Ősök vére- Második fejezet

Második fejezet:

-Őt?
-Igen.- bólintott nagy komolyan a lány.
-Ennél kicsit több információ kéne. Te pontosan mit láttál? Mert én nem akarok idiótának tűnni, ha teljesen másról beszélünk.
-Egy germán harcos szellemét.
-Ja! Tényleg? Hát tévedtem. Kösz, hogy megtiszteltél a jelenléteddel. Nem gondolod, hogy nem ártana egy rövid orvosi vizsgálat? Tudod én még túlteszem magam rajta egyedül, de azt hiszem neked profi segítség kell. Addig is míg te rendbejössz, én rájövök, hogy mit láttam.
-Egy germán harcos szellemét.
-Neeem. Csak egy fickót. Igaz kissé furcsa volt, de… Figyelj-kezdtem neki magyarázni, megpróbálva megőrizni komolyságom- én nem tudom, mit láttam…
-Egy germán harcos szellemét.
-Hagyd már abba! Ne hajtogasd! Az… nem lehetett az! Érted, nem?
-Már miért ne?
-Mert… csak! Nem vitatkozom ilyen hülyeségeken. Lehet egy tanításnak, egy elvnek, eszmének szelleme, sőt az emberi lelket is szoktuk így nevezni plusz a dzsinnt a lámpából, de egy germán harcosnak NEM LEHET!
-Miért ne? Nem te mondtad azt, hogy egy olyan hatalmas valami, mint az emberi lélek nem tűnhet csak el úgy, nyomtalanul az emlékek homályába.
-De… Te ezt honnan tudod?- csattantam fel. A döbbenet szólt belőlem. –Ez csak egy gondolat volt, sose mondtam ki.
Rudi elmosolyodott.- Egy gondolat sem veszhet el -mondta halkan. -Mint ahogy a lélek sem. Igazad volt. Nem tűnik el. Az egész, vagy legalább egy része itt marad.
-Na jó ez a beszélgetés csak üres kommunikáció. A gondolat már eleve halott volt, mint az igazság és Elvis. Nem tudom, honnan van tudomásod arról, hogy mi a véleményem a lélekről, de biztos van rá logikus és értelmes magyarázat. Ez elvégre nem egy film! Nem egy könyv! Azt hiszed ez egy regény, mely fölött egy szegény író görnyed, s az életemet írja? Nagyon béna lehet a fantáziája, ha ilyen tizedrangú fantasy történeteket ír szellemekkel és a főszereplők hitetlenkedésével.
Lehetséges, hogy leírtam és te megtaláltad. Vagy mégis beszéltem róla! Talán álmomban.
-Nem írod le sose egyetlen gondolatod se. Tudod, hogy mindez igaz. Érezted valaha azt, hogy minden a helyén van? Minden el van rendelve és az életed biztos úton halad célja felé, vagyis, hogy beteljesítsd a sorsod?
-Béna duma -tudtam, hogy igaza van, de az agyam tiltakozott ellene. Ha a germán harcos szellemére gondoltam elfogott a röhögő görcs. De felidéződött bennem a szomorú szemek emléke. Mint egy hideg zuhany.
-Tiszta röhej -morogtam, de a szívem már elvesztette a csatát.
Összegezni próbáltam:
-Tehát te azt állítod, hogy egy Szigurdhoz hasonló hős megunta a kártyapartit Fáfnirral, mert állandóan vesztett és a témáik is kimerültek. Mivel tudják már egymás lábméretét és élettörténetét, kikeltek büdös sírjukból és nekiindultak, hogy engem felkeressenek? Elnézést: Minket. Mi kellemesebb társaság lennénk? Mert nekem nincs sok közös témám egy pár ezer éves kitalált személlyel. És neked?
Nem válaszolt.
Odafordultam hozzá. Milyen komolyan néz, pedig alig múlt 14! Mintha a saját tükörképem lenne. Persze én nem vagyok dagadt és csúnya, de a kifejezés az arcán az enyém.
Felsóhajtottam.
- Ez baromság. Nem tudom te mennyire vagy tisztában vele, hogy milyen képtelenséget állítasz. Más már rég szétkürtölte volna a hülyeséged, de engem érdekelnek a mesék. Akkor hát…
Legyen -mondtam- Bármit is, akarsz mondani, én meghallgatom és elfogadom. Ami- emeltem fel figyelmeztetőlég a kezem- nem jelenti, hogy be is fogadom.
-Rendben- bólintott.
-Ez még nem minden. Te most ugyanezt mondtad el, amit én éreztem, ami azt jelenti, hogy hasonlítunk. S mivel hasonlóak vagyunk, gondolom érted, hogy szükségem van két pár figyelő fülre. És… szerintem neked is. Nem sok ember van, aki meghallgat téged, igaz? -kérdeztem sajnálkozva.
Ő bólintott. –Senki-habozott, mintha mondani akart volna egy kivételt, de becsukta a száját.
