Nyári este

A puha zöld gyepen a ház első kertjében egy munkában, élettől megfáradt nagymama ül széken, magán a gyepen pedig két fiatal. Ránézvést is látszik, hogy nem testvérek, mert a fiú haja fekete, mint a csillagtalan éj, a bőre családi vonást örökölve örök halványbarna, a szeme pedig olyan mélybarna, mint a közeli Cseri-erdő tölgyeinek évszázados kérge. A lány szinte tökéletesen az ellenkezője: fehér, sápadtas bőr, barnásvörös, világos haj, szemei pedig oly zöldek, mint amilyen csak a Balaton vize tud lenni. Mi mást is csinálhatnának e vidám nyári napon, mint hársot tisztítanak? A két fiatal kedvvel, szorgalommal segít a nagymamának, egymásnak kevés pillantással adózva.

Vidám és szomorú, régmúlt dolgokról beszél a fiataloknak a fiú nagyanyja; merthogy a hársszüret épp náluk volt. Az ifjú szeme csillog a történetek hallatán, és több történelmi eseményhez tárgyilagosan hozzá is tud szólni, de a leány csak bánatosan néz az előttük magasodó hárs-halomra a füvön, a gally-dombocskára a még virágos ágak mellett, valamint a nagy vesszőkosárra; vagyis a hársfeldolgozás szokványos kellékeire. A fiúért képes erre; amaz meg napokig dolgozott apjának a kertgazdaságában nehéz munkát végezve, és ezt sosem feledheti. De valójában ez a munka nem esik nehezére, mert sem erő, sem ügyesség nem kell hozzá.

Egyszeriben nagyanya és unokája elkezd olyan témákról beszélni, amiben egy ilyen korú leány talán kedvét lelheti; de a szelíd-szomorú mosoly nem vált át vidám mosolyra. Később az éhesség erőt vesz a két fiatalon, így a nagymama elmegy ozsonnát csinálni. A fiú órák óta először néz mélyen a leány szemébe.

- Ha unod, csinálhatunk mást is ám...
- Nem, nem unom...
- Biztos?
- Persze. Nagyon kedves nagyanyád van.
- Ugye? Én is igen szeretem. De Rajtad látom, hogy a történelmi témákban nem leled kedved, az újkori lányok ostoba elfoglaltságai pedig messze állnak Tőled. Ezt eddig is tudtam... De arról elképzelésem sincs, hogy mi az a téma, amiről nagyanyám is, meg Te is el tudtok beszélgetni. Olyan érzésem van, mintha csak testileg lennél jelen.
- Nem, valójában érdekes, amiről beszéltek, csak én nem értek annyit hozzá, így hallgatok csak -ekkor megjött a nagymama a szendvicsekkel, és letette őket az asztalra, majd ki-ki kezébe vett egyet, és elkezdtek falatozni.

Így hát tovább folytatódott a vidám munka. Időközben hazaért a nagyapa is. Szikár, vékony, magas, fején a magas homloka felett fehér a haj, itt-ott azonban még fekete. Kedélye szinte elronthatatlan. A hárskupac idővel jócskán megfogyott, de még így is rengeteg volt. A nagyszülők elmentek a házba az alváshoz készülődni. A fiatalok kint maradtak, a padról nézve az alkonyt. A csendet a leány töri meg, halk, korához képest kissé mély, simogató hangján:

- Soha nem is álmodtam korábban, hogy egyszer majd valaki így fogja a kezem, mint Te...
- Én nem is tudom... amikor megpillantottalak, először, szerelemmel, mintha abban a pillantásban benne lett volna minden elkövetkezendő együtt töltött idő reménye.
- Számodra talán, de én nem is figyeltem fel Rád, és nem is akartam barátot, mint előtte sem, sosem... Ha nem veszed a bátorságot, hogy megszólíts, még mindig egyedül ülnék az ágyamon otthon, és várnám, hogy anyám hívjon vacsorázni.
- Azaz régen volt az uzsonna... hozok két szelet kenyeret...
- Ne! Ne menj el...nem is vagyok éhes... tarts még karodban, és ne engedj el, ha kérhetlek...
- Jó... csak tudod mi ütött szeget a fejembe? Hogyan mondhattad, hogy az én érdemem, hogy most együtt vagyunk? Ha Te nem szöksz el otthonról június negyedikén, hogy éjnek évadján moziba menjünk, soha nem barátkozunk össze, így az egész a Te érdemed.
- Mert a Te türelmed, míg felmelegítetted tanulásba temetett hideg lelkemet, az semmi? Nem Peti; ez a Te érdemed...
- Állapodjunk meg abban, hogy örüljünk, hogy együtt vagyunk, és ne gondoljunk mással. -ezzel még szorosabban átkarolta a leányka derekát, és a lány az ölében ülve -aznap először- mosolygott elpirulva a félig besötétedett udvaron.

Közben teljesen besötétedett, és már be is mentek a nyári konyhába (egy háztól különálló, két kisszobás épület),ahol azonban csak egy ágy volt. A fiú -előzékenyen átengedve a helyet a leánynak- megágyazott, nyárias lepedővel, melyet minták díszítettek, melyek e táj népművészetére jellemzőek, és mellesleg a nagymama kötötte még évekkel ezelőtt.

A levegő kezdett hűlni, de ez csupán annyit jelentett, hogy kellemessé enyhült. A leány szerette volna, ha barátja mellé fekszik, de az ezt mondta:
- Én nyáridőn inkább választom a szabad eget, és majd a szellők betakarnak, ha arra is vágyom. Kijöhetsz velem a szabad ég alá, mert kapcsolatunk bár egy nagyváros benzinbűzében indult, de most mégis a fű illatát lélegezhetjük be-erre mindketten kifeküdtek, s kéz a kézben nézték a fényesedő csillagokat. A leány szívét egyszerre végtelen öröm öntötte el a fiú érintése nyomán, mert az az arcát gyengéden megsimogatta.
- Itt fekszek Veled, és úgy örülök, hogy élek - mondta kacajra fakadó hangsúllyal, ami tőle szokatlan volt. Erre a fiú elmosolyodott, és karjaiba vette a törékeny leányt, és belefektette a puha hárslombba, s melléfeküdt.

- Oly jó illata van ennek a hársnak...
- Valóban. Igyekszem a tüdőmet teleszívni vele. Mint ahogyan a Te illatoddal is...
-Karolj át... -a fiúnak nem kellett kétszer mondani.
-Nézz rám... -majd ahogy a szerelemük végtelenségének csodálatos pillanata rájuk tört, megcsókolták egymást, egy nap minden elfojtott és el nem fojtott szenvedélyével és szeretetével. Később a leány szívdobogása lassult, légzése egyenletessé vált, majd elaludt.

Péter még pár hársvirágot tett a leány nyugvó, meztelen karjára, és leült a padra. Sokáig gondolkodott kedveséről, hallgatva annak halk szuszogását, mígnem elnyomta az álom. Arcán mosollyal aludt el; előtte egyetlen mondatot suttogott a leány felé a nyáriesteli szellő: Jó éjt Zsófi, leányok legszebbike...