Ne mondd ki!

- Mi van most nálatok?
A kivételesen felcsatolt analóg órámra pillantottam:
- Éppen ebédidő…
Tudtam, hogy nem erre kíváncsi, s arcára kitelepedett a csalódottság savanyúsága, amiért nem meséltem el kellő részletességgel az otthoni állapotokat, sőt értékelhetjük semminek, amit egyáltalán mondtam erről a témáról. Az „otthoni” esetünkben a munkahelyemet jelentette, mivel egy továbbképzéssel egybekötött szakmai konferencia során mindenki idegen a semleges terepnek számító szálloda különtermében, s így jogosan nevezhetjük akár otthoninak is ki-ki eredeti leányvállalatát.
A környéken könyöklők közül többen felfigyeltek a kérdésre – értették annak jelentőségét -, mely már az ő agyukban is felötlött, s éppen a megfogalmazás stádiumában tartott.
Kollégám - akivel csakis ilyen alkalmakkor találkozunk, egyébként, két értekezlet közötti hetekben, néhány szűkszavú email-váltással ápoljuk a köztes kapcsolatot – taktikát váltott:
- Itt is mindjárt ebédidő – jelentette ki közömbösséget tettetve, és rámutatott az előttem heverő napirendre, melyen addigra gondosan bejelöltem valamennyi fontos pontot: kávészünet, ebéd, szünet, vacsora, kötetlen program, reggeli… stb.
- Az otthoniaknak van étvágyuk? – kerülő úton igyekezte megközelítve a direkt témát.
- Nem nagyon mernek enni – válaszoltam.
A mondatomban rejlő titkos üzenetet többen érteni vélték, és közelebb hajolva várták a folytatást. Számos radarszerű fül irányult felém, a távolabb ülők sajnálták, hogy a természet nem egyirányban helyezte a fejükre ezt a páros érzékszervet.
Megkönyörültem a néma kíváncsiskodókon:
- Félnek attól, hogy mire visszatérnek az ebédelésből, az asztalokra kikerült a MEGTELT felirat, vagy esetleg ott találják címzetlen borítékban a felmondásukat.
Megdöbbent tekintetek alázták porba az addig elégedett vagy talán kaján vigyorokat, ahogy a kinyilatkoztatásom értelme elterült a tekervényekben. Erre számítottak ugyan, de talán kevésbé nyersen tálalva. A testvércégek között széles sávban áramló pletyka, ami közelebb jár az igazsághoz, mint a hivatalos verzió, többször megkerülhette már az országot, így többszöri torzításon áteshetett, s mindenkiben azt a reményt táplálta, hogy – mint a bulvárnak – a fele sem igaz. Vagy ha mégis, akkor az ellenkezője. Hát nem! Ezt sikerült lerombolnom így az ebéd előtti percekben, miközben az előadó monoton váltogatta a projektor képeit.

