikus végtagoddal markolod meg a seggem!
- Örülök bébi, de hívhatnád simán csak fémkarnak.
Örök hála George Bakernek, amiért létrehozta az első a klón csajokat egy szajha DNS állományából, és ellátta őket mesterséges értelemmel. Kár, hogy se ő, sem követői nem figyeltek eléggé a természetes szóhasználatra, így rendszeresen előfordulnak az ilyen túlmagyarázások. Ez a definíciómánia az egyik hibájuk, de talán a legőrjítőbb. Aztán ott vannak még az esetleges programhibából adódó további túlzások. Annyira emberire akarja teremteni őket a készítőjük, hogy végül átesik a ló túloldalára. Na de ne panaszkodjunk, inkább élvezzük ki az ingyen klón örömeit.
- Gyerünk szívi, használd a kezed is!

Szívás ez a bolygó, és a munkám is, de hát csakis magamnak köszönhetem. Most elregélhetném az egész sztorit, amelyben rengeteg a „ha” meg a „volna”, de azt hiszem, már így is túlzásba vittem az elgondolkozást. Biztos több borsot ettem a kelleténél, ezért jár az agyam mindenféle hülyeségen, amikor épp egy istennő kényeztet. Bors, a 22. század remekműve. Az egész Samuel Madosszal kezdődött, aki…
- Hé Alex! – szólt egy hang a jól ismert, figyelemfelkeltő ajtószignál után. – A kapitány látni akar!
- Két perc!

Fenébe. Ennyit a kényeztetésről, meg az örömökről. A lányt finoman eltoltam magamtól, majd öltözködés közben elmagyaráztam neki, hogy valószínűleg egy gyors tárgyalás után visszajövök és folytathatjuk ott, ahol abbahagytuk. Olyan választ adott, hogy legszívesebb felpofoztam volna dühömben. Sok dolga van, nem maradhat. Hát, hogy lehet ilyen egy klón? Na persze, a barakknak nincs arra pénze, hogy minden katona kapjon saját csajt, biztos ez az egy járja a szobákat éjjel-nappal. Mindegy, még kapok egy remek hírt a kapitánytól, és kiugrom a bőrömből. Drága LX-186, elcseszted az életem. Gondoltam, milyen jó lesz felfedezni téged, izgalmak, új fajok, technikák, ehelyett csak a mindennapi járőrözés és a totális sivárság. Semmi újdonság, semmi izgalom. Igaz még csak pár hete vagyok itt, de pár technikus fazonunk szerint valamiért eltérően folyik itt az idő mint otthon. Számításaik szerint, a Földön legalább öt év telt el. Hogy röpül az idő, ha jó társaságban van az ember! Csak a jó társaság hiányzik innen, az a baj.
Átslattyogtam a szürke folyosókon, egészen az eligazítóig. Imádott kapitányunk egymagában várt rám, íróasztala mögött ülve, pipájával pöfékelve. Látszólag a semmibe meredt, de valójában mélyen a gondolataiba temetkezett. Persze lehet, hogy csak szunyókált. Úgy vettem észre, hogy figyelt fel rám, hát köhintettem egyet.
- Üljön le, tizedes!
Elragadó természete csak az egyik, ami miatt annyian szeretik az emberei. Azt beszélik, egy közlegény az után vesztette el a lábát, hogy Locus kapitánnyal beszélt az eligazítóban. A fickónak csontig leégett a húsa, bokától egészen combig. Kedvenc pisztolytípusom, a katonai zsargonban csak „zippo”-nak becézett játékszer, csinál ilyet az emberi testtel. A kapitánnyal szemben ültem le, kicsit kijjebb húzva a széket, hogy minél gyorsabb tudjak elugrani. Jobb félni, mint robotlábat kapni nem?
- Úgy tudom, maga jó barátja Francesca Smooth felderítőnek.
- Párszor együtt ittunk a…
- Ne szakítson félbe, tizedes! Csak akkor beszél, ha kérdezem. Amúgy is épp eléggé rühellem az ilyen helyzeteket, ne rontsa tovább! Nekem jutott a feladat, hogy közöljem: Smooth kisasszony halott. – Szólni akartam, de intett a kezével, hogy jobban járok a hallgatással. Asztali kommunikátorán, amely egyben holovetítő is, megérintette párszor a kijelzőt.
Egy háromdimenziós kép jelent meg pár centivel az asztal fölött. Egy szűk fürdőszoba, és a mosdó alatt fekvő női holttest látszott rajta. Ha nem tudom, hogy halott, azt hiszem, Fran csak mélyen alszik. Persze, miért aludna a fürdőben? Nem akartam elhinni, hogy valóban egy hullát látok. Az egyetlen nő, aki a közelemben volt az eddigi ittlétem alatt. Jókat beszélgettünk, és érezhetően egy hullámhosszon voltunk. A képen semmi sérülés nem látszott a testén, még csak vért sem láttam. A látványt mindössze egy kis nyáltócsa torzította, ami azonban nem jelentett semmit. Alvás közben is nyáladzhat az ember.
- Így találtunk a barátjára, tizedes – kommentált a kapitány, majd mutatóujjával megérintette a vetítő kijelzőjét. – És így néz ki most.

