Rácsok

Zuhogott az eső, hangosan kopogott a tetőn. a fal néha beázott. Már kezdett gyűlni a sötét folt a plafonon, de még nem csöpögött. Halk nyikorgásal nyílt az ajtó. Liza lépett be, egy tálcán két tányérral a kezében.
- Bálint, itt az ebéded.- szólt a fiúnak a festőállvány előtt, és letette a tálcát az asztalra. A fiú megfordult, de még mindig a kezében tartotta az ecsetet. A nő szemébe nézett, de nem szólalt meg. Már egy éve nem beszélt. Körülvette a szoba különös atmoszférája. Rengeteg festmény tapétázta ki a falakat, amik nem fértek al a falon, azok az sztalon, vagy a földön hevertek. Mindegyikről zsiráfok, zebrák, oroszlánok néztek le, vagy trópusi szigetek, erdők, pálmafák, sivatagi homokdűnék ontották magukból a sohasem látott tájak napsütését, melegét. Ha az ember belépett ide, egy másik dimenzióban találta magát. A képek néma alkotójának saját kis világában.

- Kinyitom egy kicsit az ablakot. Jó?- kérdezte Liza, és választ sem várva (mivel úgyis tudta, hogy nem érkezik) az ablakhoz sétált, Bálint figyelő tekintetének kíséretében, és kinyitotta. A nyári eső friss párás illata megtöltötte a szobát. A fiúhoz sétált, megsimogatta az arcát.
- Minden rendben?
Bálint halványan elmosolyodott - vagyis inkább csak összerántotta az arcizmait- , hogy jelezze tényleg minden rendben. Liza még várt egy darabig, aztán kiment. Magára hagyta a fiát a szobájában, a börtönében, a saját kis világában. Nem zárta be az ajtót. Elindult lefelé a lépcsőn.

Egyedül volt. Az ablakon fagyos levegő áramlott be. De egy darabig még nem kelt fel, hogy becsukja. Ugyanott maradt a kezében az ecset, azzal a félbehagyott vonallal, ami egy kolibri csőre lett volna. Hirtelen elment tőle a kedve, hogy folytassa. Körbenézett, látta a szétszórt festményeket. "jó lenne rakni belőlük egy nagy tüzet" futott át az agyán a gondolat, de rögtön elhesegette. Megijedt a felcsapó lángoktól, amik hamuvá égetik egész eddigi élete munkáját. Odament az ablakhoz, megfogta a kilincset, de meggondolta magát. Leült a párkányra, fejét a rácsoknak támasztotta. Azt akarta, hogy lássák. Ez már a harmadik hét volt, hogy nem járt lent a földszinten, sem kint a kertben. Eddig minden este kimászott az ablakon, macskaügyességgel leereszkedett az ereszen, és sétált a kertben, az erdőben, de reggelre mindig visszatalált. Amikor Liza erre rájött, rácsot szereltetett az ablakra. "csak a te érdekedben, nem szeretném, ha véletlenül leesnél és összetörnéd magad."

Valamit érzett... tudta, hogy történni fog valami. Kintről, az út felől hallotta a közeledő léptek hangját. Egy lány ment a ház felé, esernyő nem volt nála, vállig érő fekete haja teljesen elázott kék toppot és farmernadrágot viselt, a nyakában ezüstnyaklánc lógott. Nem hozzá jött. Bálint megmarkolta a vasrácsot. Nézte, ahogyan lép, ahogyan a mellkasa megemelkedik, amikor levegőt vesz, a szél felhozta neki az illatát. Azt akarta, soha ne érjen be a házba, örökké menjen ezen az úton, amíg fel nem néz, és meg nem látja őt. Már a lépcsőnél tartott. A fiú nézte őt, és összezsugorodott olyan kicsire, hogy átfért a rácsok között. A kinti párkányra állt, előredőlt, és elengedte a rácsot. Súlytalanul zuhant pár másodpercig, ez volt élete legszebb élménye. A lány vizes hajában landolt. Leereszkedett az egyik tincsen, és még mielőtt a hatalmas ujjak a csengőhöz értek volna, a fülébe súgta: "Szeretlek!"