Petőfi-bableves

Lassan beköszönt az ősz, nézett végig az író svábhegyi kertjén. Megédesedik lassan a szőlő, a nyár borrá érik a szemekben, lassan illenék nekem is megkomolyodnom, gondolta, de szemének huncut csillogása ellentmondott az elmúlásnak. Igen, mielőtt útra kelnék, rendelkeznem kell a szüretről is, határozta el. Ideje lenne elkészíteni a bodros kék káposztát, ahogy anyámtól lestem el, disznóorral, gesztenyével, mézzel gazdagítva… Ez már annyira hozzátartozik már a szüreteléshez, mint a préshordó vagy a must.
Igen, az ember 77 évesen már szívesebben gyújt tüzet a konyhában, mintsem a Vénusz oltárán, kanyarodtak vissza gondolatai a házhoz, ahol ifjú felesége, Bella várja. Hányan támadták ifjú arája miatt! Pedig a szerelemnek még a bolondsága is nagyobb bölcsesség, mint a filozófusok tudománya! Azt hitték, öregkori szellemgyengeség, hogy majd fél évszázaddal fiatalabb leány kezét fogta kezébe. Pedig… Új erőt kapott a szerelemben. Új lendülettel tudott írni, új erővel.
A közvélemény piedesztájáról szórt átkok nem érdekelték. Hiszen egykor, mikor Rózát feleségül vette, a barátai akkor is ellene fordultak: színésznő, idősebb nála és még egy természetes gyermeke is volt… Most ugyanígy ítélkeznek felette. Akkor az volt a baj, hogy a menyasszony idősebb nála, most meg azért vetik meg, mert fiatalabb.
Mégis… Voltak, akik kiálltak mellettük. A kevesek hűsége, akiktől szerelmük jelképeként egy fát kaptak: amit azóta csak Jókai-fenyőként emlegetnek. Szeretettel nézett a kertben álló fára. Igen, ez a szerelmük. Nem büszkén tör az ég felé, kicsit elhajlik a vége, de életerőtől duzzad.
Bolond világ, nem érti meg a szerelem bolondságát.
Boldogok voltak Rózával, míg meg nem halt a csodálatos nő. És most újra boldog, mert a boldogság aranyalmáját Bella ezüsttálcájába helyezi.

Szabad ember voltam: azt tehettem, amit akarok.
A gyönyörűségek vásárján válogathattam mindabban, ami drága és jó.
Hiszen bizony nem kell az embernek Párizsig utazni, ha villanyfürdőt akar venni az élvezetek mámorából, megtalálja azt Budapesten is.
Csakhogy engemet már mindez nem ingerelt.
Úgy voltam az egész mondvamosolygó tündérvilággal, mint az iszákos az itallal, akit a bor nem részegít többé, csak az erős szesz: az abszint (ürömlé) vagy a „muchomor”, amit légyölő galócából pároltat le az állami egyedáruság – Szibériában.
Nekem a paradicsom muchomórja kellett.
(Öreg ember nem vén ember)


Lassan lépkedett felfelé.
Minden szép… A szőlő érik, egy nemzet ünnepli, ifjú arája szereti. Még a császár és király is, aki ellen egykor forradalmárként harcolt, főrendiházi taggá nevezte ki. Őt, a vén rebellist. Mi kell még? „Minden nagyon szép, minden nagyon jó…” - ahogy Ferenc József mondaná. Minden nagyon szép, csak az út… Kolozsvár. Erdély.
És mindezek fölött egy árnyék: Petőfié.
A költő, akivel egykor együtt volt fiatal, akivel harcos álmai egyek voltak. Az árnyarc, akivel félt szembenézni. A tükörkép, amiben egykori önmagát láthatná meg. Petőfi, aki Erdélyben halt meg, aki utolsó március 15-éjét pont Kolozsvárott töltötte. Egyedül, magányosan, majd elfeledve.

Eszébe jutott, mikor látta utoljára: Budavár visszavétele után, egy díszlakomán. Akkor a poharát emelte azokért, akik ezután adják életük a hazáért. Petőfi fáradt mosollyal válaszolt: „Köszönöm, hogy értem is ittál”. Lakoma… Már akkor is milyen szerepe volt az étkezésnek a magyar nép és az ő életében. Lakomák, estélyek, bordalok, mintha a magyar lélek csak a gyomron keresztül tudna kiteljesedni… Ezért ír annyit az asztal örömeiről: mert abban a szeretetben, ahogy az asszonyok főznek, benne van, ahogy a magyarok az életet szeretik. Az életet, ami soha nem volt olyan gazdag és bőséges, mint most, a századfordulón.

