– Nos kezdjünk is neki. Évszázadokkal ezelőtt az emberiség háborúban állt a többi fajjal, azért mert veszélyesnek találtak őket. Különösen öt fajt tartottak olyan veszélyesnek amikhez külön osztagokat képeztek ki a levadászásukra. Ez az öt faj a következők voltak: A sárkányok: akik azon felül hogy képesek voltak emberi alakot ölteni és több ezer évig is élni, képesek voltak nagy erejű tűz és szélmágiát használni amivel akár... TACHIBANA! Mit mondtam az órán való varázslásról!? – Kiáltotta Sizuka tanárnő. Amikor a szél a semmiből feltámadt. Tachibana az osztály bajkeverője most tényleg nagy bajban volt. Az elf fiú sokszor bajt okozott de az iskolai előírások szerint nem lehetett varázsolni órán, csakis vészhelyzet esetén. És persze a varázslás tanórákon. 2040-t írunk mégsem fog változni semmi, a tanárok ugyan úgy le fogják üvölteni a bajkeverők fejét. Yukiko pegid nézte ahogy a tanárnő úgy ráordít a fiúra hogy az a pad alá süllyed szégyenében.
De Tachibana nem lett volna az osztály bajkeverője, ha meg tudta volna állni egy pimasz visszavágás nélkül. Amint Sizuka tanárnő hátat fordított neki, hogy folytassa az órát, a fiú szándékosan hangosan motyogott valamit az orra alatt.
– Igen, mert a világvége tényleg akkor jön el, ha egy kis szellő megmozdul – horkantotta, épp elég hangosan ahhoz, hogy az egész osztály hallja.
Az osztályban néhányan kuncogni kezdtek, de Yukiko csak a fejét rázta. "Miért kell neki mindig feszegetnie a határokat?" - gondolta magában. Tudta, hogy Sizuka tanárnő nem fogja szó nélkül hagyni.
És valóban, a tanárnő abban a pillanatban megpördült, szemeiben villámok cikáztak, ahogy Tachibanára nézett.
Tachibana! Ha még egyetlen ilyen megjegyzést hallok, a héten te fogod leporolni az összes ritka bestiák tankönyvét a könyvtárban! – A tanárnő hangja szinte vágta a levegőt.
A fiú gyorsan elhallgatott, de Yukiko látta rajta, hogy nem bánt meg semmit. "Tipikus."
Az óra folytatódott, Sizuka tanárnő visszatért a táblához, hogy a történelem kevésbé dicsőséges, ám annál tanulságosabb részleteit magyarázza. Yukiko közben félig figyelte az előadást, félig pedig az osztályban uralkodó hangulatot.
Az Oni lány gyakran találta magát azon tűnődve, hogyan juthatott el az emberiség és a többi faj ilyen furcsa békéhez. Bár a háború véget ért, a feszültségek és előítéletek még mindig ott lappangtak a mindennapokban. A mostani iskolai rendszer például azért jött létre, hogy a különböző fajokat együtt neveljék, de Yukiko tudta, hogy ez a béke századok óta törékeny dolog.
Miközben Sizuka tanárnő a táblán egy régi térképet rajzolt fel, hirtelen megcsörrent az iskolai vészjelző. Az osztály felkapta a fejét, mindenki feszült csendben várta, hogy mi történik.
– Maradjatok nyugodtak – mondta a tanárnő, de Yukiko látta, hogy az arca megfeszült. – Ez csak egy gyakorlat. – Tette hozzá, de a hangjában nem volt teljes a meggyőződés.
Tachibana, aki addig az asztalánál unatkozott, halkan odaszólt Yukikónak:
–Tuti, hogy valami nagy gubanc van.
Mielőtt Yukiko válaszolhatott volna, az ajtó kicsapódott, és két iskolai őr lépett be. Az egyikük Sizuka tanárnőhöz hajolt, és halkan mondott valamit, amit az osztály nem hallott. A tanárnő arca megmerevedett, aztán visszafordult a diákokhoz.
– Mindenki maradjon a helyén, és kövessétek az utasításokat. – A hangja most már érezhetően feszült volt. – Yukiko, Tachibana, ti ketten gyertek velem.
"Miért pont én? És mi köze van ehhez Tachibanának?" – gondolta Yukiko.
