Psychotic (1)

Az írótól:
Ez a történet igen brutális és szadista tetteket tartalmaz, melyek leírása nem azt szolgálja, hogy az ember élvezze ezeket a szörnyű cselekedeteket, hanem, hogy lássa milyen borzalmas dolgokat, tud egy ember csinálni, a másikkal és hogy ilyen dolgok igenis megtörténnek a világon, és nem hunyhatunk szemet fölötte! (az esetek többségében a bűnösöket elkapják és elítélik hosszú börtön évekre vagy életfogytiglanra, de akadnak kivételek) A történetet nem élvezetből írtam, de hangsúlyozni akartam a rideg valóságot. A történet elolvasását tényleg csak 18 éven felülieknek ajánlom!



Psychotic

A semmi közepén, egy nagy ház állt, körülötte szántóföldek terültek el, hosszan, amerre csak a szem ellátott. Csak egy nagy lakosságú falu volt a közelben, de az is 2-3 km-re, így senki sem tudhatott erről a helyről, kivéve az, aki itt élt, mert igenis lakott itt valaki. Még ha egy ember erre a vidékre is tévedt volna egyszer, az is csak egy romos épületet látott volna, semmi mást és egy pillanatra sem feltételezte volna, hogy itt lakik valaki.
Pedig így volt, abban a lerozzant viskóban tartózkodott egy nagyon rossz ember, kegyetlen és szadista, bár a kettő egyre megy. Még csak a harmincadik életévét töltötte be ez a férfi, fiatal, jó képű, karizmatikus, elszánt volt és előtte állt az egész élet, de ő döntött úgy, hogy inkább más utakon jár, és itt kezdődtek a problémák…

Szerda reggel

Egy fiatal lány, kb. 23-25 év körüli, ébredt fel egy koszos, szűk szobában. Nem tudta, hogy hol van, azt sem, hogy hogyan került ide. Az emlékek még mindig kavarogtak a fejében, de lassan kitisztultak: a faluban volt és éppen elindult otthonról, amikor is történt valami, de nem emlékezett rá, hogy pontosan mi is. Ez lényegtelenné vált, hisz most a jelen lévő problémával kellett szembe néznie, hogy kiderítse, hol van, és hogyan juthat ki innét.
Farmert viselt, ami sáros lett, sárga toppja is piszkos lett, a többi ruhája és cipője eltűnt. Mivel nyár közepe volt, ezért nem fázott, sőt, a fülledt levegő miatt nagyon kimelegedett és izzadni kezdett. Hosszú, göndör, szőke haja kusza volt és elég megviselt, karcsú és kifejezetten szép nő volt, az a cica baba típus. Még ebben a helyzetben is azzal törődött, hogy vajon mennyire lett koszos a haja és, hogy a műkörmei nem törtek-e le. Mondhatjuk, hogy jellemző, mert az is, az ilyen lányok általában csak ezekkel foglalkoznak. Minél jobban magához tért, annál jobban tisztult ki a feje és jött rá, hogy bajban van. Nem érzett fájdalmat, tehát nem leütötték, hanem valahogy máshogy rabolták el, ebben már biztos volt. Rosszul lét környékezte, amióta csak felébredt, tehát valószínűleg valamivel elkábították, de nem emlékszik hogyan történhetett, főleg a nyílt utcán, fényes nappal.

Kicsit sötét volt ott, ahol feküdt, de kivette nagy nehezen, hogy egy kis szobában van, piszkosak a falak, semmi bútor nem állt benne, semmi ablak sehol, csak egy kopott ajtó, azon szűrődik be az a maradék kis napfény. Lassan felállt, végtagjai elzsibbadtak, így a falnak támaszkodva lépett oda az ajtóhoz, hogy jobban szemügyre vegye. Gyengének és rozogának tűnt, mégis stabilan állt a helyén és, még ha bele is rúgnának, még akkor sem nyílna ki, ezért nem is próbálkozott ilyenekkel, inkább neki dőlt és még egyszer szétnézett. Fejmagasságban észrevett négy kicsi vonalat egymás mellett a falon, ezt egy ember véshette ide. Vajon mit számolt? Hogy hány napja lehetett itt? Vagy valami mást? Eltűnődött ezen, mert ha a napokat számolta, akkor lehet, hogy talán ő folytatja majd a vonalazást, amit valaki elkezdett előtte. Nem gondolkodott sokáig, ugyanis zajt hallott kintről, léptek zaját. Ketten lehettek, de úgy hangzott, mintha dulakodnának egymással. Ez be is bizonyosodott, mikor egy nagy pofon csattanását lehetett hallani. Szilvi most az ajtóhoz állt és dörömbölni kezdett hangosan, majd ordibálni:
- Valaki! Segítség! Bezártak ide! – meglepődött milyen nehezen tudta kimondani ezt a pár szót, alig volt hangja, de folytatta – Mit akarnak tőlem?
Választ nem hallott a kérdésére, viszont egy fiatal lány hangját igen, aki kétségbe esetten kiabált:
- Úristen! Még hány lányt hozott ide maga szemét mo… - nem tudta befejezni mondandóját, ugyanis egy újabb pofon csattant el, egyenesen a lány arcára.
Szilvi mind hallotta ezt és lassan összeállt a fejében a kép, valaki vagy valakik elrabolták és idehozták a fene, se tudja hová, de előtte már mások is voltak itt, és az egyiküket éppen kint pofozták meg kétszer is. Ezután, bölcsnek tartotta befogni a száját és azon törni a fejét, hogy hogyan menekülhet el innét, mert biztosra vette, hogy senki sem segít rajta. A kintről jövő zajok egyre jobban csitultak, végül megszűntek.