*

A várva várt ebéd a reformkonyha és a takarékosság jegyeit viselte, mást nemigen. Viszont jól mutatott a nagy tányér közepén elhelyezett aprócska csészében.
- Kijössz? Maradt még egy félóránk. – S mivel biztosra vette, hogy nem akarom ücsörgéssel tölteni a délutáni menetig hátralévő időt, Balázs kollégám felállt és a kert felé távozott.
Odakinn – ahogy már ebéd közben is tette – tapintatosan kerülte a további kérdéseket, mint haláleset után szokás. Talán már elterjedt a kirúgásom híre, csak én nem tudok még róla, ezért ez a kíméletes figyelmesség?
- Azt mesélik, hogy nálunk megfeleződik a létszám, és akik maradnak, azoknak a fizetése feleződik – bökte ki keserűen.
- Így kezdődik – bólintottam. – Elég egy ilyen kósza hír, és mindenkinek támadnak ötletei, ki a felesleges.
- Ebben már benne vagyunk! A nők mind egymást figyelik, hány percet telefonál a másik, kire mosolyog, kire nem… Még biztos azt is jegyzetelik, melyikük hány percet tartózkodik a wc-ben.
- Utána következik, hogy munkaidő végén senki nem akar elsőként felállni az asztaltól, nehogy úgy tűnjön, mintha neki nem lenne elég dolga – soroltam a tapasztalatokat.
- Szép… Este mit csináljunk? – Balázs nagyon gyorsan tudott témát váltani, egyet is értettem vele: ne ijesztgessük egymást feleslegesen, úgyis jön, aminek jönnie kell.
- Csak itt ne maradjunk ezt a sok savanyú fejet nézegetni!
Bevett szokásunk, hogy hiába az ingyen pia, amikor csak tehetjük, különválunk a társaságtól, s szívesebben fizetünk inkább a sörünkért máshol, mintsem itt hallgassuk mások keserveit. Ehhez a fakultatív programhoz általában egy harmadik kolléga is csatlakozik, ahogy most is megjelent az ajtóban, minket keresve.
- Kicsit lelkesebben! – bíztattam, ahogy lógó orral közeledett.
- Minek örüljek? – zsörtölődött. – Ott ül mellettem az a kretén kurva, és minden mondat után megkérdezi, hogy ’mit mondtak?’, de nem az a baj, hogy süket, hanem egyszerűen nem érti meg a szavakat, vagy mire felfogja, már 4 mondattal odébb haladt az előadó.
- Ki az?
- Hát a kollegina… (Valahogy így ejtette: khollégínnya)
Egyetértően és részvétteljesen bólogattunk. Kolléganője, akivel kénytelen volt megosztani az értekezletek élményét, csak távolról tűnik kedvesnek. Én is tapasztaltam már, hogy milyen agresszíven nyomul, és amint megtud valamit, már saját ötleteként, szemrebbenés nélkül tovább is adja, még az sem hozza zavarba, ha netán ugyanazt oktatja ki, akitől eredetileg hallotta…
- Akkor nem is alszotok együtt? – kérdezte Balázs, és óvatosságból egy lépést hátrált.
Ha tekintettel lehet sebet ejteni, indokoltnak tűnt a visszakozás.
- Éppen elég vele utazni, ez a csaj egy… mint a kolonc. Hiába mondtam neki, hogy jöjjünk külön kocsival, még a főnökhöz is képe volt bemenni, hogy együtt akarunk jönni, ő úgy gondolja, hogy sokkal praktikusabb.
- Mondd csak meg neki – Balázs még egy lépést tett hátrafelé -, hogy költségkímélés céljából egy szobában alusztok, és mivel még többet szeretnétek a cégnek spórolni, közös ágyban!
- Átküldöm hozzád… Hányasban vagy? Spórolj te ezzel a lúzerrel!
Nevettünk, bár nem volt ez annyira vicces.
- Tudod, hogy jó híre van a csajnak? – Eszembe jutott, mi mindent hallottam mostanában. – Mindent úgy állít be, hogy ő csinálta meg, vagy nélküle nem sikerülhetett volna.
- De mindenki tudja, hogy nem igaz, csak egyszerűbb ráhagyni! Ha meg valamit elront, egyből szalad a főnökhöz, hogy ’a lányok tévedtek’, mármint a beosztottjai, s majd ő persze rendbe teszi, ami tulajdonképpen az ő sara volt. Ekkora taktikust! Nem is taktika, mocskosság! Az sem igaz, amit kérdez. Közben gondoskodik róla, hogy úgy tűnjön, mintha csak ő értene mindenhez.
- Látom, hiányzik, hogy ennyit emlegeted – cukkoltam.
- De csak nézd meg a fejét! Ki tudná harapni a pókot a sarokból. Patkányfej… - fújtatott még mindig. - Igazad van, hadd élvezzem a nélküle eltöltött perceket!
- Miért nem állsz meg vele valahol útközben, és jól megkefélnéd? Hátha az a baja – vetette fel Balázs még mindig illő távolságból.
- Ha hülye lennék! Biztos végignyafogná az egészet… De nem kefél ez kollégával, csak idegenekkel, nehogy rossz vélemény alakuljon ki róla… - Még valamit mondott volna, csakhogy kilépett az ajtón az emlegetett nő, rágcsálószerű feje úgy nézett ki, mintha egér bújna ki a szénakazalból.
Kollégánk is erre gondolhatott, mert összeszorított fogai között morogta:
- A patkány!
Meg tudtam érteni, hiszen minden közösségben található ilyen prototípusa az állatkert legeldugottabb és legszaporább képviselőinek, s nem az állatlan – áll nélküli – fejre, vagy egyéb külső jellemzőkre gondolok, hanem az irritáló belső tulajdonságokra. Úgy éreztem, hogy sürgős dolgom akadt ellenkező irányban. Elindultam, nem volt kedvem beszélgetni egy olyannal, akivel szemben kollégám ennyi ellenérzést táplál…
Hirtelen megtorpantam, mert Balázs kedélyesen cseverészni kezdett a csajjal, ami ígéretesnek bizonyult későbbi fergeteges röhögés előjátékaként.
- Hallottam, hogy te mindenhez értesz, kis univerzális vagy a cégnél… - kezdte.