Tachibana azonban csak vigyorgott. – Mondtam, hogy lesz valami izgalmas ma.
Yukiko szeme összeszűkült, és karba fonta a kezeit, miközben felállt. A többiek kíváncsian suttogtak, ahogy ő és Tachibana az ajtó felé léptek. Yukiko magasabb volt az átlagnál, izmosabb testalkatú, amit a sportos életmódjának köszönhetett. Rövid, szélfútta fekete haja lazán keretezte határozott vonású arcát, amiben most gyanakvás és éberség tükröződött. Az iskolai egyenruha – egy fehér ing, sötétkék nyakkendő és térdig érő fekete szoknya – rajta szokatlanul lezserül állt, a nyakkendője lazán megkötve, az inge ujjai feltűrve.
Tachibana, az elf fiú, egy fejjel alacsonyabb volt nála, és a vigyora most is ott játszott keskeny, szinte arisztokratikus arcán. Az ő haja aranyszínben ragyogott a neonlámpák fényében, egy tincs folyton az élénkzöld szemei elé hullott. A fiút szinte mindig az a fajta könnyed lazaság lengte körül, ami Yukikót idegesítette, főleg most, hogy valaminek közepébe csöppentek.
Ahogy kiléptek a folyosóra, Yukiko megállt, hogy egy pillantást vessen Sizuka tanárnőre, aki már az őrökkel egyeztetett.
Na, és most ? – kérdezte Yukiko, kezeit a csípőjére téve. Hangja magabiztosan csengett, de a szemében ott volt az árnyalatnyi gyanakvás. – Ha ez valami felesleges dráma, akkor nem akarok kimaradni a töri órából.
Tachibana elnevette magát. – Komolyan? Ne viccelj már, Kanzaki! Mindketten tudjuk, hogy te sosem rajongtál a múltért.
Yukiko oldalra pillantott rá, egy gunyoros félmosollyal. – Igazad van. Jobban szeretem a jelent... és éppen ezért szeretném tudni, hogy mi folyik itt.
Az egyik őr, egy magas, komor arcú ember, végre feléjük fordult. – A részletek nem tartoznak rátok. Az igazgató akar beszélni veletek. Most pedig mozgás!
Tachibana vállat vont, és az ajtó felé intett. – Hallottad, Kanzaki. Az igazgató hív. Talán végre kiderül, miért mi vagyunk az iskola kedvencei.
Yukiko csak forgatta a szemét, de belül ő is érezte, hogy valami nem stimmel. Az iskolai őrök nem szoktak csak úgy megjelenni, pláne nem a diákokért. És ha az igazgató hívatta őket, akkor biztosan valami komoly dologról van szó.
Amint elindultak a hosszú, kihalt folyosón, Yukiko szándékosan lemaradt pár lépéssel, hogy Tachibana szélhámos stílusától távolabb legyen. A folyosót ellepték a színes mágikus lámpák, amelyek a modern technológiát ötvözték ősi mágiával – az iskola különös keveréke volt a régi és az új világoknak. Ahogy haladtak, Yukiko hirtelen furcsa szagot érzett. Égett szag. "Ez nem lehet jó jel." –gondolta.
Megállt egy pillanatra, ahogy az orrát megcsapta az égett szag. Az érzékei azonnal kiélesedtek – ez az Oni vér örökségének része volt. Most is érezte a belső erőt, amely készen állt kitörni, ha szükség lenne rá.
– Ti nem érzitek ezt? – kérdezte Tachibanától és az őröktől, de azok csak zavart pillantásokat váltottak.
– Miről beszélsz? – kérdezte Tachibana, homlokát ráncolva.
–Mintha valami égne – mondta Yukiko, miközben gyanakodva nézett körbe. – Ne mondjátok, hogy nem érzitek.
Az őrök egymásra pillantottak, és az egyikük a rádiójáért nyúlt, hogy szóljon valakinek. Yukiko közben előrébb lépett, egyenesen az egyik ablakhoz. A város egy részére rálátott, és a szívverése hirtelen felgyorsult. Odalent halvány, fekete füst kígyózott felfelé.
– Mégis mi a franc folyik itt? – kérdezte, most már hangosabban, miközben megfordult az őrökhöz. Hangjából magabiztosság és düh sugárzott. – Valaki talán magyarázatot adna?