Szerda reggel volt, a nap már rég sütött és egyre világosabb lett a koszos és szűk szobában és Szilvi egyre jobban pánikba esett. Rajta és a falakon kívül semmi sem volt „börtönében”, fel-alá járkált, törte a fejét, de eredménytelenül. Csak arra tudott gondolkodni, hogy mi fog történni, hogy milyen mocskos dolgokat tehetnek vele. Alacsony és gyenge lány, könnyedén elbánnak vele, ha rátámadnak, nem tudná magát megvédeni, igaz biztos, hogy foggal, körömmel küzdene, mivel máshogy nem is tudna. Mivel okosabb ötlet nem jutott eszébe, ezért csak egy választása maradt: ki kell törnie az ajtót, lehetőleg minél halkabban. Lassan odament az ajtóhoz és hallgatózni kezdett, hátha valaki ott kinn őrködik, ki tudja, hányan lehetnek. Szinte levegőt is alig vett, hogy mindent tisztán halljon, de hosszas csend hallatán úgy döntött, itt az ideje, hogy megpróbálkozzon a szökéssel.

Minden erejét összeszedte és jobb lábával rugdosni, kezdte az ajtót, ami recseget, remeget és porzott egyenesen a lány arcába, aki beszívta, majd hangos köhögés lett rajta úrrá. Szánalmas próbálkozását nem is folytatta, hanem a sarokba ment és leült. A félelem egyre jobban eluralkodott rajta és ez nem vezetett semmi jóhoz, nem tudott rendesen gondolkozni, őrült gondoltatok cikáztak fejében. Bármit megadott volna egy szál cigiért, szinte már remegett tőle, annyira rég nem szívott és az elvonási tünetek már jelentkeztek rajta, ettől még feszültebb lett. Idegei pattanásig feszültek, majd nem bírta tovább és felordított torka szakadtából, bár nem sikerült elég hangosra a dolog, mert annyira halk volt még a hangja:
- Istenem már! Mi a büdös francot akarnak? Engedjenek el!
Nem történt semmi változás, Szilvi, pedig magába roskadva ült tovább a sarokban, lábait felhúzta mellkasához, és térdére döntötte fejét.

*

Hangos nyikorgásra riadt fel a lány, majd felkapta fejét és az ajtó felé bámult. Nem tudta mennyi időre szundíthatott el, de ez abban a pillanatban egyáltalán nem volt lényeges, hisz fogva tartója megjelent előtte. Középmagas, fiatal, kb. 30 éves jó erőben lévő férfi állt az ajtóban, azután pedig lassan a lányhoz lépett, ki rettegve próbált hátrálni, de a fal miatt nem tudott, így rémült szemekkel nézte, hogy a fiú előtte egy karnyújtásnyira megáll. Farkasszemet néztek egymással, de egyikük sem szólalt meg, Szilvi szemében a rettegés, a félelem tükröződött, míg elrablóéban undor, megvetés és szánalom egyszerre. Most, hogy így közel volt hozzá, jobban szemügyre tudta venni az arcát, mely határozott, unott és fáradt volt ugyanakkor jó képű is. Fekete, rövid, tüskés haja megviselt volt, már több napja nem mosta meg ezt biztosra vette Szilvia, és azt is, hogy ez az ember a teste ápolásával semmit sem törődött már egy jó ideje.
- Most te jössz! – szólalt meg szokatlanul mély hangon a férfi, majd szigorúan nézett a védtelen lányra és egy határozott mozdulattal felemelte a földről.
- Ne! Engedjen el! – ellenkezett minden erejével Szilvi, de kimerült volt, az alvástól függetlenül. – Mit akar tőlem? Ki maga? – kérdezősködött tovább, majd megpróbált szabadulni a férfi szorításából.
- Nem mész sehová! – rivallt rá és megragadta a lány tarkóját és erősen a falnak lökte, mint egy rongybabát.