Az új kép hátborzongató volt. Úgy éreztem, jön fel az ebédem, de sikerült visszatornásznom. Ez is a bors hatása. Jó mindenre. Veszi is mindenki mint a cukrot. Két hónapja, vagyis földi időben öt éve, legalábbis még így volt. Talán azóta már kiment a divatból. Valóban hasznos kis szer, hisz képes elterelni az ember gondolatait akkor is, amikor épp a halott barátja rothadó testét szemléli. Rothadó, igen. Lehet, hogy nem vettem be eleget. Fran, vagyis ami megmaradt belőle, egy boncasztalon hevert. Foltokban kilátszó csontok, belsőségekből maradt massza, feketére rohadt bőrfoszlányok, és csupasz koponya. Utóbbit vékony bőrréteg még épp fedi, de a szemgolyók hiánya hátborzongatóvá teszi, akár egy horrorfilm főszereplőjét. Isten tudja, miért, de közelebb hajoltam. Kerestem valamit, ami még emlékeztethet a nőre, aki életében volt.

Nem kellett sokáig kutatnom, hogy megtaláljam bal mellén a tetoválást. Mellkasa valahogy más képet festett, mint a teste többi része. Ez volt mondhatni, a leginkább épen maradt testfelület. Égési sérülés nyomait tükrözte, mely csúnyán felhólyagosította, de nagyjából meghagyta eredeti állapotában. A vörös rózsa még tisztán kivehető volt, és ettől csak jobban felkavarodott a gyomrom. A rekeszizom (diafragma) alatt bal oldalt elhelyezkedő szerv, melynek falában simaizom van. Perisztaltikára képes, benne zajlik a fehérjék emésztése. Belülről nyálkahártya védi, hogy az erősen savas gyomorsav ne eméssze szét. Az emberek többsége még csak nem is sejti mikre képes a gyomorsav. A lenyelt táplálék a gyomorba kerül. A bors is.
- A francba!
- Inkább kikapcsolom, még mielőtt lehányja az asztalom.
- Ne! Jól vagyok, uram. Csak ez a bors…
- Á, szóval elterelte a figyelmét. Érdekes szer. Az ember egyik pillanatban látva egy hullát még azon elmélkedik, ki képes elevenen megsütni egy embertársát, a másikban pedig már azt fontolgatja, vajon milyen hőfokon süssön este húst a grillpartin.
- Igen. Néha nagyon tudom utálni.
- Figyeljen, ez nem az első eset. A barátja már a harmadik, akivel ez történik. Sértetlenül rátalálunk egy klinikailag halott testre, amely aztán alig egy órán belül úgy néz ki, mint itt a hölgy.

