Naprendszerünk határán, ha mégis tétován visszanéznél, ne feledd

A pislákolón derengő, gyertyafényű hajnal álmos-ezüstösre festette a nyurga platánok sebzett törzsét. Távolról panaszos ugatás követelte a reggelt.
Erre ébredtem pihenten, összeszűkült szemmel. Hosszasan dörzsölve, és ropogtatva nyújtózva csodálkoztam a világra.
S ahogy a fény lassan legyőzte a homályt, mindenre emlékeztem.
Utoljára még kimerülten támasztottam a hátam a sarokban lévő, műanyag sportgömbnek, s valószínűleg abban a pillanatban el is aludtam.

Még előtte?
Arra jobb lenne nem emlékezni, de kiteljesedő fénnyel együtt befut minden apró mozzanat.
Idegesen vágtam be az ajtót… Elég volt a bilincsekből, elég volt a sakkfigurákból, elég a… mindenből! Még fejveszett lerohanás közben hallani véltem a végérvényesen otthagyott zokogást, és láttam a falakon keresztül is, ahogy az ablak melletti sarokban, hátát a falhoz támasztva, szemét csucsogva eltakarva lecsúszik.
Képtelen voltam sajnálni, azon túlestünk már néhányszor. Éveken keresztül csiszolódott kapcsolattá a viszony.
- Mintha közösen húznánk fel a falat – mondtam mindig, amikor valamit sikerült együtt megoldanunk.
- Csak arra vigyázz, hogy ugyanazon az oldalon álljunk! – figyelmeztetett ilyenkor.
Én vigyáztam!
Kezdettől tisztában voltunk azzal, hogy mindkettőnknek van egy másik kapcsolata. Az első! Ami kezdődött közöttünk, az csakis a második lehet.

Sokáig nem zavart egyikünket sem, önfeledten vetettük bele magunkat a kitáruló élményekbe. Az első törés akkor következett be, amikor ő egy laza mozdulattal felrúgta azt a másik kapcsolatot. Egy hétfő reggel közölte, hogy hétvégén visszaköltözött a szülői házba, mert nem bírta már esténként megjátszani magát, hogy mindig fáradt és sosincs kedve hosszadalmasan újra életet csiholni a megszokottá vált, jóval kisebb eszközbe.
- Csukogasd az ajtónyílásba! – ajánlotta párjának a veszekedés hevében, bugyiletépés közben.

Megvárta még, hogy a csúcs közelébe sem jutva, utoljára összekenődjön combjának belső fele, aztán összepakolt.
Nem sok változás történt, hiszen továbbra is titokban találkozgattunk, mert a szülei nem jöhettek rá, miért történt a szakítás. Maradt a jólismert erdő, a törzshelyek, a panzió… de jóval több lett az alibi-szerzés nélkül eltölthető, közös időnk.
Célozgatások kezdődtek, hogy én is megléphetném ezt a változást.
Szerzett egy lakást – inkább baráti, mint albérleti viszonylatban -, ahol minden szabadidőnket eltölthettünk féktelenül. Néha már reggel ott találkoztunk, napközben újra odaszöktünk egy órára, s délután mégegyszer áldoztunk a libidónak.
- Össze ne tévessz valakivel! – szóltam viccesen, amikor legelőször próbálkozott erotikus zsarolással.
Kicsit meglepődött, amikor a remélt eredmény – az összeköltözés ígérete – helyett azt találtam válaszolni, hogy „nem baj, úgyis sietnem kell”. Talán a „ma nincs kedvem szexelni” felvetésre tényleg nem ez az elvárt felelet, hanem a könyörgés, vagy a bugyiletépés.

Egyre gyakoribbakká váltak az ilyesfajta manipulációk, amiket én nehezen viseltem. Amikor pedig abbahagyta - úgy gondoltam: feladta -, új trükkökkel lépett elő.
Kapcsolatunk mindezek mellett - és ellenére – elmélyült, sokat jelentettek a beszélgetések, a közös vásárlások, lopott kirándulások. A vonzalom jóval erősebbnek bizonyult, mint képzeltem. A folytonos dugáskényszer átalakult egyszerű, hétköznapi együttlét iránti vággyá.

Bejártunk minden bugyrot, amit egy titkos kapcsolatban meg lehet ismerni.
Hát semmi keresnivalóm itt! – közöltem magammal a tükörbe nézve egy este, amikor éppen túlestünk egy „ma nincs kedvem szexelni” mondaton, majd egy megjegyzésen, ami arra vonatkozott, hogy bárkivel örömmel lefeküdne, aki nem hagyná egyedül éjszakára.
Naprendszerünknek is van határa, s mióta ezt tudjuk, feszengve érezzük egyre szűkebbnek a korlátokat, mind nehezebben viseljük a bezártságot. Én is szabadulni akartam azoktól a bilincsektől, amik már mégsem voltak olyan jók. Tisztában voltam vele, hogy a mindkettőnk életében megmásíthatatlan döntés után nincs többé önfeledt, közös beszélgetés, nincs türelmetlen várakozás a másikra, nincs… semmi.
A döntésre egy újabb trükk óvatos megvillantása késztetett:
- Mit szólna a feleséged, ha tudná, hogy több időt töltesz velem, mint vele?
Fenyegetésnek tekintettem. Robajjal becsapódott az ajtó mögöttem.
Nem tudom, hogyan jutottam el a haverom lakásáig, s miért éppen oda vitt az autóm.
Egész éjszaka egy ismeretlen házban bolyongva kerestem a helyem, kerestem magam, kerestem azt, aminek vége, s ami már sosem lesz.

Úgy éreztem, engem csaptak be, pedig nyílt lapokkal játszottam. Nem számított, hogy a haverom valahonnan vigasztalni kész lányokat is teremtette elő, magányba menekültem.
Nem találtam magam a naprendszerben, s elaludtam a sportgömbnek dőlve.