Szilvi a fallal való durva találkozás után újból a földre zuhant, mialatt teste minden porcikája fájt. Ordítani volt kedve, de már arra sem maradt semmi ereje. Mozdulatlanul feküdt a koszos padlón, de nem sokáig, ugyanis a férfi megfogta és felhúzta onnét. Erős szorítása volt, a lány erre feljajdult, de hang nem jött ki száján, aztán tehetetlen testét vonszolni kezdte elrablója ki az ajtón. A nap sugarai sokkal erősebbek voltak ott kinn, mint a szobában, a hírtelen világosság miatt Szilvia becsukta a szemét, így jó darabig azt sem tudta hol van. Mikor már hozzászokott a fényhez, lassan kinyitotta szemeit és egy hosszú, nagy folyosót látott, amelyben cipelte támadója. Elhanyagolt, öreg, ház lehetett, a vakolat is lemált és akkora repedések voltak a falon, hogy csoda, hogy még nem dőlt össze az egész épület. Nem tudott jobban körülnézni, mert a férfi, csípőn ragadta, majd egy nagy lendítéssel ledobta egy lépcsőn, ami a sötétbe vezetett. A jobb kezére esett, majd tovább zuhanva lefelé a fejét beverte a lépcsőfokokba, ám egyik lába beakadt valamibe, ettől teljesen kifordult, de még nem érkezett le, végül hasra vágódott nagy csattanással. Teste minden csontja eddig is fájt a lánynak, de ettől az eséstől ezek megkétszereződtek, annyira, hogy elveszítette az eszméletét. Lassan becsukta szemét, és utoljára csak azt érezte, hogy a hideg lilóneumon fekszik valószínűleg a ház pincéjében, majd hallotta, hogy a lépcsőn már jön is le az a férfi, aki levetette őt, mint egy követ a szikla tetejéről.

*

Ez alatt az idő alatt, a faluban már kezdtek felébredni az emberek és egyre többen mentek az utcára, indultak be a városba dolgozni. Egyikük, egy hatvan év körüli idős hölgy, kis kosárkájával az oldalán, éppen haza tartott a boltból. Egy távol eső kis utcában lakott, melyet szántóföldek vettek körül és most éppen búza termett rajtuk. Egy árva lélekkel sem találkozott útja során, de ez nem is izgatta, hisz hamarosan haza fog érni. Jó idő volt, az ég ragyogóan szép kéken ragyogott, mint mindig, itt-ott néhány bárányfelhő kúszott, kicsi szellő mozgatta a fák zöld leveleit. Sok fa állt az út mentén, ez volt úgymond az egyik határa a falunak, a fákon túl a szántóföldek rengetege terült el.

Már csak pár méter választotta el kapujától az idős asszonyt, amikor valami nyöszörgő hangra lett figyelmes. Senki mást nem látott az utcában, ami oly csendes volt, mint éjszaka szokott. Megállt és egy kicsit fülelt, hátha hallja megint a hangot és így is lett. Gondolta egy kóbor kutya lehet az megint, mint a múlt héten, erre felé egyáltalán nem ritka az ilyen. Lassan és óvatosan elindult arra, amerről a nyöszörgés hallatszott és egyre jobban elbizonytalanodott, hogy valóban egy eb adja ki ezt a hangot. Átment a betonúton, egészen a fák töveihez, majd körül nézett és nagy megdöbbenésére egy csupasz testű lányt vett észre, aki hason fekve, kezeit előre nyújtva feküdt a magas fűben az egyik tölgy tövében. Gyorsan oda sietett hozzá, kosarát letette, majd kezét szájához kapta a borzalomtól, amit meglátott a lányon. Köpni-nyelni nem tudott, hogy hírtelen mit is tegyen, azután lassan megnyugodott, felállt, majd ahogy csak tudott a legközelebbi házhoz rohant és vadul csöngetni kezdett a kapunál. Eközben a lány mozdulatlanul pihent ott, és monoton hangon tovább nyöszörgött.
Nem telt bele sok idő és jelentős tömeg gyűlt a lány köré, akit a kihívott mentősök vizsgáltak. A rendőrök is tucatszámnyira megjelentek azonnal, és távol tartották az embereket, amennyire csak tudták. Mindenki döbbentem nézte az eseményeket, ahogy az orvosok mindent megtesznek a lány életéért. Eközben két rendőr az esettől kicsit félre vonulva beszélgettek. Az egyikük magas, vékony testalkatú, szakállas és zselés hajú, unott arcú volt, a másik, pedig alacsony, vékony ám izmos testű, napszemüveget viselő, fekete, rövid hajú középkorú férfi volt. Valószínűleg ők végezték a nyomozást az ügyben, majd az alacsonyabbik megszólalt:
- Tehát akkor foglaljuk össze: most, szerda reggel, körül belül 8-9 órakor, az öreghölgy, akit hogy hívnak?
- Nagy Tímea. – szólt meg a másik mély hangján.
- Tímea megtalálta a lányt a fűben, a tölgy tövében hason fekve és ott hagyta mozdulatlanul, nem ért hozzá, majd elrohant segítséget hívni. A tömegből a lányt nem tudták azonosítani, körülbelül 27 éves, alacsony, hosszú, fekete, egyenes haj, szemüveg nincs és csak egy megégetett bugyi volt rajta. Férjről nem tudunk, se, család se barát nincs… egyelőre. – mondta határozottan.
- Szerintem itt él a faluban a lány, de hogy mi történt vele azt nem tudom, de nem baleset az tuti.
- Hát nem. Nagyon úgy tűnik, hogy emberkínzás van a levegőben. Mert ezt egy kutya sem tehette, sem semmi állat… te jó ég… láttad, hogy néz ki? – borzadt el, mikor visszagondolt rá.
- Láttam. A jobb szemét szabályosan eltávolították, a nyelvét kitépték, a mellei úgy tele vannak böködve, mint egy tűpárna, bal karja már teljesen belilult, szinte elhalt, nem is beszélve a testén lévő égési sérülésekről és zúzódás nyomokról. Borzalmas! – az utolsó szót elnyelte, mert kimondani is alig bírta.
- A többiek, most gyűjtik össze a vallomásokat, te menj és nézd meg a dokik mire jutottak a lánnyal! – utasította egy kis idő után társát.
- Rendben. - El is indult a mentősök felé, akik éppen akkor tették be az áldozatot a mentőkocsiba. A legközelebb álló orvost leszólította, majd kis noteszét és egy tollat vett elő, majd ugyanazzal az unott pofával kérdezni kezdte a fiatal, alacsony orvost – Milyen súlyosak a sérülései?

