Pakisztán

Pakisztán... a fővárosi repülőtér leginkább egy pályaudvarra hajaz, ahogy figyelem a lassan guruló 737-es ablakából. Ilyeneket láthatunk kisforgalmú mellékvonalakon, csak a bakter hiányzik a kis zászlóval... Visszagondolok a dubai business váró gyönyörű csarnokára, rögtön beugrik a tálalópult süteményes részlege, meg azok a gyümölcsnyársak, jahaj!... De nincs mese, indulni kell... a gép nyitott ajtajában mellbevág a párás forróság, lebattyogunk a lépcsőn a nedves betonra, majd irány a fogadó csarnok, ami nem nagyobb egy rózsadombi nappalinál.
Hálóinges, műanyag papucsos hivatalnokok, rendőrök, katonák... Internetezhetnénk amig a vízumunkat ellenőrzik, ha be lenne kötve a vonal, igy csak a sötét monitorokat bámuljuk. Kávéautomata nélküli furcsa szagú hajnali három van, amikor végre beülhetünk a ránk váró Toyotába...

A város csodaszép, legalább is annak, aki szereti a földszintes, villa szerű épületeket a sok fát és zöld füvet maga körül. Az utcák kihaltak és nedvesek, a monszun a végét járja, de azért még utoljára megmutatta, hogy ki az úr ezen a szargolyón: jót rúgott az elektromos hálózatba, így gyertyafény, és narancslé fogad a vendégházban... Másnap irány az északnyugati határvidék, két bazinagy Land Cruiserrel, az egyikben még újautó szag, alig van belehajtva 1000 km. Jobbkormány, balra tarts, jah kérem, ez itt Britannia része volt hajdanán, danán...
Kapkodom a fejem az istentelenül giccsesre kiképezett teherautó monstrumok láttán, később megtudom, hogyan is megy ez. Végy egy Bedfordot, vágd le az oldalajtókat és passzits oda szépen faragott faajtókat, kis ablakkal. Mindenhova aggass lelógó láncokat, rojtokat, pitykés lemezeket, és ha már nem fér sehova, irány a felsőbb dimenziók: antennákat mindenhova. Meg tükröket... Arra a helyre pedig ahova sem lelógó, sem fölálló dolog nem fér, festess izléses tájkép ikonokat, vagy csak színeket, esetleg feliratokat... Törökországban nagyon megy pl. az \\\"Allah Korosun\\\" felirat, ami annyit tesz kb., hogy az úr (áldassék a neve) megvéd majd a karamboltól... Itt is hasonló a helyzet, de nagy a forgalom és azt hiszem az úr (áldassék a neve) kirakta a \\\"fuck off\\\" táblát a veranda ajtóra, aztán meg elugrott a Bahamákra, persze úgy, hogy közben erről nem értesítette szeretett báránykáit...

Ahogy számolom, kb. 25 kilométerenként találkozunk összepréselt roncsokkal, legtöbb mellett még ott a rendőr is, vagy még ki sem ért. Vagy 80 kilométert teszünk meg az autópályán, aztán jóval Peshawar előtt lefordulunk egy főútra, de a roncsok nem szűnnek meg föl-fölbukkanni...
Lassan eltűnnek a falvak a szűnni nem akaró porfelhőkben, az út egy nyom szélességűre keskenyedik, és már csak a hegyek néznek le ránk egyre komorabban, ahogy esteledik. Kopár, szürkés-vöröses sziklák, kevés növényzet, a vizátfolyásokon nincs hid, a meder van kibetonozva. Igaz, hogy nedves időben várni kell amig a viz elvonul, ha nem akarjuk hogy elsodorjon az áradat, de egyrészt itt ideje mindenkinek van, másrészt hid javitásra nincs szükség - praktikus...