- De hogyan? Mi okozza ezt? Uram?
- Azok a nyomorultak boncolók nem tudnak semmit. Arra meg szarnak, hogy én, mit gondolok.
Felkeltette a kíváncsiságom.
- Maga mit gondol, uram?
- Azt, hogy ezen a bolygón igenis van élet. Lehet, hogy nem méteres mutánsok, meg nagy szemű szürkék, csak egyszerű vírusok. Talán egy fertőzés támadta meg a felderítőket. Akár már a barakkba is bejuthatott. Van még pár feltevésem, hogy mi történhetett, és mi fog történni, de az emberek süketek. Évszázadokkal ezelőtt még senki sem hitt benne, hogy egyszer kijuthatunk az űrbe. Megtettük. Sokan nem gondolták, hogy találhatunk életet a Földön kívül. Mi most megtettük, de ezt képtelenek lennének belátni, így inkább nem mondok senkinek semmit, mert képesek lennének őrültnek nézni és bezárni. Én mondom, itt van az orrunk előtt az a valami, csak nem vagyunk képesek meglátni, mert nem olyannak hisszük, mint amilyen valójában. Megrögzött elképzelésünk van az életről, annak ellenére, hogy definiálni még senki sem tudta, mi is az. Gilbert Ryle mondott valami olyasmit, hogy az ember teste tulajdonképpen egy gép, amelynek egyes funkcióit egy másik gép vezérel. Utóbbi azonban láthatatlan, megfoghatatlan, szóval mondhatnánk, hogy nem létezik, de valahogy mégis. Hát, ha már saját magunkról sem tudjuk, miért is élünk, honnan tudhatnánk, hogy más életformáknak milyennek kell lenniük?

- Kikapcsolná a képet, uram? – Megtette. – Érdekes, amit mond, kapitány. Sosem tartottam magam nagy gondolkodónak, de elismerem, hogy párszor felmerültek bennem a szokásos kérdések, mint „mi az élet értelme?”, „miért élünk?”, és társaik. Tegyük fel, hogy valóban egy idegen létformával állunk szemben. Más, mint a miénk. Azt mondta, a testünk egy gép, amelyet egy láthatatlan gép működtet. Amennyiben így nézzük, lehetséges, hogy ez, amit találtunk egy hasonló „gép”, azzal a különbséggel, hogy látható gépet tartalmaz?
- Akár ez is lehet, tizedes. Ez megkönnyítené a túlélésünket, ha tényleg ártó szándékkal lép fel velünk szemben. Márpedig az eddigiekből arra következtetek, hogy ártani akar nekünk. Nagyon is. Azért hivattam ide magát, mert maga jófej gyereknek tűnt az alapján, amit eddig hallottam. Megbízható, lojális, és nem olyan tagbaszakadt idióta, mint a nagyátlag. Járjon utána a történteknek, és találja ki, hogy valóban létezik-e ez az új faj. Megtiltom, hogy bárkinek is beszéljen a hallottakról, vagy arról, amit látott. Megértette Stroke tizedes?
- Igen, uram.
- Távozhat.

Pár másodpercig még ültem, hogy összeszedjek egy kis erőt, és véletlenül se szédüljek meg, amikor felállok. Hiába volt kikapcsolva a vetítő, még mindig magam előtt láttam Fran testét. És véletlenül sem az épet. Ez az emberi agy már csak ilyen. Felálltam, és magabiztosan kisétáltam az eligazítóból. Friss levegőt akartam. Frissen nyírt fű illatát szagolni, Fran duruzsolását hallani, és egy jó bort inni. Ezen az istenverte bolygón persze egyiket sem tehettem meg, és hála a kapitány bíztató szavainak csak szarabbnak éreztem a helyzetem, mint eddig. Járjak utána! Hah, jó vicc. És mégis hol kezdjem ezt az utánajárást? Fran halott, őt nem kérdezhetem ki, és bár az ember képes klón prostikat létrehozni, a feltámasztás még mindig távol áll tőlünk. Viszont a szakasza többi tagjával beszélhetek.