- Elég súlyosak, de egyikkel sem lenne igazán nagy gond, megúszná, de belső vérzése van a hölgynek, ezért is nem sietünk vele, mert mire beérünk a városba, már halott lesz, nem tudunk érte már semmit tenni.
- Értem. Meg tudja állapítani, hogy a sérüléseket mikor szerezhette?
- Elég frissek ezek a sérülések…alig lehetnek több egy naposnál, de már az csoda, hogy eddig életben maradt, iszonyú nagy erővel küzdhetett az életéért!
- Most magánál van? Esetleg tudnék vele beszélni?
- A sok nyugtatótól, most nem hiszem, hogy ki tudna szedni belőle egy értelmes mondatot is.
- De azért még megpróbálhatom ugye? – nézett rá mogorván a mentősre, holott egyáltalán nem haragudott rá, sokkal inkább az egész eset váltotta ki belőle ezt a nézést.
- Persze, de kérem, fogja nagyon rövidre!
- Köszönöm! – beült a mentőkocsiba a lány mellé, aki fehér lepedővel le volt takarva egészen a nyakáig, de rengeteg cső állt ki belőle, száján, pedig oxigén maszk volt, szeme csukva, mivel a jobb hiányzott neki. – Hölgyem! Hölgyem, ha hall engem, kérem, próbálja meg jelezni nekem, szorítsa meg a kezem! – gyengéden megfogta jobb tenyerét és várta, hogy érezzen valami szorítást, ahogy kérte. A lány szeme lassan kinyílt és a rendőrre nézett és amennyire erejéből futotta, úgy megszorította a kezét. – Jól van. Az én nevem Takács Zsolt. Szeretném a segítségét kérni Öntől! Tudom, hogy nem képes beszélni, ezért arra kérem, hogy egyszer csukja be a szemét, ha igen a válasza, kétszer, ha nem! Felteszek magának pár kérdést! Rendben? – egyet pislantott. – Oké, akkor kezdjük!

Odakint a bűnügyi helyszínelők végezték a dolgukat, de sok nyomot már összetapostak az emberek, mikor még bámulták a lányt. A tömeg azóta feloszlott, már csak páran maradtak az utcából nézelődni. Zsolt mikor végzett az áldozattal a mentősök elindultak, majd a férfi társához ment, ki a kocsijuknak támaszkodva írt valamit. Mikor meglátta, hogy barátja közeledik hozzá oda fordult és megkérdezte:
- Meg tudtál valami lényegeset?
- Nem igazán. Most már egyértelmű, hogy valaki megtámadta, elrabolta és megkínozta, méghozzá a közelben, mert a lány úgy szökött meg és idáig jutott. – mondta.
- Ilyen állapotban természetes, hogy nem tudott sokáig jutni, tehát valóban itt van a közelben az a hely, ahol az egész történhetett. Át fogjuk vizsgálni az egész falut és a környéket, de most rögtön! Szép szerda reggelünk van, mit ne mondjak. – elégedetlenkedett - Túléli? – kérdezte aggódva.
- Mikor elindultak a mentősök éppen újra élesztették, de a doki szerint nincs esélye. Gyilkosság lett az ügyből!