Hozzávalók: 40 dkg nagy szemű tarkabab, 15 - 15 dkg tisztított sárgarépa és gyökér, 10 dkg tisztított zeller, 1 db babérlevél, 50 dkg sertéscsülök, 50 dkg debreceni kolbász, 2 liter csontlé, 10 dkg zsír, 10 dkg liszt, egy közepes, felaprózott vöröshagyma és 2 gerezd fokhagyma, petrezselyemzöld, só, kalocsai fűszerpaprika, ízlés szerint tejföl, ecet.
Elkészítés: Az előző nap beáztatott szárazbabot lecsurgatjuk, átmossuk és a csontlében feltesszük főni. Beletesszük a füstölt csülköt, a felkarikázott kolbászt (ezt 10 perc után kimerjük, félretesszük) és a babérlevelet. Amikor a bab puhulni kezd, hozzáadjuk a kockára vágott zöldségeket. Lassú tűzön, egyenletes forralással főzzük. Ha a csülök megpuhult, kivesszük a levesből, kicsontozzuk, kockákra vágjuk. A levest világosbarna, a hagymával, paprikával, fokhagymával ízesített fűszeres rántással besűrítjük, ha szükséges utána sózzuk. A felaprított csülköt és a kolbászt a forrásban lévő bableveshez adjuk. Forrón tálaljuk apróra vágott petrezselyemmel, tejföllel, pici ecettel ízesítve. Kínálhatjuk házilag készült csipetkével.
(Jókai bableves – Szakál László rekonstrukciója)

Indulni kell. Bella összecsomagol, holnap útra kelnek.
Ilyen idős korban minden út az utolsó lehet… Talán számot kellene vetnie neki is az életével. Nincs tíz éve, hogy Kossuthot ragyogó szavakkal temették újra. Az országgyűlés nevében ő búcsúztatta: „Révpartot ért a gálya, világkörüli utat tett a kormányzóval”. Már lassan felért a házhoz, visszanézett a kertre. Színes szőlőlevelek tarkállottak szerteszét. Miért ősszel a legtarkább a természet, kérdezte magától… Mint az ő élete is: jólét, elismertség, a nemzet nagy mesélője – tarka, mint ősszel a szőlő bodor levele, de a színek csak a közelgő elmúlást öltöztették díszbe. Vajon az ő sírjánál is olyan ragyogó szavakat mondanak majd, mint Kossuthén?
Kossuth temetésén kötelező könnyekkel sírt a sok díszruhás főmagyar, miközben reménykedtek, hogy a Kormányzó-elnökkel a lázadás, a revolúció szelleme is sírba száll. Már semmi sem zavarja a konjunktúrát, a jövedelmező üzletmenetet.
Mégis… Petőfi még temetetlen. Az ő szellemét nem lehet elfojtani, őt nem lehet sírba helyezni. Az ő teteme fölé nem lehet malomkövet görgetni.
Valamikor, azon a bizonyos március 15-én együtt olvasták fel a tizenkét pontot, vitték győzelemre a revolúciót, de néhány hónapa múltán, egy szerencsétlen versen összekülönböztek. Petőfi lángja mindent fel akart égetni, ő a megbékélést kereste. Petőfi halott, ő él. És ő a Petőfi Társaság elnöke, hogy ébren tartsa a lángoló poéta életművét – mégis, néha elgondolkozott, hogy miképpen őrzője ő ennek: börtönőr, vagy koronaőr?
Talán most ez az út segít megtalálni a választ. Talán, ha ő is végigjárja azt az utat, amit Petőfi egykoron, meg tud békélni.
Talán jön egy új kor, amiről álmodott, amikor a magyarságban minden ellentét megszűnik, amikor megbékél minden párt, minden felekezet. Ez igazolhatná őt Petőfivel szemben. Egy kor, amikor az osztrák és a magyar, az őspogány és a keresztény eggyé válik. Valamikor erről álmodott, amikor A jövő század regényét írta:

