Osztálykirándulás

 
Még javában érezni lehetett az aznapi jócskán kiadósra sikeredett alkohol, és égetett szeszmennyiséget, melyet csupán a macsó karakánság, és férfiúi öntudat jegyében gurítottak le majdnem mindannyian a kis bungalószerű faviskóban – ahol elzártan kellett tölteniük az éjszakát, mintegy jelképesen lánymentes övezetként. 
A minden lében kanál, kicsit oktondi, és kotnyeles osztályfőnöknő az egész bagázst bagázst elvitte egy kis kiruccanásra Pécstől alig harminc kilométerre lévő kisebb, és hangulatosabb üdülőtelepre, közvetlenül a nagy erdő szélére, hogy a szabad, és várostól mentes jótékony friss levegőn végre a szabadban, és természet közelben lehessenek városi urbanizációhoz szokott növendékei. 
– Remélem mindenki jól fogja magát érezni? – kérdezte, ám valójában mindenkinek megparancsolta, hogy az egyetemes jókedv, és a pörgős hangulat mindenki számára garantálva legyen, még akkor is, ha a többség csupán csak azért ment hogy kiadósan lerészegedhessenek, és kamaszkori éveik legnagyobb élményeként – jobb esetben -, megleshessék a hölgyek elkülönített társaságát meztelenül. 
– Ja, igen! Majd elfelejtettem! Remélem a fiúk közül lesznek olyan segítőkészek, és vigyázni fognak a kis Gézukára, és remélhetőleg senki nem hagyja, hogy valami baja essék, mert a szülei roppant kényesek az ilyesmire! 
Az osztályban eget rengető vihogás, és kacaj vette kezdetét, majd amikor ez villámgyorsan elült, és helyébe előbb éretlenség, majd meglepett hitetlenség költözött az egyik filigráns, és álomgyönyörűséges, szőke hajú hölgy felemelte hattyú kezeit, és engedélyt kért az ofőtől, hogy beszélhessen. 
– Én csak azt nem értem, hogy itt már mindenki elmúlt tizenhat éves! Miért nem engedik meg a Géza szülei, hogy a fiuk egy kicsit kirúghasson a hámból, és végre valamivel önállóban cselekedhessen?
– Hát látod Kriszta ebben teljesen igazad van! Ez egy tökéletes kérdés! De lásd, hogy gondoltam rád is te leszel az első számú felelős, hogy Gézukát egy kicsit pesztrálgathasd! – adta ki a parancsot az osztályfőnök, és mosolygós, grimaszolás arcán máris meglátszott a tartósnak ígérkezett káröröm, és elégtétel titkos vegyülete; az ,,úgy kell neked miért kérdezősködtél annyit” érzése. 
– …De tanárnő! Mi a Krisztivel bulizni szerettünk volna! – emelkedett jelentkezés nélkül szólásra Kriszta egyik talán legjobb barátnője, akinek a vérében volt a gondtalan szórakozás szellemisége.
– Annácska megkérhetlek, hogy ezt most ne! – intette le rögtön a minden lében kanál osztálytagot. – Te is nagyon jól tudod, hogy a féktelen bulizás egy darabig nagyon jó, csak aztán másnap hasogató másnapossággal felébredni sem éppen egy életbiztosítás! 
– Én is azon a véleményen vagyok, hogy Gézukát mindenben illik segíteni! – adott a társalgásnak egy újabb felvilágosult löketet a másik földrajzszakos kísérő tanárnő. 
Az osztályfőnök egyetlen kifejező, szúrós pillantása bőségesen elegendő volt hozzá, hogy elvegyen minden további tiltakozásnak az igényét, és a jogosságát.
– Akkor tehát! Krisztit bíztam meg a Gézuka körüli teendők ellátásával, és ha a továbbiakban bármilyen probléma merül fel ő lesz az elsőszámú felelős! De azért egyet véssetek az eszetekbe mindannyian! – hirtelen komoly fenyegetést sugallt kimért, törekvő hangja. – Ha Kriszti hibát vét az egész osztály megissza annak a levét, és ti vele buktok! Nincs kivételezés!
– Ezt a pofátlanságot! – jegyezte meg éles szabadszájúságával Bernie, aki Annácska testvéri jobbkeze volt minden balhéban. 
– Netalán szóltál valamit?! – nézett vele farkasszemet az osztályfőnök. 