*

Szilvi úgy tért magához, hogy már nem a földön feküdt a lépcső alján, hanem egy székben ül, megkötözve. Nagyon fájt a feje, de szinte mindene sajgott. Lila foltok voltak egész testén, sok zúzódás az esés miatt, orra is vérezhetett, mert rászáradt az arcára a vér. Lassan megpróbált körül nézni a homályos pincében, de nehezen tudta mozgatni nyakát, annyira megrándult neki. Elég tág, ám nagyon büdös helységben volt, előtte pár méterre egy asztal állt a sarokban, rajta különböző kacatokkal, amiket nem tudott kivenni, hogy mik is lehettek azok. Az asztal mellett jobbra egy poros ám kényelmesnek tűnő fotel pihent, az mellett pedig talán egy szekrénysor, de nem látta tisztán, ugyanis a lány jobb oldalán egy hosszú fal húzódott, mely eltakarta a bútorokat. A fal sarkában még volt egy rozzant ám stabil ágy is, mely le volt takarva. Feje fölött egy izzót vélt felfedezni, a fal végénél, ahol a szekrénysor kezdődött, ott, pedig fény szűrődött le, a napfény sugarai, valószínűleg ott volt a lépcső, amelyiken ledobták őt. Koszos, irtó büdös és sötét hely volt ez, egyáltalán semmi szokványos dolog, bár a helyzet sem volt szokványos, hisz elrabolták, és ki tudja, mit akarnak vele művelni itt lent. Talán meg akarják erőszakolni, ezért az ágy vagy esetleg mások a szándékaik? Azt se sejti hányan lehetnek, lehet, hogy csak az-az egy férfi van itt, aki ide hozta vagy talán többen is vannak? Mit akarnak tőle? Ezek a gondolatok cikáztak Szilvi fejében újra és újra, míg léptek zaja zavarta meg és fülelni kezdett, szíve, pedig egyre jobban vert.

Egy árnyékot látott meg a szekrényekhez közeledni, mely egyre nagyobb lett és felkúszott a fotelra is, majd a fal végénél, mely kettéválasztotta a pincét, megállt az a férfi, aki leráncigálta ide nem rég. Fekete gatyát és sötétzöld pólót viselt, sportosnak tűnt benne, nem volt magas ember, de olyan alacsony sem, átlagosnak mondható, viszont erős testalkatú, tekintete szigorú és álmos egyben. Karizmatikus volt, nem az a fajta, aki embereket rabol csak úgy el, jó képű, egy kicsit borostás, fiatal, talán 30 év körüli, nem viselt szemüveget, szeme kék színű, ám ahogy azokkal nézett, abban semmi jó nem volt. Egyszer mintha gyilkolni lehetett volna velük, máskor kedvesek és szinte mosolyogtak, de volt bennük valami furcsa, szenvedély, amit nem a nő testének látványa hozott ki belőle, nem is az, hogy miket művelhet a védtelen lánnyal, hanem valami egészen más és ez mind tükröződött ezekben a szép szempárokban. Az embernek a hideg futkosott a hátán tőle, mert sosem lehetett kiolvasni belőlük, hogy éppen hogy érez, vagy mire gondol ez a férfi. Talán csúnyán, félelmetesen bámulja az embert, de valójában teljes nyugodtság lakozik benne és nem is haragszik senkire, ám ez csak egy példa volt a sok közül.