A nap éppen búcsúcsókot dob felénk és lebukik a csipkés szirtek mögé, amikor feltűnnek a tábor fényei. Begördülünk a vigyázban álló őrök között - ez tetszik, hiába na, csak kibújik belőlem a katona-, már várnak bennünket, cipelik a csomagokat, megkapom a lakókocsim, elheverek.... Rossz (?) szokásom, legyen az motel, sátor vagy szálloda, azonnal az ágyat veszem szemügyre: először, mert legfontosabb szempont, hogy elég kemény-e, elvégre ő lesz hálótársam hosszú hetekig, vagy hónapokig... Aztán innen fölmérem a terepet, hova fér a laptop, van-e elég konnektor, hogyan csatlakozunk a NET-re... Szerencsére a kínaiak annyira majmolják a nyugatot, hogy 7/24-ben lóghatok a hálón ISDN sebességgel, ami ugye megszokott a műholdas kapcsolatoknál. Mert itt az van, kétméteres parabola antennák egy kupacban: egy a telefonnak, egy az internetnek, meg jó pár a TV csatornáknak. Saját áramfejlesztő, sütöde, étkező (helyi szakács), tusoló, budi, javító műhelyek... Mi kell még?
A kínaiak partyt rendeznek a tiszteletünkre, kint megterítve hosszú sorban az asztalok, roskadásig rakva kajával, huhúúúú meg waúúú. Ott látom kedvenc állatomat is, az a neve, hogy: sültbárány :) Külön asztalon sokféle spiritusz, vodka, gin, kék címkés sétáló János, mifene, ami nagy szó, hiszen ebben az országban sör vásárlásához is miniszteri engedély kell. Fémpikliben jégkockák: rakjuk nyugodtan, fertőtlenítőbe lesz... A kínaiak érdekes angolt beszélnek, mert sanghaji tájszólásban adják elő, de pár whisky/jég után nem számit. Koccintunk a hagyományos kínai-magyar barátságra, aztán bedunyha! Holnap irány a hegyek...

Reggeli után nekivágtunk a hegyeknek. A reggeli... kínai reggeli... Öt literes befőttes üveg megtömve fokhagymával, leöntve valami gyanús barna lével, ez trónolt a hosszú reggeliző asztal közepén. Mi a második napon átköltöztettük a kínai térfélre, mert istentelenül büdös volt. Ugyanerre a sorsra jutott a nagy rizsestál: reggelire sima vízben főtt rizst pálcikáztak belőle, de megitták hozzá a szürke, zavaros főzőlevet is. Kínáltak vele jó szívvel, de megköszöntük és maradtunk inkább a mi egyszerű, könnyű reggelinknél, vagyis az omlett, sültvirsli, sültkrumpli, narancslé, pizza falatkák, többféle sajt, vékonyra szelt sült steak darabkák, mandarin, tea, vaj, fügedzsem kombinációnál, melynek sorrendjét néha változtattuk, hogy ne legyen egyhangú a két hónap alatt.

A hegyek... mindig szerettem a hegyeket, fehér sziklákat, mélyzöld fenyveseket, szikláról lezúduló kék vizű patakokat... Itt a sziklákat megkaptam, de néhány csenevész fa, elszórt fűcsomó kivételével mást nem. A bulldózerek vágta út meredeken ugrott neki a hágónak, a sofőrt kissé tanítgatni kellett a felező meg a difizár használatára, mint kiderült eddig csak aszfalton taxizott a városban, fasza. Több mint 20 év terepi vezetés után el tudja dönteni az ember, hogy mire számíthat ilyen csókáktól, amikor a sziklás hegyoldalba vágott keskeny, poros, köves meredek nyomon kapaszkodva csak az eget látja maga előtt, vagy a 100-200 méteres szakadékot az ablak alatt. Ilyenkor nincs mit tenni: segget összeszorítani és figyelni a sofőr legapróbb mozdulataira, rezzenéseire, riadt tekintetére, közben hót nyugis képpel magyarázni neki mondjuk a cserebogarak nemi életéről, és úgy tenni mintha csak a sarki boltba ugranánk el cigiért. Persze nem szabad átesni a ló túlsó oldalára sem, mert ha a fickó úgy hiszi, hogy semmi vész és lazítani kezd, az majdnem olyan rossz, mint amikor elfehéredett ujjakkal markolja a kormányt és mereven előre bámul.

A por lassan szállt tova mögöttünk, a Land Cruiser négyezerpárszáz köbcentije duruzsolva tette a dolgát, felértünk az első hágóhoz, ahol rövid pihenő erejéig ellenőriztük a felállitott referencia GPS-t. Az őr barna takarókba burkolózva aludt, ugyanezt tette a mellette gubbasztó Kalasnyikovja is, nem háborgattuk egyiket sem.
Ereszkedni kezdtünk a hágó túlsó oldalán, a bulldózer éppen olyan meredekre vágta az utat lefelé, mint fölfelé, ami érthető is, elvégre terepjáróknak készült az egész mindenség itt, nem vasárnapi autósoknak. Sofőrünk még nem tudta, hogy három ilyen hágó vár ránk, közben meg vízmosások, szakadékok, meredélyek. Mögöttem a testőrnek kirendelt kaszadár nyugodtan ücsörgött fekete hálóingjében, lazán tartotta viharvert LeeEnfield puskáját. Látott már ő ilyesmit, csak akkor nem volt párnázott ülés a segge alatt, no meg a légkondi is hiányzott a szamár hátáról.