Százegy ágyúlövés a gellérthegyi fellegvárból jelenté Habsburgi Árpád legmagasabb névnapjának megvirradtát.
Habsburgi Árpád Magyarországnak ez idő szerint dicsőségesen uralkodó királya, nemkülönben a Magyarországgal szövetséges országoknak császárja, királya, nagyfejedelme, őrgrófja és a többi.
Huszonhét év előtt – tehát 1925-ben – a római szent Kúria által „honalapító” Árpád a szentek közé emelteték.
Oka volt a kanonizációnak azon körülmény, miszerint a legmagasabb királyi anya újszülött fiát egyenesen e névre óhajtá kereszteltetni, leghívebb népe iránti rokonszenvének tanújeléül.
De mindenekfölött erős védok volt Árpád kanonizáltatására az a nevezetes történelmi adat, mely az első magyar fejedelem fehéregyházai sírjának fölfedeztetése alkalmával jött napfényre. Hogy a cölöpépítésű kriptában csakugyan a fejedelem volt eltemetve, harci paripájával együtt, azt csalhatatlanul tanúsítá az óriási csontváz mellett talált kard: mely görbe kard volt, arany rúnákkal végig beedzve, mikből a tudós nyelvészek a valódi ősmagyar írásjegyeket állapították meg, s a betűkből az eltemetett vezér nevét hozták elő. A kard kasza alakja bizonyítá ázsiai eredetét. De legnevezetesebb volt a cölöpkriptában talált aranylánc, mely éppen a sisakos koponyát köríté, s melyhez egy hármas arany kereszt volt foglalva (a minőt manapság is használnak Dél-Oroszországban a raszkolnik szektáriusok). Ezzel be lett bizonyítva, hogy Árpád fejedelem már a honfoglaláskor, ha konfirmálva nem volt is, de formaszerint keresztyénnek állítható: ami annak az okát is kideríti, hogy miért viselt a nyelvrokon kazár fejedelem Mén Marót ellen oly hosszan tartó hadjáratot, aki ugyanis soknejű volt, tehát Mahomed-hitű.
(A jövő század regénye)

Igen, szerette volna, ha mindent betölt a béke… Mint egykor remélte. Ahogyan az ő élete is teljessé vált a régi finom ízekben és az új szerelemben. Nem tudott hinni a harcban, az üres hazafiságban, ami csak az ellenségeskedést keresi.
Mégis… Ha az erdélyi útra gondolt, ott lebegett előtte Petőfi arca. Nem az a giccses, naiv, idealizált petőfi-arc, ami a metszeteken és a kőnyomatokon ott van minden kaszinóban és kocsmában, ami alatt koccintani illik minden igaz honfinak, amire nézve a hű honleányok halkan sóhajtoznak… Nem, az igazi arc az elfeledett farkasszemek, amiket ő még ismert. Ami képes volt mindennek dacosan ellentmondani, nekirohanni magányosan a muszka dzsidásoknak.
Igen, ezt az arcot temetik a színezett nyomatok alá.
Ő vajon milyen világot álmodott? Ő sohasem lett volna felsőházi tag, mint ő. Ő nem nyújtotta volna át írásait alázatosan a királynénak. Ő nem lett volna a trónörökös társszerzője, hogy bemutassa Az osztrák-magyar monarchiát írásban és képekben. Ő nem építette volna ezt az új és gazdag Magyarországot, amivé a magyar haza a kettős monarchiában vált.
A történelem őt, Jókait igazolta.
Mégis, ott volt benne a kétely: Petőfi tiszta álmai nem értek-e többet, mint a megvalósult monarchia?
El kell mennie Erdélybe, hogy szembenézzen ezzel a kétellyel. Petőfi a halálával kilépett az időből, a költő átlépett az örökkévalóságba.
Jókai magában azóta is vele vitatkozik.
Lelke mélyén neki írta Ahol a pénz nem isten című regényét is… Petőfi volt a Capitano, akinek a főhős elmeséli, mi történt a világban, mióta hajójával eltűnt… Mit is tartott érdemesnek elmesélni az elmúlt évtizedekből?
Hogy él a szabadságharc emléke, hogy még ma is, ebben az üzletileg prosperáló korban is ez a vitézség mértékegysége…

Hisz egyetlen magyar huszárezred megtette azt a bravúrt, hogy a döntő ütközet elveszte után a minden oldalról körülfogott fővezérét keresztülvágta az egész ellenséges hadseregen. Fele elhullott, de a hadvezér meg lett szabadítva.