Ott állt, tekintete a megkötözött nőre szegődött, aki egyszerre félt és kíváncsi is volt, hogy vajon mit akarnak tőle. A férfi egy darabig meg sem mozdult, majd mintha feleszmélt volna álmából, fogta magát és leült a fotelba, és tovább nézte a félhomályban a foglyát. Egyik kezére döntötte fejét, és gondolkodott, de nem vette le róla a szemét egy pillanatra sem. A hallgatást végül Szilvi törte meg:
- Mit akar tőlem? – kérdezte idegesen, ám hangját nem merte felemelni, nehogy erre bedühödjön fogva tartója. Nem jött válasz, ezért tovább folytatta. – Miért rabolt el? Ha a pénzem kell, akkor megszívta, mert nincs nálam semmi. – jelentette ki bátran. – Mi van? Nem szólal meg? – nézett rá kérdőn. – Mellesleg kösz! Mikor volt oly kedves és ledobtál a lépcsőn, azt hiszem eltört az egyik ujjam, ha nem több és most pokolian fáj és még a farmerom is elszakadt! – mondta felháborodva, mintha valami étteremben reklamálna a pincérnek, hogy nem ezt rendelte és azonnal hozzák ki azt, amit kért.
- Kár a farmerért. – szólalt meg szokatlanul mély hangon a férfi. – Az ujjadért meg ne aggódj, jön még rosszabb is! – nyugtatta, bár ez a mondat Szilvit annyira megrémisztette, hogy vérnyomása az egekbe szökött a pulzus számával együtt és gyorsabban kezdte venni a levegőt is. – Van még valami, amit feltétlen meg akarsz osztani velem? Én meghallgatlak szivesen. – érdeklődött meglepően udvariasan.
- Nincsen. – utasította el megvetően.
- Értem. Biztos? – emelte fel kezét kérdőn, de miután választ nem kapott, azután összecsapta tenyerét és felállt, mintha valami nyári piknikre készülne vagy főzésre a konyhában. – Nos, akkor kezdjük is. Nyugodtan szólíthatsz, aminek csak akarsz, majd ha nem tetszik, azt észre fogod venni, garantálom! – miután ezt tisztázta, elindult az asztal felé, ami a lánnyal szemben volt.
- Mit akar csinálni velem? Mire készül? – egyre jobban eluralkodott a félelem rajta, de még nem borult ki teljesen, de érezte, hogy már nem sok tartja vissza.
- Azt nem mondom el, mert nincs kedvem. – kapta meg a választ. A férfi hangjában volt valami közönyösség, de olyan lekezelő is volt egyszerre, na és persze egyesek számára még bunkónak is tekinthető ez a hangnem vagy éppen amolyan „laza” dumának.
- Mi a faszt akar tőlem?! – egyre ingerlékenyebb lett, mert elbizonytalanították a jövőképék, amiket agya szült.
- Hé! Fogd csak be! – fordult meg és agresszív tekintetét a lány szemébe szinte beleégette, amitől többet nem, mert kérdezősködni tovább. – Köszönöm! – mondta, majd visszafordult az asztalhoz, ahol valamit válogatott.
- Én nem tudom, hogy mire készül, de kérem, engedjen el! Nem is ismerem magát! – mondta.
- Ez igaz. Nem ismerjük egymást, de én például tudom a neved, a lakcímed, meg pár dolgot a családi állapotodról, hogy formálisan fogalmazzak. Nagy Szilvia, ugyebár a neved, a korodra csak tippelni tudok, talán 24 vagy 23, nem tudom. – elmélkedett mialatt valamit felemelt az asztalról és vizsgálgatta.
- Honnan tudja a nevemet? – döbbent meg és tátott szájjal bámulta a férfit.
- Azt nem mondom meg! – mosolygott, majd megfordult és a lány felé indult lassan. – Ez egy kés. Jó nagy nem? – mutatta fel, egyik kezét, amiben az eszköz volt és ezt látva, Szilvi lélegzete elakadt. Mielőtt elérhette volna a foglyát, váratlanul elfordult oldalra és a falhoz lépett, ahol megnyomott egy gombot, azután pedig az izzó kigyulladt, mely a plafonról csupaszon lógott. Olyan világos lett, hogy Szilvi kénytelen volt először becsuknia a szemét, de szép lassan hozzá szokott a fényhez. – Na, így már jobban látjuk egymást.
- Azzal a késsel mit akar? – kérdezte rémülten a lány, de próbálta leplezni félelmét.
- Ezzel? – nézegette és forgatta a kezében. – Csak azt akarom megnézni, hogy milyen éles. – mesélte, majd elindult foglyához, ki megpróbálta kiszabadítani magát, a széket feldönteni, de nem ment, ugyanis az le volt rögzítve.
- Ne! Kérem… - a férfi megragadta nyakát, de nem szorította annyira össze, h ne tudjon beszélni. Balra és jobbra forgatta a törékeny nyakat, de nem törte el, nagyon óvatosan bánt vele. Egy darabig Szilvi szemébe nézett, melyben a rettegést fedezte fel, és mintha valami szikrányi gyűlöletet és szánalmat is. – Ne…kérem neee… ne csinálja!!! – könyörgött, de süket fülekre talált.

A kést a lány arcához emelte, majd erősen megmarkolta a nyakát, nehogy megmozduljon, majd a tör élével jobb fülétül egészen az orrig, azután pedig az orrtól a szájig lassan végig húzta, míg a bőrt felvágta és a vér kibuggyant a fémre. Szilvi felszisszent, mikor a hideg penge hozzá ért és megsértette. A vér a gravitáció hatására kezdett lefolyni a puha arcán, de csak vontatottan, mintha a fej minden részét fel akarná fedezni. Mikor végzett, elemelte a kést és megnézte a sebet, aztán elégedetten bólogatott, majd elengedte a nyakát és ellépett tőle.
- Úgy vettem észre, hogy ez a kés, még elég éles ahhoz, hogy vágni is tudjak vele. – mondta a férfi és visszament az asztalhoz.

Szilvia a fájdalomtól nem bírt megszólalni, csak tátogott, de az is pokolian fájt neki, hang alig, csak egy nyöszörgés jött ki a torkából. Sebéből a vér még mindig folyt, ami már az egész jobb arcát beterítette és elérte sárga topját, de ott sem állt meg, csak lelassult. A fejét sem bírta mozgatni, mert a bőre megfeszült tőle és széthúzta a sérülését, ami még rosszabb lett volna. Hosszú, szőke haja belelógott a testén végig folyó vérbe, mely miatt oda ragadt nyakához és arcához. Ez igen zavarta őt, vagy talán maga a helyzet és már mindenre panaszkodott, a székre is, ami valójában kényelmes volt, de most már nem.
A férfi az asztalnál matatott egy kicsit, ott tartotta a kellékeket, amiket használni szokott és most egy drótvágó akadt a kezébe. Nem volt nagy, de kicsi sem, a célnak épp megfelelt, amire készült, amit a beteg fejében kieszmélt és az ártatlan áldozata még nem is sejtett semmit.
- Nos, akkor kezdjük el az igazi munkát. – mondta, majd megfordult és a drótvágóval a kezében odalépett a lányhoz és mosolyogva nézte őt, ám érdekes módon a szemében látszott, hogy valójában nem boldog, hanem mély gyűlöletet érez. – Mit is mondtál? Melyik ujjad tört el?
- Kkkééé…kkéééérreemmm…. – nyögte ki nagy fájdalmak közt teljesen halálra rémülve.
- Nem hallom tisztán, ne haragudj!
- Haaa….haaagyonnnn bééékkéé…..békkééénnnn! – könyörgött tovább, mikor könnyek jelentek meg szemeiben.
- Most megmondod, vagy segítsek? – ajánlotta fel, nem is figyelve oda mit mond nagy nehezen a lány. Választ nem kapott, csak a fejét mozgatta, nem törődve a fájdalommal és szemeit a könnyek teljesen ellepték, melyek a vérrel összekeveredve folytak le a mellkasára. – Akkor segítek! – ekkor hírtelen megragadta fejét és álkapcsát és mozgatni kezdte, mintha Szilvi beszélne és közben ő adta ki hozzá a hangokat. – A középső ujjam tört el.

