Csabi mindig akkor tűnt a legvonzóbbnak, amikor nem figyelt rá senki. Az egész suli tudta, hogy ő a legnépszerűbb fiú, és hogy mindenki, aki csak valaha a közelében volt, meg akarta kapni a figyelmét. Mégis, amikor csak egyedül voltak, Amália számára más volt, mint amit a többiek láttak. A fiú szemei akkor voltak igazán őszinték, amikor a társai nem voltak körülötte. De ezek a pillanatok sosem tartottak sokáig. Amália pontosan tudta, hogy Csabi nem fogja soha megérteni, hogyan érez irántuk. A fiúnak mindent megadott a világ, amit csak akart, de Amália számára mindennek megvolt a súlya, és bár ő volt az, aki minden percben kereste Csabi tekintetét, ő volt az, akit elfelejtettek.
Ma is így történt. A suli udvarán ott állt, egyedül, és próbálta elhessegetni a gondolatot, hogy talán soha nem lesz a fiú számára valaki más. Pedig egy nap… egy nap talán még ő is meg fogja érteni. Mert Amália titokban mindvégig azt remélte, hogy Csabi valahol mélyen érzékenyebb, mint amit mutatott. Azonban mindig, amikor közel ment hozzá, a fiú hideg volt, mintha sosem lett volna több, mint egy egyszerű osztálytárs.
Ma Csabi ismét elhaladt mellette, mintha nem is látná. Azonban, mikor elment mellette, egy pillanatra megérezte Amália tekintetét, és mintha egy másodpercre megállt volna az idő. Csabi megfordult, és egyetlen, gyors mozdulattal belenézett a szemébe. Az arca hideg, mégis volt valami, ami megmozdította Amáliát. Ekkor látta meg igazán, hogy talán ő is küzd valamivel. Talán nem minden az, aminek látszik. De az a pillanat csak egy villanás volt, és már el is tűnt.
Amália a szívében érezte, hogy ha valaha is egyedül lesznek, Csabi elmondja neki, mi rejlik a szíve mélyén. De addig is, mindennap meg kellett tanulnia elviselni a fiú hideg közömbösségét, miközben a szíve minden nap egy kicsit tovább törik.