Megtudtam, mely területet derítették fel pár órával Francesca halála előtt. Azt mondták, jó egy órát vesztegeltek, míg a lerobbant szállítójukat meg tudták javítani. Fran ezalatt egyedül vágott neki az ismeretlennek, a többiek tudta nélkül. Amikor visszaérkezett, semmi különöset nem láttak rajta, és miután a szakaszvezető közölte vele, hogy egy hétig vécét kell majd pucolni, visszajöttek a bázisra. Elkértem tőlük a pontos koordinátákat, majd szereztem magamnak engedélyt a távozásra, és egy járművet is kértem az útra. Ötletem sem volt, mi várhat rám, csak annyit sejtettem, hogy talán a végzetembe rohanok. Mielőtt eljöttem volna, még benéztem a boncterembe. Megkérdeztem pár szakértőt, de érdemi információkkal nem tudtak szolgálni. Látszólag semmilyen fertőzés nem támadta meg egyik halott szervezetét sem. A behatárolt koordinátákhoz érve, leparkoltam, és gyalog folytattam az utat. Fran is így tett, és egy órán belül már visszaért a társaihoz. Ha talált valamit, nem lehetett túl messze. Feltéve persze, hogy talált valamit. Már órák teltek el, és még mindig csak az üres tájat bámultam magam előtt. Homokszerű anyag fedte a talajt, én pedig csak tapostam, és tapostam. Az időjárás egyre forróbb lett, és hiába a védőöltözet, a hőség eljutott az agyamig. Öntudatlanul csuklottam össze, még pár utolsó szót mormogva magam elé. Vakító fényár térített magam, ám hirtelen megint elsötétült előttem a világ. Lassan körvonalazódott az akadály, amely eltakarta előlem a fényt. Leginkább egy robothoz hasonlított, de nem olyanhoz, amilyeneket az emberek közt látni. Csak két üreg volt szemei helyén, egy fogaskerékre hajazó tárgy mozgott a torzóban, amit csak a hasfal hiánya miatt láthattam. Mellkasát fura kitüremkedések borították, deréktól lefelé pedig inkább hasonlított egy struccra, mint emberre. Ami először megrémisztett, hogy az arcán nem mozdult semmi, én mégis hallottam, hogy megszólalt.

- Még egy idegen. – Hosszú szünetet tartott, és amikor ismét megszólalt, éreztem, hogy hangja a fejemben dübörög. – Egy társad járt nálunk korábban. Megmutattuk neki az otthonunk, és kértük, hogy maradjon.
- M-m-mit tettetek Frannel? – kérdeztem, miközben felkászálódtam a földről.
- Megjelöltük, hogy biztosak legyünk benne, nem beszél rólunk senkinek. Ő megesküdött, hogy nem fog. Fajunk az esküt nagy becsben tartja. Főleg, ha egy barát életére tesszük azt. A nő gondolataiban láttuk, hogy egy számára fontos egyén életére tette, hát megbíztunk benne. De ocsmány fajotok nem megbízható. Tudnunk kellett volna. Már találkoztunk veletek korábban is. Akkor sikerült megakadályoznunk, hogy létünkről másoknak beszéljenek. Most is ezt fogjuk tenni.

Bár többes számban beszélt, úgy láttam, csak egyedül van. Szemben álltam az idegennel, és a fegyverem után nyúltam. Lassan megmarkoltam, és kibiztosítottam. Tudtam, kikről beszélt. Egy kutatócsoport már eltűnt pár éve egy hasonló bolygón, mint ez.
- Most pedig, életed véget ér.
A fémtestű felém ugrott, mire én hanyatt vetődtem, és tüzeltem. Láttam, hogy pont a fogaskerekét találtam el, mielőtt rám zuhant volna. Egy pillanatra megmerevedett, majd könnyedén felállt, és a kezét nyújtotta. Döbbenten néztem rá, és még a kezem is elfelejtettem elrántani, amikor felé nyúlt, majd felsegített. A teste füstölgött, és láthatóan komoly sérülés érte azt a dolgot a mellkasa alatt.
- Bocsáss meg, idegen! Jöjj el házamba, és megöllek áruló fattyú! – Ütése elől sikeresen kitértem, felkészülve egy újabb lövésre, amikor hirtelen megtorpant. – Mondd, miben segíthetek? Tudom, csúnya dolgot tettünk, de kérlek, bocsáss meg!
Letérdelt, és kezeit összekulcsolva nézett rám. Nem tudtam, mitévő legyek. Az egész jelenet annyira abszurd volt, hogy már abban sem voltam biztos, hogy ugyanaz a fickó támadt-e rám az előbb, aki most előttem térdepel. Célba vettem pont a homloka közepét, de végül jobbnak láttam leereszteni a fegyvert. Nem, nem vagyok pacifista vagy ilyesmi, csak hát a föld alól hirtelen felbukkanó tucatnyi fémlény kicsit megváltoztatja az ember gondolkodását.
- Segíts! Segíts, és megbocsátok. Vissza kell jutnom a terepjárómhoz.
- Kapaszkodj idegen – mondta, és leguggolt elém.