Hogy most, a XIX. század végén, a XX. század elején már nem fegyverrel kell megvédeni a hazát, hanem a szabadság megőrzi önmagát, a népjogok meghaladják a kicsinyes ellentéteket:

– Hadsereget sem tart Helvécia. Akik regényes hegyei közt születnek, azok a fiúk nem lesznek katonákká; nem tanulják a puskával bánást, nem esnek le a lóról.
– És mégis megőrzik a hazájukat.
– Három nemzet nyelvén beszélnek, s nem vesznek rajta össze.
– Dobszó, trombitaszó nem zavarja nyugalmukat.
– Se véderő-vita.

És a fájdalmas emlék: Erzsébet királyné halála… Petőfi egykor fel akarta akasztani a királyokat, de talán Erzsébetben ő is megérezte volna, hogy ennek a bajor asszonynak a szíve magyar, bár a rangja szerint királyi személy, de mégis igaz honleány, a szabadságnak barátja.

…Volt a magyar nemzetnek egy élő szentje: egy mártírnő. Erzsébet királyné; kinek szívét annyi sorscsapás érte, s ki azokat mind hős lélekkel viselte.
– Volt? – kérdé megdöbbenve a Capitano.
A Donna is leszállt a szövőszékről, s odajött; a férje vállára támaszkodott.
– Fájdalom, „volt”. Amerre járt, mindenütt tisztelték, szerették, sajnálták, imádták. Ezt a köztünk járó szentet a Svájcban sem kísérte testőr, fegyveres rendőr nem vigyázott jártára-keltére: egyetlen udvarhölgye volt a kísérője. Így történhetett meg, hogy mikor Genfben a gőzhajóhoz ment, egy őrjöngő anarchista megrohanta, s azt a nemes szívet átverte tőrével.
A Capitano felordított, mint egy halálra sebzett vad. S két kezét arcára csapta: sírt.
(Ahol a pénz nem isten)

Igen, ezeket mesélte volna el Petőfinek, ha élne… És elmesélte volna Petőfinek, hogy milyen is ez az új Magyarország, ahol a legfőbb úr már nem a király és nem is a haza fennkölt eszméje, hanem az aranyborjú, a pénz…

A jövedelem évről évre növekedett, de annyira mégsem nőtt fel, hogy elég legyen.
A milliomosnak éppen úgy hiányoznak az ezresek, mint a napszámosnak a piculák.
(A mi lengyelünk)


Ebben szép új világban a parasztok otthagyják a földjeiket, gyárakban és bányákban dolgoznak, már nem a földesuraknak, hanem igazgatóknak bókolnak, a várakban már nem haditanácsot tartanak a várkapitányok, hanem az igazgatótanácsok üléseznek.
Erdélyről írta egykor:

Gépek melegéhez kőszénné vált törzsek
Özönvíz világból újra előtörnek,
De a mit most ásnak, alattomos aknák
Azok csak a mérget s robbanó gázt adnák.

Elébb darabokra szakadhat a földgömb,
Hogy a sötét ürben széthullva ödöngjön,
Elébb a kiontott vér tengerré lenne,
Hogy a Hargita-csúcs sziget volna benne.

Az utolsó kardot ha megette rozsda,
Testünkből a lelket balsors kitaposta,
Ha megszünt dobogni az utolsó szív is,
Akkor kiálthatják: romanus sum civis.
(Prolog – az erdélyi magyar színészet száz éve s jubileumára)