Az egyik őr, aki addig csendben volt, előrébb lépett. – Nem a te dolgod Kanzaki. A feladatunk az, hogy az igazgatóhoz vigyünk titeket. Minden mást hagyjatok ránk.
Yukiko összeszűkítette a szemét, de nem szólt semmit. A belső ösztönei azonban azt súgták, hogy valami baj van.
Tachibana közben lazán a falnak támaszkodott, mintha az egész helyzet csak egy újabb unalmas iskolai esemény lenne.
– Tudod, Yukiko – kezdte csendesen, de a hangjában ott bujkált az irónia – lehet, hogy ez az egész csak egy újabb elterelő gyakorlat. Lehet, hogy direkt minket akarnak megszívatni.
Yukiko elhúzta a száját. – Ha te ezt viccesnek találod, akkor tényleg több baj van veled, mint gondoltam.
Ahogy tovább haladtak, Yukiko türelme egyre fogyott. "Valami itt nagyon nem stimmel. És ha tényleg veszély van, akkor nem fogok csak úgy várni az utasításokra." Egyszerűen nem az a fajta volt, aki karba tett kézzel várja, amíg mások megoldják a problémákat.
Yukiko megfeszítette az állkapcsát, de továbbra is az őrök mögött maradt. Ám minden lépésnél egyre inkább érezte, hogy cselekednie kell. Az Oni ösztönei nem hagyták nyugodni.
Tachibana, mintha megérezte volna Yukiko feszültségét, odahajolt hozzá, miközben tovább sétáltak a kihalt folyosókon.
– Hé, Yukiko... ha ki akarsz törni ebből a kis kíséretből, most lenne rá esély. Az őrök eléggé lefoglalják magukat azzal, hogy nem mondanak semmit. – Halk, szinte cinkos hangja mögött ott bujkált az izgalom.
– Te csak ne ötletelj – mordult rá Yukiko, de közben érezte, hogy Tachibanának igaza lehet. – Ha baj lesz, akkor nem foglak megvédeni.
– Tudom, tudom, te nem a dajkám vagy. – A fiú vigyora szélesebb lett, de aztán hirtelen elkomolyodott. – Viszont én is érzem azt a szagot most már. Nem csak te képzeled. Valami tényleg készül.
Ahogy közeledtek az igazgatói iroda felé, Yukiko lelassított. A folyosó vége felé a sarkon túl már látható volt a bejárat, de az ajtó előtt két újabb őr állt, és valamit súgtak egymásnak. Az arckifejezésük ideges volt. "Ők sem tudják, mi folyik itt" – állapította meg Yukiko.
Ekkor hirtelen egy hatalmas dörrenés rázta meg az épületet. Az iskola falai beleremegtek, a neonlámpák egy pillanatra felvillantak, majd elhalványultak. Az őrök azonnal a rádiójuk után kaptak, de Yukiko nem várt tovább.
– Oké, ennyi elég volt – jelentette ki határozottan, és megfordult. – Én megnézem, mi folyik odalent.
Kanzaki, ne merészeld! – kiáltotta az egyik őr, de Yukiko már a másik irányba rohant. Tachibana azonnal utána eredt, vigyorogva, mintha ez lenne a nap fénypontja.
– Hé, várj meg! Ez most kezd érdekessé válni! – kiáltotta, miközben futott utána.
Yukiko gyorsan cikázott a folyosókon, az Oni-ereje szinte automatikusan munkába állt. Erősebbnek és gyorsabbnak érezte magát, mint bármikor máskor. "Nem fogom hagyni, hogy valami komoly baj legyen az orrunk előtt."
Amikor kiértek az udvarra, a látvány, ami fogadta őket, megdermesztette őket. Az udvar közepén egy hatalmas, groteszk lény állt, ami mintha több állat és ember torz keveréke lett volna. Az egyik oldalán karmokban végződő végtagok lógtak, mintha egy medve mancsa lett volna, míg a másik oldalán szinte csontvázszerű, vékony, elnyúlt karok nyúltak az ég felé. A lény feje félig emberi volt, de az arcán szabálytalanul nőtt ki egy csonttaréj, a szemei pedig vakító zölden izzottak. A testét sötét, pikkelyszerű bőr borította, amely helyenként fényes, szinte fémes csillogású volt. A hátából nyúlós, szürke csápok tekeregtek, mintha önálló életet élnének, és minden érintésük nyomán a talaj sisteregni kezdett és égett szag áradt belőle.