– Á! Semmit! Csak megjegyeztem, hogy milyen jó volna elmenni végre strandolni egy kicsit! 
– Csak türelmesen! Várd csak ki nyugodtan! Arra is bármikor sor kerülhet! – intette le a mindig szemfüles osztályfőnöknő, aki őszintén szólva már nagyon megunta, hogy valakit valamikor mindig pesztrálnia kell. 
Még aznap estefelé az egész osztály csapott egy amolyan igazi, hamisíthatatlan szalonnasütéssel egybekötött, rituális lerészegedést. Itt is, mint szinte minden társas összejövetelen az volt a fő cél, hogy vajon a lányoknak, vagy a fiúknak sikerül-e jelképes keretek között az ,,asztal alá inni a másikát.” S minthogy előbb-utóbb már mindenki jócskán becsípett és kidőlt az egyetlen színjózan ember a társaságban éppen Gézuka volt, aki megpróbálta igazak álmát aludni a bungalóban, pedig valójában mindenről tudott, és értesült. 
Volt aztán később vad másnaposság, és fejfájás az egész társaságban. Kivétel nélkül mindenkinek úgy kongott a feje akár az érett kókuszdió, vagy görögdinnye. És persze senki sem akadt aki ne az alkohol káros hatásainak tudhatta volna be romlandófélben lévő egészégügyi állapotát. 
Később az egész branch lement fürdeni a strandra, ahol valóságos szaunai, afrikai hőség uralkodott, és miután egyedül Gézuka nem kenhette be magát napvédőkrémmel – miután elfelejtett hozni -, ezért az egész testét jelentősen leégette az atombombaként sugárzó délies nap. 
Amikor délután három órakor mindenki szedelőzködve elhagyta a strand területét Gézuka felült a többiekkel a buszra, - mely szállította őket -, és az út hátralévő részét mély álomban töltötte. 
Este hat-hét óra magasságában az osztályfőnöknőnek vacsoraötlete támadt, így az osztálytársaknak illett vacsorázni menni. Azt persze senki sem kérdezte, hogyha jól belakmároznak ez mennyire fogja megterhelni kánikulában totálisan kikészült szervezetüket? Így az egész társaság egy igazi csárdába ment vacsorázni, ahol élő cigányzenét játszottak, és ahol olyan hangzavar uralkodott, hogy jóformán egymás szavát is alig lehetett érteni. 
– Gézukát ide ültessétek a Krisztiékhez! Itt jó helye lesz! – adta ki az utasítást az osztályfőnök. 
– Tanárnő? Mi azért ugye elmehetünk bulizni kicsit?! – pedzegette valamivel bátrabban az ötletet Bernadett. 
– Az attól függ mennyire jól sikeredik majd a mostani hangulatom! – ez nagyjából azt jelentette, ha az osztályfőnök kekedzkedni akar – és már miért ne akarna -, akkor sehova se mehetnek, csupán az ő engedélyével, vagy ha jól érzi magát – ami egyelőre kacsalábakon függött a levegőben -, akkor lehet, hogy jó esély van rá, hogy egy-két hanyagolható ,,tartalékember” kilógjon a városba diszkózni. 
Gézuka annyira halálfáradt, és szemlátomást teljesen fáradt volt, hogy amint nagy nehezen leültették a svédasztalosra megterített asztal mellé menten bealudt. Kriszta természetesen azonnal pártfogásába vette. Előbb a sültburgonyát, és rántott halat rakta gusztusosan tányérjára, majd egy csipetnyi káposztás savanyúsággal bolondította meg az egész étel kompozíciót. 
Gyöngéden a villára tűzte fel a tökéletes falatot; egy kisebb falatka húsit, majd krumplivéget, és kedveskedőn becézgetve Gézukát kezdte unszolni, hogy legalább egyen egy pár falatot:
– Na, egy katonát anyának… - már tolta is be a szájába a falatot. – Ügyes fiúcska vagy Gézuka! Látod! Megy ez! 
A többi osztálytárs kisebb irigykedéssel, és átmeneti kötekedéssel szemlélte, hogy Kriszta valósággal babusgató, gondoskodó szeretetével máris a keleténél kicsit intenzívebben vette védőszárnyai alá szegény diáktársukat, de egy-két óra múlva már mindenkit annyira lefárasztott az adott nap, hogy ez fel se merült.
