Nincs többé álom

A Lány egyedül sétált a híd korlátján.
A Fiú néha mellette sétált, néha előre ment és volt, hogy lemaradva követte a számára oly kedves sziluettet. Kevés tiszta pillanataikban gyakran sétáltak így a város hídjain. A régebben oly vidám társaságból már csak ők maradtak meg egymásnak.
A Fiú félt!
Hallotta a hangokat a valóságon túli világból, értette a szavakat, de nem merte értelmezni őket. Csak jóval később értette meg, miért pont neki kellett ott lennie. A lánynál csak az ő levelét találták, és az elázott borítékból így is elég nehéz volt kiolvasni a feladót. Félresimította az égővörös hajtincseket, és mint minden ébredéskor, apró puszikkal köszöntötte imádott szeplőit. De a Lány szája nem nyílt csókra, és a Fiú rájött, hogy sosem fogja látni szemeit a Lány acélkék szemeiben. Valami sűrű ködön keresztül leírta a Lány szüleinek elérhetőségeit majd azt tette, ami számára a legkézenfekvőbb megoldásnak tűnt. De ez az utazás nem olyan volt, mint a többi. Az emlékei nagyjából 16 év elteltével is erősek. A Fiú azóta máshogyan próbálja megoldani problémáit, bár sírni azóta sem tud.
Napokkal, hetekkel, vagy hónapokkal később furcsa késztetést érzett, hogy visszamenjen utolsó találkozásuk helyszínére. Nem volt szerencséje, a boncolóorvos ráismert és válaszolt a Fiú kérdésére:
- Igen, nagyjából a harmadik hónap elején lehetett...