Már vagy öt órája zötyögtünk a hegyek között, átkeltünk a hágókon is, amikor egy folyómederből fölkanyarodott az út egy sziklafalra, és mögötte haladt tovább. Látszott, hogy a bulldózer nem boldogult a meredek köves oldallal, de más lehetőség nem lévén felmászott, aztán onnan folytatta az útcsinálást. A sofőrünk elveszítette eddig összeszedett önbizalmát, halálraítéltek esdeklő tekintetével nézett rám, és tört angolsággal mondta, hogy nem tudunk tovább menni. Dehogynem, mondtam. De nem, mert visszazuhanunk a folyómederbe. Dehogy zuhanunk, próbáltam nyugtatni, legföljebb csúszunk... Nem hatott rá. Azt persze az istennek se mondta volna ki, hogy nem mer fölmenni, csak azt hajtogatta egyre, hogy lehetetlen, a Toyota nem megy föl. Na, szállj ki, mondtam, majd én fölviszem a járgányt. Amikor a kaszadár megértette, hogy mi készül, gyorsan kiugrott ő is, és komoly képpel tanulmányozni kezdte a kövek között nyújtózkodó nádszálakat. Visszatolattam, felező második, padlógáz, hadd szóljon kombó után leugrottam a kuplungról, mert sok hely tényleg nem volt a nekifutásnak, és nekikanyarodtam a sziklafalnak. A terepjáró ágaskodott, szépen eljutottam félútig, de ekkor elfogyott a lendület, a kerekek meg nem találtak kapaszkodót a sima sziklafalon. Bőgő motorral, füstölgő gumikkal álltam egy pillanatig amolyan térdre imához szituációban, aztán a homokban tanult technikát bevetve éreztem, hogy elkezdünk araszolni fölfelé. Átjutva a kritikus részen már fönt is voltam, kiugrottam és onnan kurjongattam nekik: mi lesz már, bassza meg, gyerünk mert esteledik. Amikor fújtatva, lihegve fölértek, a sofőr így szólt, \\\"Miszter, a maga országában nagyon jó sofőrök vannak\\\". Naná, vigyorogtam, mert nekünk ott van az ATI, de majd te is megtanulod...

Fél óra múlva kiértünk a hegyekből, és nemsokára föltűnt úti célunk, egy régi angol erőd. A helyben bányászott sárgás kövekből épített falak most is úgy álltak a hegytetőt ostromló szélben, mint ötven vagy száz évvel ezelőtt, de most a pakisztáni hadsereg vezényszavaitól visszhangzott a környék. Az erőd védelmében terült el az egyik ideiglenes sátortáborunk, mert pár száz méterrel távolabb már a törzsi területek kezdődtek. Oda sem állami katona nem léphetett be, sem senki más, aki nem rendelkezett törzsi engedéllyel.
Még tovább nyugatra vagy húsz kilóméterrel az afgán határ húzódott, de arra aztán végképp nem akaródzott eljutni, igy leraktuk az autót. Megkerestem a sátram, és a helyi főnök által felszolgált jeges pepsit szopogattam, mig eszembe nem jutott: ez a jég nem biztos, hogy ásványvízből készült... Aztán csavartam egyet a gondolatmeneten: ez a jég biztos, hogy nem ásványvízből készült... Na de mostmár mindegy, egyszer élünk :)

A tábor különben szupi volt: mivel hosszabb időre rendezkedtek be, ezért a sátraknak beton alapot öntöttek, így könnyű volt észrevenni a skorpiókat (hacsak nem bújtak be a gyékényszőnyeg alá :)) A vacsisátorban körbeültük az abroszos asztalt, két kinai geodéta volt még ott, és velük meg a campboss-szal (hm, táborfőnök?) komótosan végigettük a menüt. Imádtam a rizst, a pakisztáni rizst: rengeteg dolgot tudtak belekeverni, mazsolát, mandulát, húst, fűszereket, amitől isteni íze lett az egésznek. A csirke is átesett valami varázsláson, mert olyan finomat még életemben nem ettem... elmondhatatlan.
Este kiültem a sziklák közé, élveztem a csendet, néztem ahogy egyre több és több csillag mutatja meg magát a lassan sötétkékből feketébe hajló égen, a távolban egy addig láthatatlan hegyi falu fényei lobogtak, apró piros remegő pontok, sülő kenyér illata a levegőben, békesség...