Gézuka engedelmesen tűrte, hogy Kriszta annyi ételt szuszakoljon belé, amennyit csak meg bír enni. Persze az osztályfőnök szurkálós megjegyzése sem maradhatott el, miszerint: Gézukának mindig szükséges egy afféle pótmama, hogy rendben tarthassa egészségét. 
Kriszta gyönyörűséges gombszemeivel szinte villámként nézett farkasszemet osztályfőnökével. Pillantása nem hagyott kétséget. Ott helyben legszívesebben majd megfojtotta volna tanárát, amiért állandó jelleggel, ha kell, ha nem szegény Gézukával játszatta el az alantos bűnbak szánalmas, és elszomorító szerepét. ,,Egyáltalán hogy vetemedhet egy tanár ilyen gyalázatos cselekedetre?!” – merült fel benne újra és újra.
Aztán alighanem máris eszébe jutottak Abraham Lincoln bölcs szavai: Ha kíváncsi vagy egy ember jellemére, adj a kezébe hatalmat!” 
„Már pedig nem! Akkor sem fogja hagyni, hogy ez a kisstílű szipirtyó bántsa a szegény, csupa szív Gézukát! Ha másként nem megy, akkor legfeljebb, majd ő megvédi!” – továbbra is gyöngéd, figyelmes kedveskedéssel etette a látszólag totális fáradt, és teljesen kába fiatalembert. 
– Figyelem, osztály! – emelkedett szólásra az osztályfőnök. – Mit szólnátok, ha már úgy is itt vagyunk bejárhatnánk a borvidék egyes területeit? – vetette fel, mintha – legalább is aznapra -, ez lenne az első, és utolsó jó ötlete. 
Halk, és soványka éljenzés kísérte szavait, mert a többséget ténylegesen kifárasztotta az egész napos tevékeny strandolás. 
– Én mindenesetre visszakísérem Gézukát a bungalóba, ha az a tanárnőnek is megfelel?! – vetette fel Kriszta, akinek mostani talpraesett, karakán határozottságához nem férhetett szinte semmi kétség. 
– Ahogy gondolod! – legyintett a tanárnő. –Aki bulizni akar jelentkezzék a busznál húsz perc múlva, aki inkább hazamenne megteheti gyalog!
Ez nem volt fair! A társaság tagjai szabályosan úgy érezhették magukat, mint akiket szándékosan átvertek. Úgy volt megbeszélve, hogy a buszsofőr mindenkit visszavisz a bungalós szálláshelyre, és csak jóval később estefelé mennek majd szintén busszal bulizni valamelyik helyi menő diszkóba. 
– Tanárnő! Bocsánat, hogy értetlenkedek, de nem azt tetszett mondani, hogy a busz mindenkit visszavisz a szállásra, és csak utána megyünk bulizni? – kérdezte Anna, aki mindig kiállt legjobb barátaiért. 
– Nahát! Már látom honnét is fújdogál a szél! – vette számba következtetéseit a tanárnő. – Rendben van! Velem aztán igazán lehet beszélni! Akkor kedves Annám te is gyalogolsz majd azokkal, akik nem akarnak bulizni! 
Az este hátralévő része – egyesek számára -, jelenthetett volna valóságos sorstragédiát, míg Gézukának, és Krisztának ez lett volna jelképesen is a legelső randija. Kriszta gyöngéden átkarolta a napszúrástól kába Gézuka termetes, fehér pólós, mackós testét, és elkezdte támogatni egészen a hazáig vezető utón, ami már így is legalább tizenegy néhány kilómétert emésztett fel. 
– Nem lesz semmi baj Gézuka! Itt vagyok melletted! – mosolygott rá bátorítóan, és önmaga se vette észre, de bájosan elpirult. 
– Te Kriszta! Nem akarok óbégatni, de miért kellett neked állandóan kihúznod a gyufát az ofőnél?! – kérdezte kissé félszeg tétovasággal barátnőjét Anna. 
– Te nem veszed észre, hogy az ofő csak játszik velünk?! Te tényleg azt hiszed, hogy majd mindenkit elenged bulizni, és egyebek? 
– Figyu! Szerintem túl szigorú vagy önmagadhoz! Meg kéne tanulnod kicsit lazítani!
– Már úgy érted, mint az ofő, aki már két üveg bikavértől is totálisan becsíp?! 
