Nagykorúság előtti gondolatok szabad áramlása

Az idő gyorsan száll, és én nem tudok lépést tartani vele. Mindig megállok és hátranézek, majd a szép emlékek előtörnek elborítva elmémet és nem értem, hogy miért nem állt meg akkor az idő, amikor boldog voltam. Amikor ott voltam nem biztos, hogy mindig tudtam, hogy boldog vagyok, de így visszatekintve az emlékek mind megszépülnek, túlságosan is. És azt veszem észre, hogy sírás környékez, de mégse tudnak előtörni azok a fránya könnycseppek.

Olyan jó lenne a múltban élni és tudni, hogy mi fog történni és mindent csak szépnek látni és kibékülni önmagammal, és semmit se tenni csak érezni és úszkálni az emlékek tengerén.
Holnap átlépek egy határt. Egy olyan határt, amit nem szeretnék, de az ellenségem mindennél nagyobb és erősebb és soha senki nem győzhet felette, amíg csak kattog a világ nevű gépezet, mert az idő állandó és örök, és ha nem veszünk róla tudomást akkor is telik felőrölve idegeinket.
Tehetetlen vagyok felette, így kénytelen vagyok magamat megváltoztatni, ami a világ egyik legnehezebb dolga, ugyanis mindenki változik körülöttem és nincs viszonyítási alapom, csak az emlékek, amik viszont megszépülnek.

Miután felvázoltam kilátástalan álláspontomat, észrevettem, hogy legördült egy könnycsepp az arcomon. És rá kellett döbbennem (amire már sokszor rádöbbentem), hogy olyan nehéz felnőni. Annyi érzés kavarog az emberekben, amik egyik percről a másikra képesek megváltozni, úgy hogy még mi magunk se tudjuk, hogy miért gondoljuk, vagy érezzük mindezt.
Félek a változástól... gyáva vagyok... félek attól, hogy holnap felkelek, és felnőttként kell viselkednem és élnem és az emberek felnőttként néznek rám és elvárják, hogy felnőjek. Elvárják, hogy jól és következetesen döntsek az életemet illetően, vagy hogy önálló legyek, vagy hogy ne csináljak hülyeségeket, és azt akarják, hogy szürküljek be és legyek olyan, mint ők és álljak be a sorba, mert ha magasabb vagyok, vagy alacsonyabb, vagy szélesebb, vagy véknyabb, akkor kilógok a sorból, lenéznek, és ha nem lépek velük egyszerre, akkor elgázolnak.

Majd rá kellett, hogy jöjjek, hogy mindenkinek önmaga a legnagyobb ellenfele, hiszen mindenki a maga szemszögéből látja a világot, nem tudja az érzéseit félre tenni, és ha valamit rossznak látunk, akkor az nem a világ miatt, hanem csakis miattunk van...
Aztán észrevettem, hogy elmúlt a torkomat fojtogató sírás és könnyebb lett a lelkem, mert kiadtam magamból azt, ami ólomsúlyként nehezedett rám, de tényleg kiadtam vagy csak elnyomtam? Lehetséges, hogy leöntöttem vízzel háborgó énem lángját, ám ki tudja,hogy elaludt-e végleg, vagy pedig később még nagyobb lánggal fog lobogni...

Úgy érzem, hogy túl nehéz nekem az élet, és vékony mezsgye választ el néha attól, hogy feladjam, de meggátolnak az emlékek, és a jelen néhány szilánkja.
Azt hiszem, hogy nem adom fel, és harcolni fogok az idő után a második legnagyobb ellenséggel... ÖNMAGAMMAL.