Miután eleresztette, az áldozat a kíntól már teljesen vörösre sírta a szemét és sebe irtózatosan fájt neki, már-már égette, nem tudta, hogy ez csupán a kezdet volt. Egyre jobban melege lett, a hőség számára kezdett elviselhetetlen lenni, arról nem is beszélve, hogy elzsibbadt a keze és fáj a feneke a sok üléstől. Fogva tartója ekkor megragadta a bal csuklóját, ezért össze akarta zárni az ujjait, de egyrészt nem tudta a törött ujjától, másrészt nem volt elég gyors, mert a férfi kifeszítette őket.
- Lássuk szépen, hogy melyik ujjad a bibis. – egyenként nyomkodni kezdte őket, majd a középső ujjhoz érve Szilvi elárulta magát és feljajdult. – Igen, gondoltam, hogy ez lesz az, mert igencsak meg van dagadva. – kicsit még nézegette, majd fogta a drótvágót és befogta a lány ujját, és lassan össze kezdte szorítani. A bőre nem bírta sokáig és felrepedt, a vére kispriccelt a padlóra, azután elérte a húst és azokat is átvágta elérve a csontot. Szilvi nem tudta visszatartani és sikított egyet, de olyan rekedt hang jött ki, hogy még ő maga is meglepődött. – Ordíts csak! – szólt a férfi és abban a pillanatban teljes erejével összenyomta a drótvágót, majd hangos reccsenés közepette a csont eltört. Hangos ordítás követte ezt, és egész testét rángatta, hogy kiszabaduljon, vagy enyhítse a fájdalmat, de egyik ötlet sem vált be.
- Iiisssteeeennemm!!! – ordított fel kínjában. Elviselhetetlenné vált a fájdalma, ezt már nem bírta idegekkel. Életében párszor eltörte a csontját már, de az semmi ahhoz képest, amit most érzett. A férfi engedett a szorításból és elhúzta a drótvágót, ennek hatására a levágott ujj ott lifegett még Szilvi kezén, mert még egy kis bőrdarab tartotta. – Miérrttt….csináááljjaaaa…ezt ve….velem? – kérdezte a sírás és fájdalmas üvöltései közepette.
- Mert élvezem. – súgta közvetlenül a fülébe.
Ekkor váratlanul fentről szirénák hangja csapta meg a csendet. A férfi nem tudta mi történhetett, hogy rendőrök jönnek ide a semmi közepére, valószínűleg rájöttek, hogy itt van. Ledobta az asztalra a drótvágót, majd aggódva gyorsan felrohant a lépcsőn, otthagyva saját könnyeibe és vérében ülve Szilvit, aki a hangok hallatára szinte visszanyerte életkedvét és ordítozni kezdett, ahogy csak bírt:
- Seeeegítsééééég!!! Valaki!!! Itt vagyok… itt vagyok lent!!! – nagyon fájt még mindig a vágás az arcán és a beszédtől még jobban, de nem érdekelte. Most az életéért küzdött, hogy kikerüljön ennek az őrültnek a kezéből. – Segítség! – folytatta. Az arcán lévő sebből most jobban folyt a vér, mint eddig és elöntötte testét újra, a már megalvad és bőrére száradt vérre friss folyt. Ujját már nem sok tartotta és az izgalomtól még mozogni is kezdett, hogy kiszabaduljon, de semmi értelme nem volt, és ezzel a kísérletével a kicsiny bőrdarab elszakadt és középsőujja a földre esett. Megdöbbent, mikor hallotta leesni és felsikoltott, de már csak valami nyivákoló hang jött ki torkából. – Valaki meeennstsen….meg! – mondta teljesen összetörve.