– Hát… o.k. Te győztél! Veled tartok! De akkor most hogyan tovább? 
– Először is visszavisszük szegény Gézukát a szállásra, aztán majd meglátjuk! Elvégre már majdnem tizennyolc éves felnőttek vagyunk vagy nem! – Krisztának mindig sikerült saját igazságának érvényt szereznie, mintha csak öntudatos módszerekkel képes lett volna manipulálni másokat, hogy azt csinálják, amit ő akar. 
Visszavitték az estébe hajló napon Gézukát a bungalójába; Kriszta betakargatta őt vigyázva leégett hátára, majd visszatértek a lányok szálláshelyére, és azonnal átöltöztek egy kényelmesebb, afféle szexis koktélruha keverékbe, amitől kapásból felnőtt huszonéveseknek hihette őket akárki. 
– Na, tessék! Így már palira vehetünk bárkit! – vetett egy pillantást a tükörbe Kriszta. 
– Te most úgy gondolod, hogy menjünk bulizni az ofő tudtán nélkül?! – döbbent meg, és látszott, hogy egy kicsit inába száll a karakán vagány temperamentuma. 
– Ha nem akarsz nem muszáj! Majd egyedül elviszem a balhét, és azt mondom, hogy te Gézukával foglalkoztál, amíg én oda voltam!
– Na, nem! Azért nem kell ennyire komolyan venni a dolgokat! Én is veled tartok! Csak vigyázzunk, hogy ne rúgjunk be nagyon, mert akkor aztán mindennek könnyen vége szakadhat! Egyébként te hogy bírod a piát? 
– Nincsen vele különösebb bajom! Hát neked? 
– Nekem sincsen!
– Akkor, hát vessük be magunkat! 
Mind a ketten még egy utolsó, jelentős simítást végeztek kellően exhibicionistára sikeredett ruháikon, és máris elindultak gyalog, mindent maguk mögött hagyva, hogy az éjszakai élet forgatagába vethessék magukat. 
Az osztályfőnökükre, és az osztály többi tagjaira sem kellett olyan sokat várni. Néhány perccel az ő távozásuk után sajgó végtagokkal, és fájó fejekkel léptek be szállásukra mindenki a saját bungalójába. 
A mindig éberen őrködő Gézukát szinte azonnal hányingerre kényszerítette a masszív, és tömény alkoholszag, mely a jócskán felöntött fiúkból terjengett, akik hajnali három-négy óra felé tértek nyugvóra Gézuka pedig valamivel már hajnali fél ötkor talpon volt. Úgy érezte, ha továbbra is egy levegőt kénytelen szívni a totálisan lerészegedett osztálytársaival menten felfordul a gyomra. 
Kipakolta sporttáskáját, és szerencsére még talált egy-két agyongyömöszölt, és az utazásban tökéletesen kilapított szalámis szendvicset, amit jelképes reggeliként elfogyaszthatott. 
Az osztály többi tagjai pedig édesded álmukat aludták az osztályfőnökkel is beleértve egészen délelőtt tíz óráig, amikor a hőség ismét elviselhetetlen méreteket öltött, és azon nyomban talpra állította őket. 
Szerencsére senkisem vette észre, hogy Kriszta, és Anna hová tűnhettek, hiszen mindenki annyira kába, és szemlátomást másnapos mocsárvilágban tespedt egész nap, hogy az szinte egyenlő volt a teljes tunyasággal, és megsemmisüléssel. Ha hektó számra is vedelte volna most mindenki magába a koffeint talán az sem jelenthetett volna felüdülésképes megkönnyebbülést.
Abban a percben, hogy az osztályfőnök kinyitotta csipás szemeit, és másnapossága teljes tudatában észhez tért hűséges növendékei már serénykedve hozták neki aznapi kávéadagját, és csöndesen várakoztak ágya lábainál. 
– Na, akkor regéljetek madárkáim! Kinek hogy telt az este? – miközben szürcsölte a feketén málló iszapot mintha minden kép, ami tegnap este történt velük ismét felderengett volna kristálytisztán emlékezetében. 
– Tanárnő! Izé… azt hiszem a Krisztáék kisebb balhéba keveredtek… - azt szokták mondani, hogy az ember szükségképpen válik spiclivé azért, hogy elsősorban önmaga sanyarú helyzetét menthesse. Andi erre tökéletesen megfelel. 
