Orsi, a Csöpp és az átváltozás - 3. rész

A fal felénél jártak, mikor lehullt a sötétség. Ádám haladt alul, hogy amennyiben Orsi elvesztené az egyensúlyát, akkor ne essen le a földre. Bár tudták, így is nagy az esélye, hogy esetleg nem sokat tud segíteni az alant-haladás, de mint kiderült, Csöpp hernyónk most jól bírta az ereszkedést és a lovagiasságra se volt szükség. Egy méterre a padlótól, a világosabb hernyó (ez így holdfényben nem nagyon látszott), suttogva odaszólt mászó-társának:
- Szerintem ne menjünk lejjebb, úgy tudom éjszaka veszélyes a földszinten tartózkodni. – hangjában a meggyőződés és az aggály csendült, mire a feljebb tartózkodó hernyó bólogatva mondta, hogy „Okitoki”. Azzal egymás mellé húzódtak és a jóéjtpuszik után nyugovóra tértek.

A másnap korán kezdődött. Orsi ébredt fel hamarabb és barátjára nézve egyből elkuncogta magát és ugyanakkor nagyon édesnek találta hálótársát. Ádámnak csurgott a nyála. Mikor meghallotta a kuncogást felébredt és partnerére nézett, majd megérezte, hogy még most is folyik a nyála. Megpróbálta felszürcsölni az épp himbálózó nyáladagot, de nem jött össze, mert az nagyon hosszú volt. Csöpp hősnőnk az erőlködést látva egy darabig visszafojtotta a nevetését, de mikor Ádám már köpni se tudott, akkor nem bírta tovább és kitört belőle a hangos kacaj. A kicsivel nagyobb hernyót persze bokáig elöntötte a pír és akkor nyitott szájjal és bárgyú arccal rámosolygott Orsira, aki most már abszolút fennhangon röhögött.
Ám ekkor valami mélyről jövő morgás mindkettejük arcáról lehervasztotta a mosolyt. Orsi lenézett a hasára és mikor felnézett, már rajta volt a sor, pironkodásban. Ádám egyből jött az ötlettel:

- Menjünk együnk, a hangulat már megvan hozzá. – mondta, s puszit nyomott Orsi buksijára, aki ettől a vörösnek egy még mélyebb árnyalatát vette fel és picit bólintott.
Lemásztak mindketten és a füvön át elértek a fa törzséhez. Ádám, a csöppet kisebb barátnőjét küldte előre, hogy ő hátulról megfoghassa, ha esetleg visszazuhanna. Alig másztak nyolc centit mikor A sötétebb bőrű Orsi fülét egy messzi kiáltás ütötte meg.
- Leeseeeeeeee… - kiáltotta valószínűleg Ádám, aki ekkor már nem volt a lányhernyó mögött. Hősnőnk kémlelte a nyolc centire fekvő mélységet és mikor meglátta hősünket, nagyot sóhajtott megkönnyebbülésében.
- Jól vagyok, menj csak, ha biztos vagy a dolgodban, majd utolérlek. – kiáltotta fel a fa lombkoronája felé, ugyanis ekkor már annyira fényesen csillogott a nap az égbolton, hogy Ádám nem látta a fent araszoló barátnőjét. Orsi viszont megvárta és mikor már odaért hozzá kalandtársa, megpuszilta és ismét együtt folytatták az útjukat.

A fa alsó ága már csak pár centire volt. Hős-hernyónőnk épp ugyanazon az úton haladt, amin tegnap, de most barátjának köszönhetően nem ingott meg. Együtt felértek az ágra és Orsi már indult is a legközelebbi egészséges falevélhez. Ádám feljebb mászott volna még, de hagyta, hogy Orsi mondja meg, hogy hol töltik el utolsó hernyós óráikat.
Mire mindketten jóllaktak, már lenyugvóban volt a nap. Kínos csend következett, majd:
- Annyira örülök, hogy megismertelek. – mondták egyszerre, mire mindketten elmosolyodtak és végül Ádám tette meg az első lépést. Orsi mellé érve megcsókolta őt, amit Orsi viszonzott. A finom és hosszú érintés után csendesen lelógatták magukat a fán és elköszöntek egymástól egy időre. Begubózódtak.

Négy hét múlva aztán, Ádám törte ki elsőként gubóját (a fiók hamarabb érnek) és hamar széthajtotta a szárnyait. Mire végzett vele, Orsi is kitört páncéljából és gyönyörű színpompás színekkel tarkított szárnyai szépen lassan kibontakoztak a szürkületben. Még pár óráig pihegtek és gyűjtötték erejüket, mikor úgy döntöttek, itt az ideje. Repüljenek.
Majd messzire szálltak, a naplemente fényében, egymás mellett cikázva és boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Itt a vége, repülj el véle.