A hegyek már csak kőszenet adnak, nem ércet a kardhoz…
Vajon Petőfi hol találná a helyét ebben a világban? Talán megmaradna a tollnál, és újra újságíróskodásra adná a fejét, de már nem a 12 pontot nyomtatná ki, hanem divatlapot. Vagy ha megmaradna lázadó lelkülete, élclapot szerkesztene… Vagy, ha látná, hogy ezekből már nem lehet megélni, írnok lenne egy biztosító társaságnál?
Leült a verandán. Már a lankás hegyoldalt is az Alpok csúcsainak érezte. Hetvenhét év, nem kevés.
Vajon miért nem tud szabadulni Petőfi emlékétől? Hiszen annyi hű barátja volt a márciusi ifjak között, miért pont ő az, aki állandóan tükröt tart elé?
Hisz ő a nemzet nagy mesélője, akit mindenki ünnepel, akinek még Bellával kötött házasságát is elnézik. Akinek szavára egész Európa figyel. Aki nem árulta el egykori önmagát, hiszen minden művében ő is tükröt tart e mammon-imádó új Magyarország elé.
Mégis… Petőfivel egykor a legjobb barátok voltak, két test egy lélek. Talán, ha Petőfire gondol, egykori önmagát látja. És nem neki, hanem saját magának bizonygatja, hogy ez az ország, amit 1849 és 1867 után felépítettek, ugyanaz, amiről egykor álmodtak, azon a szerelmes március idusán. Gazdag, sikeres, liberális, a magyarság minden álmát teljesítő.
Mégis… Ez a haza, bármilyen sikeres is, ugyanaz, amiért a szabadságharc idején haltak annyian? Jókai nemzedékének a haza volt a legfőbb szentség, még Istennél is szentebb, mégis, ha visszagondolt egykori önmagára, képes volt leírni a káromlással felérő szavakat: „Nincsen hazánk!”. Egy regényt volt képes leírni, a Börtön virágát, hogy ezeket a rettenetes szavakat papírra vethesse: Nincsen hazánk! Harminckét fejezeten keresztül finomította, hogy elfedje ennek a kifejezésnek élét, de ki kellett mondania: nincsen már az a haza, amiért Világos előtt harcoltak.
Szép, gazdag, prosperáló, liberális, de már nem az, amiért ifjú fejjel képesek lettek volna életüket adni. Amiért Petőfi az életét adta.

Holnap vonatra száll és elutazik Kolozsvárra, a Mátyás szobor avatására. Egy király, szemben a res publica eszméjével.
Csendben ült a teraszon és az úton gondolkodott… Bella kilépett hozzá és csendben egy takarót terített a vállára. Jókai hálásan nézett rá: ugyanaz a telt délszaki szépség, akibe beleszeretett. Ezt látja a világ, de ő látja azt a gondoskodó szeretetet, ami csak kettejük kis intim világában jelenhet meg. Isten, az asszony és a haza. Minden reggel és este, Hozzá és értük imádkozik: „Adjon az én Istenem Atyám az én szeretett nőmnek, Bellának s az én hazámnak, Magyarországnak boldog jövendőt!”
- Ne felejtse el, drága Bella, hogy Kolozsvár után még Váradra is utazunk.
- Nem felejtem – bólintott az asszony.
- Színi előadás és bankett… Öreg vagyok én már ehhez – zsémbeskedett magában az írófejedelem.  – Azt mondják, bemutatják nekem az új írónemzedéket is.
- Hát mutassák. Számítanak önre.
- Azt mondják, - fűzte tovább a gondolatait Jókai – van köztük egy kiemelkedő is. Ady Endre. Huszonöt éves… Alig fiatalabb, mint Petőfi volt, amikor Segesvárnál eltűnt a csatatéren. Ugyanaz a lázadás, ugyanaz a tűz.
- Maga is lázadott 48-ban – jegyezte meg az asszony.
- Az én lázadásom nagyon más volt. Ők égő zsarátnokkal rohangálnak, az egész világot lángra gyújtanák. Én csak az oltáron és a tűzhelyen gyújtanék lángot. Ahogy visszanézek életemre, látnom kell, hogy egyszer sem tudtam olyan szikrát papírra vetni, mint Sándor. De nekem más talentumot is adott az Isten. Nekem mesélnem kell. Hazát építeni a szavakból.
- Maga is írt a forradalomról, őrzi Petőfi emlékét. A lángot – vetette ellen Bella.
- Igen… Meséltem róla, de nem a harcot, hanem a harc célját dicsőítettem. Nem a tüzet, hanem a meleget. Azt szeretném, hogy aki elolvassa írásaimat, tudjon örülni annak, amit a küzdelmek árán elértünk. A békére és építésre szeretném rábírni, aki engem olvas. ’82-ben én is benne voltam a szoborbizottságban, hogy Pesten Petőfinek szobrot állítsunk, hogy ércbe öntsük, ércbe zárjuk halhatatlan szellemét.
- A szobor azóta zarándokhellyé vált – bólintott a felesége.
- Igen. Egy köztéri alkotás. Ilyenek vagyunk mi magyarok: szobrot emelünk a királyainknak, de azoknak is, akik a királyok ellen lázadtak. Pesten Petőfi, Kolozsvárott Mátyás király. A kaszinókban egymás mellett van Ferenc József és Kossuth Lajos képe – gondolkodott el az öreg író. – És talán így van jól. Megbékélünk a múltunkkal, hogy jövőt tudjunk építeni. És az én célom, hogy a kettő között hidat építsek.
- Akkor miért nyugtalan mégis?
- Mit főzött ma, Bella?
Az asszony nem értette a kérdést, de válaszolt:
- Tudja. A kedvencét.
- Igen. Bablevest, ahogy én szeretem – bólintott Jókai. – Talán egy nap rólam nevezik el, talán egy nap a Jókai-bablevest többen fogják kóstolni, mint ahányan majad olvassák könyveim. De, drága Bella, el tudja képzelni, hogy egy nap valaki Sándorról nevezzen el ételt? Eljön a nap, amikor a fogadósok Petőfi-bablevest kínálnak a vendégeiknek?
- Nem – rázta meg fejét a fiatalasszony. – Ezt nem tudom elképzelni.
- Látja, ezeken gondolkozom ezen az őszi estén. Hogy mit rontottam el, hogy belőlem egy nap mégiscsak bableves lesz. Nem tunyultam-e el öregségemre, hogy csak ezt adom az emberiségnek. Vajon fiatalon erre vágytam, ezzel indultam neki az utamnak? Nem lettem-e egy saját korát túlélő próféta?
- Móric, hagyja a sötét gondolatokat. Holnap utazunk, pihennie kell. Vár magára Kolozsvár és Várad. Majd, ha látja, milyen szeretettel fogadják, hogy hogyan ünneplik, elfelejti ezeket.
- Ha engem ünnepelnének… Én csak jelkép vagyok, a jólét és prosperitás jelképe. Egy bálvány, akiben egykor volt önmagukat, a szabadságharcos múltat ünneplik – vetette ellen Jókai. – Tudja, Bella, sokszor elgondolkozom azon, hogy miként olvasnak most engem. A társasági pletykák és a hirdetések között vagyok csak egy fejezet. Vagy aranyos díszkötésbe kerülök a polcokra, hatvan kötetben, mert egy igaz hazafinak kellek a könyvtárába. De vajon, hatok-e rájuk?
- Jókai nélkül nem képzelheti el senki sem a mának Magyarországát.
- Nem, ezt én is jól tudom. De ’48-ban, mikor Petőfi a verseit olvasta, az ifjak tömegével álltak a piros-fehér-zöld zászló alá. Vajon az én írásaim vannak-e ilyen hatással a tömegekre? Ha egyszer újra sújtana ránk a sors keze, lennének-e magyarok, akik ellent mondanának a végzetnek, nem törődve életükkel?
Szembe tudunk-e nézni még egyszer a nagy érzeményekkel, amikért egyszer annyian áldoztuk az életünket?
És az őszi estében, ott a svábhegyi szőlőkertben még sokáig ott lebegett a kérdés megválaszolatlanul…