-Senki -ismételte szomorúan.
-Jól van! Akkor kössünk egyezséget! Te elmondasz mindent arról a férfiról, amit csak tudsz, megmagyarázod, honnan tudod a gondolataimat és meghallgatsz.
Cserébe én is meghallgatlak téged. Tudom nem egyenlő alku, de én nem tudok neked mit adni.
-Semmi baj. Két fül nekem is elég.
A kezemet nyújtottam felé. Ő zavarba jött és bizonytalanul közelített felém.
-Nem harapok- mosolyogtam rá. Visszamosolygott és kezet ráztunk.
Most mindenki azt várhatná, hogy mi lettünk a legjobb, elválaszthatatlan barátnők blablabla.
Pedig nem. Megegyeztünk, de nem történt semmi. Ha rákérdeztem, csak mosolygott, egy szót se lehetett kihúzni belőle. Mintha valaki figyelmeztette volna. Ne, itt ne beszéljünk!
Jó. Vártam, valamikor csak elárulja.
Persze a meséjét a germán harcosról nem hittem.
De akkor mi a tököm volt AZ?!
A busz hamarosan megkerült a sofőrünk is részegen valami Maria-ról énekelve. A témáitól és a szóhasználatától még a rendőr is elvörösödött. Hmm… Maria. Hilde tanárnőnek is az a keresztneve. Pedig váltig esküdözött, hogy nem róla van szó. Hiszi a piszi.
Mikor a férfi odáig jutott, hogy „öled, mint egy virágzó kert” a szeme csillogott.
Lorenzo vállalta, hogy hazavisz minket, de mikor megkísérelte beindítani a buszt, kudarcot vallott.
-Te meg a nagy tapasztalatod -sziszegte a kollégája. -A férfiak állandóan kérkednek azzal, hogy mennyivel jobbak vezetésben, mint a nők. És te még a beindításig sem jutsz.
Megjegyzem, hogy neki se sikerült.
-Na?! Te mennyivel vagy jobb? -kérdezte gúnyosan osztályfőnökünk.
-Mi baja lehet ennek? -törte a fejét a nő. –Még csak hangja sincs!
-Tanárnő jöjjön ide! –kiabált Lambert.
-Hű azannyá… vagyis Jézus Krisztus Szent József!
-Hogy az a…-ért a tanárnő mellé Lorenzo- khm… a teremburáját.
Kiderült, hogy Conall, az ír buszsofőrünk úgy harmadik kör ital után kifogyott a pénzből. Szerencsére volt ott pár ’derék fickó’, akik többször kereskedtek már autóalkatrészekkel…
Nem csoda, ha a rendőrök sem tudták beindítani.
-Na és most hogyan tovább?
-Ez egyértelmű. Vonat.
Tehát felcihelődtünk és irány az állomás. Kevés hely volt, harcolni kellett értük, így a nagy kavarodásban nem kísérleteztem azzal, hogy magam köré gyűjtöm a barátaimat és megszállunk egy fülkét.
Végül rátaláltam egy az ablak melletti üres helyre. Társaságom tagjai: Egy orrtúró bányászengedély nélkül, egy harmincas megfázott üzletember a zsepihegyeivel, egy szumóbirkózó, aki 3 helyet foglalt el és persze szerény személyem Sinatra társaságában.
Megpróbáltam barátságosan rámosolyogni a szemben ülő hájhegyre, erre ő rámfintorgott. De mivel érdemelhettem ki ezt a bánásmódot? Öt perc után rájöttem, hogy mosolyogni próbált, de arcizmai felmondták a szolgálatot. A két mellettem ülő nem tűnt túl szimpatikusnak, a barátkozást máskorra hagytam. Lassan döcögve elindult a vonat. Én nem tudtam, mivel foglaljam le magam, még az újonnan szerzett ismerősömmel se mertem beszélgetést kezdeményezni, mert az belemerült az olvasásba. Nálam senki sem tudhatja jobban, hogy három tevékenység van, amiben nem ajánlatos bárkit is megzavarni, különben rúg, csíp, harap és üvöltözik. (Elképzeltem, ahogy a hájhegy rámül és kilapít, mint egy palacsintát.)
1.) alvás
2.) evés
3.) olvasás
Mindhárom a legkedvesebb időtöltésemnek számított. Eldöntöttem: gondolkozni fogok, mást úgy sem tehetek, mert látnivaló nuku.
Épp azon gondolkoztam, hogy min fogok gondolkozni, mikor egy férfi kukkantott be hozzánk, nyílván ülőhelyet keresve. Lorenzo volt az.
-Van még itt hely?- lihegte. Szomszédaim (az én hathatós támogatásommal) azon igyekeztek, hogy egy csúnya pillantással megfojtsák. Dagi ellenben megint fintort vágott, amit a tanár úgy látszik megértett. Dagi összecsomagolta a háját és szorított neki egy falatnyi helyet, épp az ablaknál velem szemben.
