Ősz

Esett az eső, mintha egy óriás sírt volna odafent. A fáról lecsüngő pókhálók fogták fel a cseppeket. Szürkeség borított mindent, mintha valaki festékkel öntötte volna le az egész világot. Fújt a szél. Eleinte lustán, hanyagul, majd dühödten tépázta a fákat. A szegény levelek némán sírva fetrengtek a földön, sikoltott helyettük is a szél. Fakult minden, ami valaha zöld és színes volt, szemünk láttára múlt el minden, ami nyár. Sírtak a fák a napsugárért, a vizek a susogó szellőért, a sás is fonnyadozott, nem voltak már társai a kacsák. Lekonyult a boci füle is, keservesen bőgte a nyár hiányát. A fű savanyú lett, nemsokára jön a dér, a hideg. Fázósan kucorog minden állat a kuckójában, s nézik, ahogy tombol kint az ítéletidő. Kicsi gyermekek orra hagy nyomot az ablakon, a kályhában lobog a láng, lassan aludni megy már. Csendesednek az emberek is. Mind méláznak, mi volt, mi lesz? Elmúlt az idő, magunk mögött hagytunk minden jót és rosszat. Csurog az én könnyem is az arcomon, kimos minden emléket a lelkemből, de csak egy időre. Kopognak az esőcseppek az ablakomon, kopog az ősz. Be akar jönni, nem engedném, mégis kinyitom az ablakom. Mert ahogy jön, el is megy majd, jön helyette tél, tavasz, nyár... Most csak egyre gondolok, hogy elmúlt... elment... elsuhant millió perc és óra... És nem jön vissza soha... Elvitte az ősz.