Nincs még címe...!

Szegény srác, egy unalmas irodalomórán vett részt mikor megszólalt a tűzjelző.
A diákok felpattantak a helyükről, táskáikat a padokon hagyták. A nyugodt pápaszemes tanárnő, a most keletkezett fejetlenségben azt se tudta hová nyúljon. Neki senki sem szólt a mai esetleges tűzriadóról, vajon tényleg tűz ütött ki az épületben?
Mindenki kirohant a teremből, csak egy szőke hajú srác maradt a padjában és a tábláról írt valamit a füzetébe.
Szemmel láthatóan hidegen hagyta a fülrepesztő csengetés…
- Fiam!- üvöltött rá a tanárnő a szokásos higgadságot mellőzve. - Menny ki a teremből! Gyerünk, gyorsan kapd fel a táskád és irány az udvar!

A tejfelszőke hajú srác nem mozdult, csak ült a helyén, tolla gyorsan vágtázott a papíron. Mintha süket lenne!
- Hahó, Wartenberg! - szólt megint a tanárnő, átüvöltve a tűzjelzőt. Kint nagy felfordulás lehetett, mert tanárok kiabáltak, diákok rohangáltak a folyosókon. Vajon miért nem vonultak már ki mindannyian?
- Van itt valaki? – ugrott be zihálva az igazgatóhelyettes.
- George! – kiáltotta a tanárnő megkönnyebbülten. – A srác mintha megbolondult volna, nem mozdul a helyéről csak ír…
- Miranda! Gyorsan foglya meg és hozza ki, az épület mindjárt szénné ég! – ordította George.
A srác most felnézett a két emberre és elmosolyodott.
- Wartenberg, fiam! Gyere ide azonnal! – kiáltotta a tanárnő, és már érezték, ahogy a füst ellepi a tantermet. Az igazgatóhelyettes bepánikolt és kiszaladt a folyosóra.

„Hogy lehetett ilyen ostoba, hogy megpróbálja kivinni a tanárnőt!˝” – végigfutott a folyosón.
„Talán a szép hosszú combjaiért” – gondolta, és befordult a sarkon, de máris megbánta könnyelműségét, mert az iskolának ez a része már lángokban állt. A falakon végigfutott a tűz és hamar elemésztette a sikoltozó férfit, utolsó gondolata még magát is megbotránkoztatta.
„Talán mégsem érték meg azok a hosszú combok?”

Ezen hüledezett, amikor az első tűznyelvek lekúsztak a torkán és belülről égették szét.
Kint már megérkeztek a tűzoltók és most sugárban locsolták vízzel az iskola pokollá változott részét. Rémülten hallották a férfi utolsó sikolyait, amikor annak már kifolytak a szemei. Szörnyű, ha valakit ilyenkor elkap a tűz, az agya még sokáig jár, a szíve is dobban még néhány ritmust. Az ott bámészkodó diákokat és tanárokat, nem beszélve az összegyűlt járókelőkről, ijedten nézték az égő épületet. Még nem tudtaék kordon alá vonni az épületet, de miután a mentősökkel együtt a rendőrség is megérkezett…

Fent a tanárnő még mindig magánkívül ordibált a fiúval, aki mosolyogva írt tovább. Miranda torkát kaparta a füst, szemei is könnybe lábadtak, de kezeit a szája elé tartva odafutott a fiúhoz.
- Wartenberg!- ordította köhögve és megfogta a fiú karjait, hogy felrángassa ültéből, de a fiú felnézett.
A tanárnő felsikoltott, a lent állók is tisztán hallhatták és hátraesett. A padló már forró volt, égette a nő hátát, megpróbált feltápászkodni, de akkor heves robbanás rázta meg az épületet…

Valószínűleg a szomszédban lévő benzinkút tartályai kaphattak tüzet, és felrobbantak. A rendőrök és a mentősök hátrébbtolták az összegyűlt embertömeget. Már több tűzoltóról oltották a tüzet, de az már csaknem az egész épületet ördögi körbe fogta…
Amikor a robbanás megrázta az iskolát, hatalmas repedést nyitott a tanárnő alatt, aki sikoltozva megmarkolta a parketta végét. Cipője lángra kapott, ruhálya alja is gyorsan égett semmivé, szemüvege vészjóslóan roppant egyet. Az életéért küzdött, amikor a fiú felállt és odahajolt a tanárnőhöz:
- Most maga van fél lábbal a pokolban – suttogta és szemeiben ördögi fény táncolt.
- Segíts! – kérte fuldokolva a füsttől a nő, és már érezte azt a kesernyés szagot, amikor az ember húsa égni kezd. A sokktól nem is érezte, hogy a lábát már teljesen elborította a tűz, hogy bőre már semmivé is olvadt. Kezei még mindig szorosan markolták a leszakadt deszkák maradványait, de érezte az elviselhetetlen forróságot. Kínjában nem is vette észre, hogy a fiú nem is küszköd a torkát kaparó füsttől és láthatóan nem érdekli más…
- Segíts… - nyököte a tanárnő, de a fiú elmosolyodott, és elkezdte lefejteni Miranda ujjait a padlóról.
- Ne… - kapott észbe a nő, de mire bármit csinálhatott volna, a fiú kegyetlenül a mélybe lökte a lángoló katlanba, ami aztán elevenen égette el a volt irodalom-tanárnőjét.


Sokáig sétált a város utcáin a sötétben, gondolatai sehogy nem tudták elfogadni: mit csinált.
Nem emlékezett, hogy-hogy jött ki a teremből, aztán hogy jutott ki az égő épületből. Senki nem vette észre jelenlétének hiányát. Nem érdekelte, mindig is így volt barátnőjének és barátainak hiányában az élet kész depresszió volt. Szüleit sose ismerte, intézetben nőtt fel 17 éves koráig, máig. Nem akart visszamenni oda, így csak sétálgatott az utcákon.
És amikor az élete már látszott véget érni megállította valami az utcán. Valami fejében arra ösztökélte, hogy menjen innen.

Megbolondult volna? Talán igen. Nem baj, követi a hangot. Elindult kifelé az utcából, majd a hang folytonos mormolása egy hotelre illet.
Mikor megérkezett felnézett az épületre: Claridge’s. A hang elhallgatott és ő már tudta hová kell mennie, csatlakoznia kell. Valaki hívja, valaki, aki kitölti majd az életét, bement az épületbe, majd felmászott a legfelső emeletre. Végigment a folyosón és megállt egy ajtó előtt.
Az ajtón túl már valaki hívta, hogy lépjen be… és ő belépett.