Óh, Petőfi, ha most élnél,
Vajon mihez kezdenél itt?
Élnéd-e úgy a világot,
A hogy a többiek élik?
Szorultságból, mint poéta
Mit tehetnél mindenfélit?

Adnál-e ki divatlapot,
Változatos melléklettel?
Czifra bolond divatokat,
S hozzá egész tisztelettel
Irnád-e, hogy most ezt hordják,
Azt a "régit" hát feledd el!

Vagy élczlapot szerkesztenél?
Próbálgatva, hogyan lehet
Álruhában átszöktetni
Egy-egy ártatlan ötletet?
S hányni a czigánykereket,
Mikor már senki sem nevet?

Vagy beállnál, mint munkatárs
Egy-egy taposó-malomba:
Irni Schleswigről, Bismarkról
Pesti Naplóba vagy Honba?
Épen neked való volna
Ez a munka, ez a lomha!

Vagy te is ott volnál régen,
A hol a többi poéták?
Kik a lantot elhajíták,
S biztosító-, hiteladó-
Intézetekben fogyasztják -
Nem a tintát, csak a krétát.

Vagy, nem! Volnál, a ki voltál:
Ki azt mondja, mit rég mondott,
Ki nem nézte, merre úsznak?
A hol gát volt, ott átrontott,
S bámulnának nagy szemekkel, -
- Mint gyógyíthatatlan bolondot?

Az olyan eszmékre, miként
"Azok" voltak, most nincs bolt-ár;
A te lángod kihült helye
Nem tűzhely már, - csupán oltár:
- Tisztelik; de nem főznek rajt'.
De jól jártál, hogy meghaltál!

(Óh Petőfi, ha most élnél!)