Új barátom nyakába csimpaszkodva új értelmet nyert számomra a „fut mint a szélvész” kifejezés. Rettenetesen gyors volt, és már-már kezdtem úgy érezni, ha nem lassít, lerepülök róla. Fajtársai a nyomunkban loholtak, de kezdeti előnyünk még kitartott. A terepjáróba pattanva eszembe jutott, hogy talán magára kellene hagynom segítőmet, de mivel szó nélkül beszállt mellém inkább csak megnyomtam az indítógombot. Sebességünk a kétszeresére növekedett, de üldözőink nem adták fel egykönnyen a vadászatot. Ereimben tombolt az adrenalin, és tudtam, ezek az egész laktanyát lemészárolhatják, mégis egyenesen arra tartottam. Odaérve szörnyű látvány fogadott. Nem kellett, hogy a csalit játsszam, már megelőztek. A bázis romokban hevert, holttestek feküdtek mindenütt. Egy hatalmas ceruzára hajazó izé meredt az égbe merőlegesen. Valószínűleg ez döntötte le a laktanyát, és ölte meg a személyzetet. Talán a fémlények egyik fegyvere, gondoltam. Mozgást nem láttam. Fel voltam készülve egy fémlény fogadóbizottságra, de nem találtam senkit. A társaim meghaltak. Némelyeket a törmelék temetett maga alá, a többséget viszont mintha valami hatalmas tömeg lapította volna ki. Akár a legyeket a légycsapó. Ezek lennénk mi egy idegen világban, legyek? Hát dögöljek meg, ha bármi értelme volt erre a bolygóra jönni. Láttam a közeledő fémlényeket, és mellettem álló, harcra kész társamat, de már nem akartam küzdeni. Fölösleges lett volna bármiféle ellenállás. Így csak álltam az egykori barakk bejáratánál szembenézve a támadókkal. Egyik pillanatról a másikra minden elsötétült, a perzselő nap eltűnt szemem elől, és csak a felém vánszorgó bádogdobozok szemei izzottak. Az árnyék kiterjedt a laktanyától egészen a legközelebbi őrhelyig, ami nem kis távolság, és felnézve az égre furán ismerős alakzatot véltem felfedezni. Egy ereszkedő űrhajó, gondoltam, egy űrhajó, aminek öt nyúlványa van. Idegen technológia. Azt hiszem, itt a vég. A hatalmas test gyorsan ereszkedett, majd irdatlan erővel becsapódott maga alá temetve a fém lényeket, és engem. Dögölj meg LX-186!

- Kisfiam! Hol vagy Trent? Csak nem apád dolgozószobájában randalírozol már megint? Ó, ha ezt apád meglátja… Tudod, hogy a terepasztal a mindene, és te már megint tönkretetted.
- Sajnálom, anyu.
- Ne nekem mondd, fiatalúr! Ennyire unatkozol, hogy nincs jobb dolgod, mint ceruzát szurkálni a makettekbe, és rátenyerelni a figurákra? Még az sem zavar, hogy ők mozogtak, gondolkodtak, szinte már éltek? Jaj, istenem, mit kezdjek ezzel a gyerekkel? Mindig csak rombol és rombol.
- Sajnálom, anyu.
- Jól van, gyere, majd kitalálunk valamit.