Orsi, a Csöpp hernyó - 1. rész

Hajnalodott. Fiatal, csinos hernyó kelt fel egy levélről. Ma levélen aludt, túl fáradt volt már tegnap felmászni egy ház falára. Ezen ő maga is meglepődött, aztán szétnézett és eszébe jutott a levél megrágott széléről, hogy tegnap este fáradásig zabálta magát és elaludt az étel fölött. Orsi, mert ugye így hívják a hernyócskát, nagyokat pislogva felnézett a fára. Semmi újat nem látott. „Ez a nap is olyan lesz, mint a többi.” – gondolta Orsi és azzal elindult befelé a levélről. Most nem volt éhes, a tegnap esti adag még most érződött a makacsul kavargó gyomrában.

Orsi nyugodt környéken élt. Egy családi ház udvarában álló almafán élte hétköznapjait. Hétvégenként felmászott a ház oldalára és onnan nézett szét az új hétre. De most másképp történt. Életében először fordult elő, hogy nem a ház faláról kezdte a hetet. Ez neki is eszébe ötlött és egyből megváltoztatta az álláspontját. „Talán mégse lesz ez a hét ugyanolyan, mint a többi. Biztos fontos héthez érkeztem.” Szegény Orsi nem is sejtette mennyi kaland vár rá ezen a héten.

Csöpp, a hernyó, akit nem mellesleg Orsinak hívnak, elindult lefelé a fán. Körülbelül húsz centi megtétele után fejébe folyt a vére és elszédült, majd megint leesett. Ez nem érte meglepetésként, tudta, hogy így fogja végződni a kis akciója. Mindig ez történik, de a puha fű mindig felfogja az esését és a kicsiny teste, tollpiheként huppan a fű közé. A kis hernyó a hátára esett. Gyorsan a lábaira fordult és már ment is tovább. Fel akart menni a ház oldalára, hiszen nem lehet, hogy úgy kezdje el a hetet, hogy szétnéz rá a ház faláról.

A fűben lopózva a gigantikus méretű ház felé haladt. Az út nagyon messzinek tűnt a számára. Az óriási lények, akik néha jártak ki a fához, két lépésből megtették az utat, de Orsinak gyakran egy fél nap is kellett az út megtételéhez. Pedig nem tartana az olyan sokáig, ha nem éhezne meg útközben. Orsi most először gondolt a jövőre. „Mi lenne, ha előbb telezabálnám magam, és csak aztán indulnák útnak? Úgyis meg fogok éhezni útközben.”
Azzal Orsi megfordult, felnézett az almafára és sóhajtott egyet. „Nem lesz egyszerű menet. Most se.” S elindult. Az első tíz centi gyorsan megvolt. Ám még legalább egy méter volt hátra a legalacsonyabb ágakig. Orsi most nem bírta tovább és megpróbált megpihenni a fa meredek szárán. Elsőre úgy tűnt sikerül neki, de mikor egy kis szél megmozgatta a fa ágait, Orsi lepottyant a fűbe. Most még kevésbé érezte, hogy fájna neki az esés.

A kicsiny hernyó megpihent egy kicsit a fűben, a fa tövében és csak pár perccel később vágott neki újra az útnak. „Megcsinálom! Képes vagyok rá! Erős vagyok!” Folyamatosan bátorította magát. „Te vagy a jobb! Mit neked ez az almafa! Te vagy a legjobb Orsi!” Már félúton járt és nem látszott rajta a fáradtság egyetlen jele sem. „Menni fog! Mindjárt megvagy! Már látom az ágat! Meglesz, meglesz!” Még négy centi. Előreemeli a testét és behúzza hozzá a hátsó felét. Három centi. Megint megemeli magát, és újra feljebb húzódik. Két centi. Ismét elemeli magát a fától, ám ekkor meginog és… és… Majdnem leesett. Az utolsó pillanatban sikerült visszakapaszkodnia a mellsőbb lábaival a fára. Még egy centi volt hátra és akkor, elérte a legalsó ágat, ami a legközelebb volt hozzá.

Orsi megpihent a levélen majd elkezdett enni. Másfél levéllel végzett, mikor már úgy érezte eleget evett és elindult a nagy útra. Most egyből a levélen keresztül akart lejutni, meg se próbált leereszkedni a fa törzsén. Esés közben megfogant a fejében, hogy nem ártott volna megnézni, hogy hova fog esni, de szerencséje lett. Megint a fűbe esett. Elindult az avaron és szépen haladt. Félúton megállt egy pillanatra és a nap felé nézett.

Már sötétedett. Hernyónk szélsebesen araszolt az avarban. Aztán megállt. Valami furcsát hallott, amit még eddig soha életében. S ekkor Orsi elé hangosan ordítva lezuhant valami. Vagy valaki. Elvégre egy kavics vagy egy gyümölcsszem nem tud ordítani. Orsi elindult a pont felé, ami nem lehetett messzebb pár centiméternyire tőle és akkor meglátta.
Egy másik hernyó hevert előtte, aléltan.