A lány elégedetten pislogott ki szalmakazal-szerű hajkupaca alól.
- Amit nem értettem egész pontosan délelőtt, azt megbeszélhetnénk egymás között később? Segítenél? – Balázs ártatlan képét látva még én is hajlamos voltam elhinni, hogy komolyan beszél.
- Természetesen. Majd hozom a jegyzeteimet – szólt ki a rágcsálóarc a kazal árnyékából.
Mégis arrébb vonultam és hátat fordítottam, mert ékesen bizonyította a lány értelmi szintjét, hogy ennyi elég lett a boldogságához. Szinte ragyogva tekintett Balázsra, és készséggel elhitte, hogy az tényleg nem értett valami, s ráadásul érteni szeretné, pedig ezek közül egyik sem volt jellemző a társaságra.


*

A délután ugyanolyan szürkén telt, leszámítva a ritkás szüneteket.
Közelemben páran valami valóságshow-t szapultak félhangosan, de igen lelkesen, főleg annak hazudós és taktikázó, ám a messziről nézők számára igen népszerű résztvevőit.
- Azoknak szimpik, akik ilyennel még nem találkoztak az igazi való világban, mondjuk nincs ilyen típusú kolléganőjük. Micsoda mázlisták!... – Ilyeneket mondtak a notórius tévénézők. Egy ideig elszórakoztam magamban azzal, hogy elképzeltem egyenként egy celebgyár műsorban az asztal körül ülőket. Többen megállnák a helyüket…
Megtanultam csukott szájjal ásítani, és elnehezülő szemhéjaim féktelen lezuhanása ellen firkálással védekeztem. Külső szemlélő számára jegyzetelésnek tűnhetett, ahogy megpróbáltam szabályos 16-szöget rajzolni, majd egy négyzetbe kört, abba újabb négyzetet, majd megint kört, egészen addig, amíg elérte az ábra közepe a pontszerű állapotot. 12 négyzet és 13 kör alkotta végül a művemet. A papír mérete engedte, hogy kifelé is terjeszkedjenek az idomok, így további 7 körrel és 6 négyzettel gazdagítottam az unaloműző alkotást.
Végre a délután utolsó előadója is kifogyott a mondandóból, az illusztrációk is körbeértek. Titkon reménykedve, hogy nem lesz ilyen, megkérdezte:
- Valakinek maradt-e hozzáfűzni valója?

