Rosszalkodás

Zsófia lányom szeptemberben, az elsősök megszeppentségével kezdte az iskolai tanulmányokat. Cserfes, barátságos kislány, így hamar megszerették a többiek. Két kis barátnőjével, Lilivel és Majával véd és dacszövetség kötelékében álltak ki egymás mellett, néha buzgóbban a kelleténél. Az egyik ilyen eset után kaptam az első üzenetet, lányom verekedni akart a tanárnő szerint. Mint kiderült, a lányok nem igazán értettek egyet a rajzórai feladatban a „verekedős” fiúkkal. Lili és Marci összeszólalkozhattak az őszi fák színein. Nem is a kiváltó ok a lényeg, hanem Zsófi viselkedése, mikor egy alapos fenekelés ígért be Marcinak, ha nem hagyja békén legjobb barátnőjét. El tudom képzelni, ahogyan az általam is használt hangsúllyal szólt a kisfiúnak, hiszen én szoktam popsira ütést ígérgetni a családból, mint zord anya. A tanárnő sajnos csak ezt a mondatot hallhatta meg. Zsófival aznap elbeszélgettem a délutáni séta közben a verekedésről, félreérthető helyzetekről és megkértem, inkább kerüljék a lányokkal ezeknek a fiúknak a társaságát, már amennyire lehet ezt egy termen belül.

Eltelt pár hét, Zsófi sírva fogadott az iskola kapujában tanítás után. Potyogtak a könnyei, mint a záporeső, aggódó kérdéseimre nem felelt. Jobb ötletem nem lévén, megöleltem sírástól remegő kis testét és fülébe suttogtam:
- Nincs baj kicsim, anya itt van, megoldjuk, bármi baj van.
Éreztem, ahogy lassan alábbhagy a sírás, de nem engedtem az ölelésből, míg meg nem szólalt végre. Hangja egész magasan csengett, kérdése összezavart:
- Anya, ugye szeretsz?
Bólintottam, mélyen szemeibe néztem, kézen fogtam és elindultunk az autó felé.
- Beülünk a hátsó ülésre és megbeszéljük, jó? – vontam magam után, csak lépdelt némán.
Lesegítettem hátáról a táskát, bemászott a kocsiba, amíg eltettem a cókmókjait. Beültem mellé hátra és kérdőn fordultam hozzá:
- Szóval? Mi a baj? – igyekeztem határozott és egyben türelmes is lenni.
- Rosszalkodtunk a tanár néni szerint – már görbült is szája sírásra.
Kipattantam a kocsiból, kinyitottam a csomagtartót, ahova az előbb Zsófi táskáját tettem be. Némi kotorászás árán megleltem a kis indigókék füzetet, amibe a Tanárnő jegyezte be a fontosabb értékeléseket. Idegesen kezdtem lapozgatni, hátha meglelem a sírás okát. Az utolsó bejegyzés a mai dátum alatt díszelgett: „Megintem, mert levelezett.” Szemeim elkerekedtek, értetlenség lett úrrá rajtam. Visszaültem hüppögő gyermekem mellé az autóba.
- Zsófikám, milyen betűt tanultatok ma írásórán? – szegeztem a kérdést megszeppent lányomnak, aki láthatóan nem értette a dolgot. Kis gondolkozás után kibökte.
- Az óra betűt.

Gyorsan átpörgettem, hány hasonlatot hallottam Zsófitól az órai anyagról: cica, alma, óra, fecske, zászló, váza. Ha beleszámolom az ékezeteseket is, akkor sincs még az egész abc meg, így tovább kérdezősködtem.
- Milyen órán történt a rosszalkodás?
- Tornaórán – nézett rám Zsófi egyre kétkedőbb arccal, mintha azonnali összeszidásra számított volna, ami végül mégsem akar bekövetkezni.
- Mit csináltatok tornaórán? – egyre zavarosabb lett a kép, levelezni, tornaórán!? Halvány emlékképek közt kutattam, de nekem csak a sorbaállás közben sutyorgás jutott eszembe és a futás elcsalása egy-egy körrel, de az is csak felsős koromtól.
- Labdáztunk, fogócskáztunk, „nyuszi hopp” játékoztunk – számolta piciny ujjait kihajtogatva ökléből ezeket a fontos teendőket.
- És mikor történt a rosszalkodás? – próbáltam megtartani Zsófi javuló kedvét, mégis fúrta az oldalamat a kíváncsiság.
- Amikor kimentünk.
A fontos információ megérkezett. Az udvaron „levelezett” Zsófi a barátnőjével.
- Kicsim, mit csináltatok? – bátorkodtam rákérdezni.
- Ugye nem fogsz összeszidni? – görbült megint lányom szája sírásra.
- Dehogy! – nevettem. Már sejtettem, nem lehetett eget rengető az a rosszalkodás.
- Maja mesélte, a testvéreivel ilyent játszott a hétvégén és őket nem szidták össze – kezdte mondandóját Zsófi, miközben figyelmesen hallgattam. – Lilivel, mikor kimentünk az udvarra, felszedtük a „nagy mohás” (ez a fa neve) alól a leveleket és feldobáltuk, hogy újra repüljenek.

Lelki szemeim előtt már láttam, ahogyan a két kislány a fa alatt állnak és csillogó szemmel nézik, ahogyan a levelek újra és újra földet érnek. Elmosolyodtam és megöleltem Zsófit.
- Ezért nem jár összeszidás, bár nem volt szép dolog, hogy a tanár nénitek engedélye nélkül játszottatok a fa alatt – magyaráztam és közben magam is megkönnyebbültem, hogy nem valami komoly baj történt.

Másnap reggelt összefutottunk Maja anyukájával az iskola folyosóján és megbeszéltük, hogy megvárjuk Lili anyukáját is. Gondosan kibeszéltük az esetet, kiderült, hogy Majáéknál a hétvégén avart gyűjtöttek a kertben és ezt irigyelhették el a lányok, így kisebb óraegyeztetés után megállapodtunk abban, hogy a hétvégén „levél hancúrt” csapunk.

A lányok boldogan szaladgáltak a kertünkben szombat délután. Apával már gondosan összegereblyéztük a leveleket egy kupacba, a nagyobb élvezet kedvéért, így a kicsik rá is vetődhettek a hatalmas halomra. Dobálni, viszont nem merték mindaddig, míg Lili anyukája meg nem elégelte a dolgot. A hétköznap kiskosztümös bróker anyuka olyan természetességgel kapott fel egy marék levelet és dobta az égbe, mintha még mindig rakott szoknyás kislány lenne. Nagyon kellemesen telt a délután és biztos forrásból tudom, hogy mindhárom grácia hamar kidőlt este.

Két hónappal később, Zsófi ismét félszegen jött ki az iskolából, de már előrelátó volt, el sem tette az üzenő-füzetet. Kezembe adta az indigókék könyvecskét és nekem szegezte a kérdést:
- Ez most rosszalkodásnak számít?
- Mindjárt megnézem – lapozgattam, már lélekben készültem, verekedésre, csúnya beszédre. Tévedtem: „Hógolyózott!”
- Mikor történt ez a baleset? – szegeztem a kérdést Zsófinak.
- Napköziben.
Már nem bírtam nevetés nélkül, könnyeim csorogtak. Zsófi átlátta a helyzetet:
- Áthívhatjuk Maját, Lilit és az anyukáját az udvarra játszani?
- Hát persze kicsim – válaszoltam a nevetéstől megkönnyebbülve.
Hisz mikor máskor legyen egy gyerek igazán gyerek, ha nem akkor, mikor játszik.