Két társam együtt érzően pillantott rám.
Hát igen. Én még mindig bizalomgerjesztőbb vagyok, mint a Magnifico.
Magnifico egyszerűen csúnya volt. Nem volt kelés, forradás, hatalmas szőrös bibircsók vagy pattanás az arcán. Nem volt sárga foga, bűzös lehelete, nem lógott ki a füléből a szőr (még az orrában is benn tudta tartani). Nem volt zsíros haja, nyúlszája és nem volt bandzsa. Az égvilágon semmi baja nem volt. Azaz csak egy: Rettentően, taszítóan csúnya volt.
-Hát, szia Bowman.
Reméltem megúszom beszélgetés nélkül, de úgy látszik ő is unta magát.
-A nevem Alida -mormogtam. -Vagy maximum Philipa.
-Hát persze. Csak a barátaidnak Bowman, nem?
-Igen.
Hallgattam, s ő hallgatott végig rajtam tartva a szemét.
Mi van?! -törtem volna ki -Mit bámulsz rám?!
-Lucia mesélte, hogy mostanában rémeket látsz.
Lucia?! Az meg ki a tököm? Kutattam az emlékeimben. Megvan! Hogy is volt?
„Kedves osztály! Bemutatom új osztálytársatokat Lucia Ivonne Bristowt.”
A kövérkés lányban minden hétköznapi volt. A szemét kivéve. Gyönyörszép mogyoróbarna, amit sárgás lángok nyaldossák körül. De úgy látszik ez rajtam kívül senkinek sem tűnt fel.
-Úgy néz, ki mint Rudolf, akit most vontattak el Télapó szánja elől -súgta nekem Barb.
Körülöttünk mindannyian kuncogni kezdtek. Ő is meghallotta. Fülig elvörösödött.
Miért kellett pofáznia?
-Rémeket? -nevettem zavartan… dehogy.
-Valóban? Ő mást mondott.
-Úgy látszik Ő lát rémeket és nem én- jegyeztem meg csípősen.
-Hát persze- mosolygott rám- valószínűleg tévedésről van szó. Hosszú hallgatás következett, majd a vonat egyet zökkenve megállt.
-Én akkor mennék-fordult hozzám Lorenzo. Csak a tanárnő marad veletek, hogy akit nem visznek haza, elkísérje.
-Rendben, majd szólok a többieknek.
-Akkor szia!- biccentett felém. Nem köszöntem el tőle. A Szumós, Hapci és a Bányász is elhagyták a kabint. Én a cuccomat pakoltam össze. Az úton zenét hallgattam és kibámultam a szürke tájra, legalább így elkerülhettem a tanárom tekintetét.
Egy rakat cd-t hoztam magammal, hogy a barátaimmal legyen szórakozásunk az esős napokra is. Végig a kezemben tartottam őket, de úgy látszik, elbóbiskolhattam, mire felébredtem szanaszét hevertek a földön.
-Még az a nyavalyás Magnifico sem volt képes segíteni- dühöngtem, miközben kihalásztam a kis galádot az ülés alól. -Mi ez?
Mikor felemeltem a fejem, az egy szintbe került a fekete üléssel, amin egy vérvörös boríték hevert. Az ülés pont velem szemben volt…
Túl késő már, hogy a tanárom után siessek.
-Majd odaadom neki hétfőn- határoztam el.- Két napot csak kibír nélküle.
Nem. Neee…. Ezt nem tehetem… A fenébe a kíváncsisággal!
Uh… nem bírom. Esküszöm ez pillanatokon belül felemészt. Talán szerelmeslevél - ezen jót vihogtam.
Csak belekukkantok… Ha valami izgi esetleg el is olvasom… de gondolom valami hivatalos levél.
Igen… levél volt az. És nagyon is érdekes. Zöld tintával írták, ami nem hasonlított tanárom macskakaparására. Szép, elegáns, kissé dőlt betűk voltak. Az első sornál nem jutottam tovább. Gyorsan körülnéztem, hogy senki se néz-e, de az emberek csak a csomagjaikkal törődtek. Belegyűrtem a papírt a zsebembe.
Úgy döntöttem otthon olvasom el. Izgatott voltam, de nem látszott rajtam, különben Mamus rákérdezett volna. Yanick sem vett észre semmit. Mintha ideiglenesen kiradírozták volna agyamból, a levél nem jutott eszembe, addig, míg haza nem értem. Csak azt tudtam, hogy valamiért izgatott vagyok. Ezt nekik is megemlítettem. Ők valamiféle előérzetnek vélték. Mikor késő este rácsukódott a szobaajtóm (próbaképpen egy ideje egyedül alszom), a halk kattanás, mint a bűvész csettintése felébresztett a kómából. Minden eszembe jutott.
Előhúztam farmerzsebemből a gyűrött papírost. Igen… ezért voltam olyan izgatott. A levél nekem szólt!