Egy másodpercnyi feszült csend jelezte, hogy nem kellene ezzel foglalkozni, majd mindenki a szomszédjával kezdett beszélgetésbe, és sürgősen eltüntette – többnyire üresen maradt – jegyzetlapjait.
Balázs megjátszott nemtörődömséggel tartott a kijárat felé, nyomában – bocsi, bocsi – mindenkin átcsörtetve kazalkisasszony.
Utolérte!
Elindultak a lépcsőn fel, s mikor kiléptem a liftből, éppen csukódott mögöttük Balázs szobájának ajtaja.
Egy jó óra múlva vacsoránál találkoztunk. Kerülte a tekintetemet, amit úgy értelmeztem, hogy nem akar hangosan felröhögni, s engem is megkímél ettől. Alig vártam, hogy evés után kinn találkozzunk, s ezzel ugyanígy lehetett az egérképű lány kollégája is, mert már ott várt bennünket.
- No mi volt?
- Semmi baj ezzel a csajjal… - jelentette ki Balázs titokzatos mosollyal.
- Mert nem te dolgozol vele! – fakadt ki a keserűség kollégánkból.
- Érteni kell hozzá, ennyi az egész. Elmagyaráztatta velem, hogy mit nem értek, aztán el akarta ismételni…
- Képzelem! Ahhoz nagyon ért! Felmondja, mint a leckét, mintha ő találta volna ki.
- Dehogy! Megdicsértem a száját, amikor beszélni kezdett volna, és megkérdeztem, szereti-e másra használni, aztán leszopott.
- Csak úgy?
- Mi az a ’csak úgy’? Kicsit nyöszörgött, hogy ő nem olyan, és kikapcsolta a nadrágját, de közben én is az enyémet, és gondolkodás nélkül bevette. Nem is engedett el, amíg el nem majszolta az utolsó csöppet is.
- Nekem nem lenne hozzá gusztusom – mormogott a kolléga.
- Téged nem is kérnélek ilyenre… - válaszolt Balázs. – Ezekkel a csajokkal csak így lehet dűlőre jutni. Ha azt látja rajtad, hogy nem tetszik a patkányképe, akkor orvul támadni fog, és nem ereszt, akár a buldog, ha viszont használod egy kicsit a csajt, akkor nem fog bántani.
- Érdekes személet. Tapasztalatból mondod? – kérdeztem.
- Elhiheted! – büszkélkedett. – Próbáljátok ki! Ne engedd beszélni, az úgyis idegesítő, tömd be a száját és meg lesz elégedve! Örömet szerzel neki, mert pár percig azt hiheti, hogy milyen jó nő, és te mennyire kívánod. Fontosabb ez, amit a sok hülyeség, ami elhangzik két napon át, jó pillanatokat ajándékozol egy-két kolléganőnek.
Szóhoz sem jutottam.
- Maradt még elintéznivaló? – Balázs szélesre tárta a karjait, mintha oda várná az értekezlet valamennyi nőnemű résztvevőjét.

*

Másnap délután, a kétnapos összejövetel utolsó momentumai egyikeként – ez jól bevett szokás – minden résztvevőnek mondania kellett egy-két keresetlen, ám lehetőség szerint pozitív kisugárzással bíró mondatot. A két nap tanulságáról, tapasztalatairól, vagy általánosságban: mennyire hasznosak az ilyen találkozók
Kazalfejű csaj név szerint említette Balázst, akivel külön is megvitatták az elhangzottakat, és örömét fejezte ki, hogy itt lehetett.
Alig ocsúdtam fel a meglepetésből, amikor újabb hozzászóló következett:
- Köszönöm, hogy időről időre megszervezitek a találkozót. Nemcsak a hivatalos program hasznos és fontos, hanem a külön beszélgetések is, amiből meríthetünk a későbbiek során, és otthon alkalmazhatjuk azokat a módszereket, amiket kötetlenül átbeszélünk egymás között, ahogy… és ezt külön köszönöm is neki… Balázzsal tettük tegnap este.

Úgy látszik, tényleg tanulhatunk egymástól – gondoltam éppen, amikor folytatódott a meglepetések sorozata: a rendezvény vezetője zárszavában ismételten kiemelte és megdicsérte Balázst, aki szabadidejében is a cég érdekében tevékenykedik.