Nyár végi csoda

Nekivágtunk hát utolsó utunknak a nyáron. A lovak halk nyihogással jelezték izgatottságukat. Mindannyian csöndben voltunk csak a fák susogását lehetett hallani és a lovak patájának hangját, ahogy a falevelekkel borított földúthoz érnek. Nem volt kétség, közeledett az ősz. Már az út negyedén jártunk, mikor vágtára fogtuk bajtársainkat. Vad száguldásba kezdtünk, mintha soha véget nem érő út vette volna kezdetét. Rétek és erdős ösvények váltogatták egymást a soha véget nem érő úton. Lassítottam pej paripámmal majd lépésre fogtam. Hosszú szárat engedtem neki, hogy kinyújtóztathassa izzadt nyakát. Lassan de biztosan haladtunk előre… Magas fák kezdték betakarni a fölöttünk lévő kékséget. Elgondolkodtam, vajon mi járhat lovacskám fejében?
Talán ő is fürkészi a fák közti sötétséget. Talán keres valamit, vagy csak szemléli a körülötte lévő csodát?
Talán egyre gondolunk…Vágtázni,vágtázni és vágtázni, elfutni a rohanó idő elől,hogy soha ne legyen vége ennek a varázslatnak. De még nincs vége. Újra száguldottunk felfele a magas meredek domboldalon. Beértünk a zegzugos fák és bokrok közé, amik kisebb nagyobb karcokat okoztak rajtunk. Az út lassan szélesedett. A magas fákat, bokrokat és sötétséget hirtelen felváltotta a fényesség a rét csodája.

Csak száguldottunk tovább a magas avarban föl egyenesen a hegy oldalán. Nem tudom mennyi idő telhetett el. Talán 1 perc vagy talán 10, de nekem egy pillanatnak tűnt az egész. Szemünk elé tárult egy hatalmas füves fákkal és hegyekkel övezett rét. Megálltunk. Néma csönd következett. Így álldogáltunk egy darabig, majd lassan leszálltam és könnyítettem lovam terhén. Lovam prüszkölt egyet arcomba, ezzel tudtomra adva, hogy jól érzi magát. Legelészni kezdett, én pedig leültem és hallgattam. Ennél jobb helyet el sem tudtam volna képzelni. Távol a koszos, szmogos, zajos várostól. Csak a madárcsicsergés, napfény, tiszta levegő, paripám és én. Igen… ez így tökéletes.