Támadója ekkor jött vissza, sietett, ahogy csak tudott, felkapta a kést az asztalról és a lányhoz lépett, egyenesen mögé állt. Szilvi hírtelen azt hitte, megint meg fogja vágni, mikor torkához tette a pengét, de nem csinált semmit csak várt.
- Tudtad, hogy ha az ember egy testrészét levágják, akkor utána még viszket? – kérdezte izgatottan a férfi. – Ezt egy filmben hallottam és lehet benne valami. Áruld el nekem Szilvi, a te ujjad is még viszket, amin most taposok, ha jól érzem? – érdeklődött mialatt haját markolta erősen és a kést készenlétbe a nyakához tartotta. – Ha nem akarsz válaszolni, nem kell, nem lényeges, engem csak a rendőrök izgatnak, hogy vajon mit keresnek itt. Lehet, hogy megtalálták a másik lányt? És ha megtalálták, átkutatják a környéket és így nem nehéz eljutni ide. – gondolkodott hangosan és Szilvi fejében kezdett összeállni a kép, nem ő az egyetlen, akit ez a pszichopata elrabolt, hiszen hangokat is hallott, mikor még be volt zárva. – Nem számít. Csak egy rendőrautót láttam, és két zsernyák nem ér sokat. Ha egy árva szót is szólsz, abban a pillanatban elvágom a torkodat! Érted?! – hajolt füléhez a lánynak, hogy mindent megértsen.
- Jó…jól van. – nyögte ki.
- Helyes. Átkutatják a házat, rájönnek, hogy elhagyatott és elhúznak a fenébe, csak ide le ne dugják a képüket!

Szilvi ezt nem akarta, tudta, hogyha megszólal, akkor azon nyomban végez vele a férfi, viszont a rendőröket, muszáj valahogy értesíteni, hogy itt van lenn. Törte a fejét, szíve egyre vadabbul vert, a levegőt is gyorsabban vette. Váratlanul a sziréna elhallgatott, ami már nagyon is közelről hallatszott. Hosszú ideig nagy csend volt semmi más, majd fentről ajtó csapódás szűrődött le. Bejöttek. Lépteket hallottak, de mást nem lehetett kivenni, hogy mi történik fent, majd egy mély, férfihang szólalt meg hangosan:
- Jó napot! – miután választ nem kapott hangosabban ordította el magát. – Jó napot! Takács Zsolt rendőrtiszt vagyok, ha bárki tartózkodik az épületben, az jöjjön ide a bejárathoz!
- Egy hangot se! – suttogta a lány fülébe a férfi, majd szorosabban odahúzta a kést a nyakához.

Csend volt, semmi hang, semmi nesz. Nem soká hallani lehetett, hogy a rendőrök kutatni kezdenek a házban, hátha lakik itt valaki. Először a hangok távolodtak, szinte meg is szűntek, majd újból visszatértek és egyre erősödtek. Már-már szinte a pince bejáratánál állhattak, ám tovább mentek és elcsöndesültek a léptek. Szilvi szemeit jobbra, balra kapkodta, izgalmában majdnem elfelejtette, hogy kést szorítanak a nyakához. A léptek újból felerősödtek, melyekhez hang is párosult, valószínűleg beszélhettek egymással, de gyorsabban jöttek vissza, határozottabban, mint ahogy azt a lány várta. Ebből arra következtetett, hogy távozóban vannak és ezt meg kell valahogy akadályoznia, de hogyan? Sarokba volt szorítva és nem látott kiutat, bármit is csinálna, azzal a halálos ítéletét írná alá. A zsaruk tényleg el akartak menni, már a hangjuk sem szűrődött olyan tisztán le, mint először. Döntenie kellett, hogy mitévő legyen, elkiáltja magát és akkor a fogva tartója elvágja a torkát, de legalább elkapják ezt az őrültet, vagy maradjon csönden, míg elmennek, és nem jönnek vissza ide, és ki tudja miket fog még vele művelni ez a beteg férfi. A két rossz közül az egyik rosszat választotta… nagy levegőt vett, hogy ahogy csak tudja, elsikoltsa magát és már ki is adta majdnem magából, mikor váratlanul a pince ajtó nyikorgott egyet és az ismerős mély hang megszólalt a pince bejáratánál:

- Figyelj má, ide le sem néztünk. – mondta Zsolt.
Szilvi még életében nem örült ennyire egy rendőr hangjának, de most ki tudott volna csattanni örömében. Szerencsére még időben fogta vissza magát és csak egy nagy levegő vétel lett abból, amit sikításnak szánt. Fogva tartója, gyorsan kikötözte és maga elé állította a védtelen lányt.
- Te, itt világít egy lámpa bazdmeg! – kapta fel a hangját Zsolt és sietve elindult a lépcsőn, mögötte a társa is. Gyorsan lebaktattak, majd elfordultak balra az elválasztó falnál és meglátták Szilvit és azt a férfit, aki kést szorított a lány nyakához. – Bassza meg! Ne mozduljon! – ordította, majd előkapta a fegyverét, ahogy társa is mellette állva és a férfira szegezték pisztolyukat.
- Jó napot uraim! – üdvözölte őket a férfi mosolygós tekintettel.

Folyt. köv.