– Hát… köszönöm a gyors tájékoztatást! Ki tudja merrefelé van a két jómadár?! – kérdése már minden jelenlévőt érintett. 
– Szerintem visszamentek a bungalóba! – jegyezte meg egy másik szintén kicsit cserfesebb lány. 
– Akkor szóljatok nekik, hogy hívatom őket, de tüstént! – idegességében annyira remegni kezdett jobb keze, hogy kis híja volt, hogy nem öntötte azonnal magára a teljes csészéje forró tartalmát. 
Nem sokkal később mind a két jóbarátnő hétköznapi ruhákba öltözve, kerülve minden felesleges feltűnést máris jelentkezett nála. Látszott rajtuk a tegnap esti vadnak indult bulizás nyoma, és természetesen az átmeneti másnaposság emlékei. Mindketten fáradtak voltak, és kissé elcsigázottak is. 
– Hát akkor Hölgyeim! Hol is voltatok ti ketten tegnap este? Ugyebár Krisztának az volt a feladata, hogy Gézukára vigyázzon, Annácska pedig az én engedélyem nélkül sehova sem mehetett! Várom a válaszotokat? – kíváncsian nézett hol az egyikre, hol a másikra. 
– Tanárnő! Hazahoztuk Gézukát! Lefektettük aludni, mi pedig kicsit elmentünk a városba körülnézni! – Kriszta már ki is vágta a rezet, hogy mindent bevallhasson. 
– Igen??? Akkor az meg mit jelentsen, hogy bulizni voltatok egész éjjel, és csak hajnalban estetek haza??? – elszánt dühe már haragba csapott át, és erősen tartoztatnia kellett magát, hogy józan gondolkodását megőrizze. 
– Hát… az úgy volt, hogy… szóval mi tényleg csak benéztünk a városba, és jól éreztük magunkat… aztán hipp-hopp csak úgy elröpült az idő… - mentegetőzött most kivételesen Anna. Ha már cinkosságról, és barátságról volt szó akkor ez számára többet ért a világ összes kincsénél. 
– Akkor ez azt jelenti, hogy a két legjobb tanítványomban sem lehet ugyebár megbízni, hiszen egyedül saját magukkal vannak elfoglalva?! 
Még mielőtt bárkit is mondhatott volna a két bűnbaknak kikiáltott leányzó az ofő rögtön rátért a tárgyra: 
– Nem baj! Bőségesen lesz időtök gondolkodni a mai napon! Mi az osztály többi tagjával elmegyünk megnézzük a város nevezetességeit, és sétálunk egyet a Főtéren, addig nektek az lesz a feladatotok, hogy kitakarítsátok ától-cettig az összes bungalót, és ha már ennyire szorgalmasak vagytok nyugodtan levághatjátok fájdalomdíjként a füvet is! 
– De… tanárnő! Az egész legelőt vágjuk le?! – csodálkozott Anna. 
– Igaz! Igazad van! – esett gondolkodóba. – Miért is ne?! Elvégre senkinek sem ártotok vele az állatok pedig mindig örülnek egy kis friss takarmánynak! Most pedig menjetek de szaporán a szemem elől, különben még több tennivalót sózok a nyakatokba. És köszönjétek meg, hogy csak ennyivel is beértem! – kiáltott még utánuk, amikor a két megszeppent leányzó kiment a főnöki bungalóból. 
Kriszta – mint mindenesetben -, most is szinte azonnal feltalálta magát. 
– Emlékszel még a tegnapi jóképű, sportos srácokra? Tudod, amelyik kipécézett magának, aztán állandóan nyomulni kezdett? 
– Ja! Miért is? 
– Azért te dinka, mert megadta a teloszámát, és nekünk csak annyi dolgunk lesz, hogy a bungalókat kitakarítsuk, míg a fiúk levágják az egész legelőt! 
– Ez aztán már terv a javából! Neked aztán vág az eszed csajszikám! – lelkesedett az ötletért Anna.
– Előbb hívjuk fel a srácokat, és kérdezzük meg, hogy hajlandóak-e nekünk segíteni egy kicsit?
Bár aznap mindannyian eléggé leharcoltak voltak, még ebből a vitás helyzetből is a két jóbarát nő sikeresen volt képes kikecmeregni.