A lény körül az iskola védőmezőjének darabjai törmelékként hevertek, és a mágikus rúnák, amelyeknek meg kellett volna védeniük a területet, szét voltak szaggatva.
– Ugye most csak álmodom – motyogta Tachibana, aki szintén megállt, és elkerekedett szemekkel bámulta a jelenetet.
– Hogy az istenbe kerüt ez ide? – kérdezte Tachibana, akinek a hangja most már teljesen elvesztette szokásos gúnyos tónusát. Az elf fiú hátrébb lépett, mintha azt remélte volna, hogy ha nem látja, a lény eltűnik.
Yukiko előrébblépett. Az egész teste feszült volt, de sárga szemei kemény elszántságról árulkodtak. – Ez valami mutáns szörny lehet. Lehet, hogy valami kísérlet szüleménye. Lehet, hogy véletlen... de az is lehet, hogy valaki szándékosan küldte ide
– Szándékosan? – kérdezte Tachibana. – És mégis miért?
Yukiko csak megrázta a fejét, majd a szörny felé intett. – Most nem számít. Az a lény veszélyes, és nekünk kell megállítani .
– Mi? – Tachibana szemei elkerekedtek. – Az őröknek vagy a tanároknak kéne ezzel foglalkozniuk! Mi csak diákok vagyunk! Nem mi vagyunk azok, akik az ilyen... valamik ellen vannak kiképezve!
– Mi is részei vagyunk a különleges osztagnak, vagy nem? – Yukiko szúrós pillantást vetett rá. – Te meg én Tachibana. Ezért vagyunk itt.
Tachibana elhallgatott, és bár még mindig úgy tűnt, mintha futni akarna, végül egy sóhajjal előhúzta a kis ékszerét, – egy láncra függesztett kristály – amelyet mágiafókuszként használt. – Rendben. De ha ez megesz, akkor te fogsz magyarázkodni az igazgatónak, nem én.
Yukiko mosolyra húzta a száját, és szorosabbra húzta a nyakkendőjét, mintha a küzdelemhez öltözne fel. "Ez az én terepem. Ha valami, hát a harc az, amiben a legjobb vagyok." A kezein lassan vöröses fény kezdett lüktetni, ahogy előhívta az Oni erejét.
A mutáns lény ekkor egy hangos, torz ordítást hallatott, ami megremegtette az ablakokat. A fejét felkapta, és mintha egyenesen Yukikót és Tachibanát bámulta volna. A szájából savas gőz szivárgott, ami alatt a talaj sistergett és égett szagot árasztott. Yukiko ökölbe szorította a kezét, és szigorúan nézett Tachibanára.
– Készülj, Tachibana. Ez nem lesz könnyű menet.
A fiú megrázta a fejét, de halvány mosoly jelent meg az arcán. – Könnyű? Sosem lesz könnyű, ha te vagy a társam.
És ezzel kiléptek az udvarra, készen arra, hogy szembenézzenek a torz szörnnyel.
Yukiko magabiztos léptekkel haladt az udvaron, a kezén lüktető vörös fény egyre erősebbé vált. Tachibana kissé hátrébb maradt, óvatosan méregette a lényt, amely most a csápjait lassan feléjük kezdte nyújtani, mintha már érzékelte volna a közeledésüket. A fiú halkan morgott magában, de a kezében tartott kristály halvány zöld fénnyel kezdett világítani.
– Te mindig ennyire vakmerő vagy, vagy csak akkor, ha valami undorító szörnyeteg áll előtted? – jegyezte meg félhangon, miközben maga elé emelte a kezét, készen a támadásra.
Yukiko féloldalasan hátranézett rá, a szája sarkában ott bujkált egy kihívó mosoly. – Nem vakmerőség, ha tudod, mit csinálsz. Most figyelj, és tanulj.
Ahogy közelebb értek, a lény üvöltése ismét megrázta a környéket, de Yukiko nem hátrált meg. Egy gyors mozdulattal a földnek csapta az öklét, és a vörös energia hullámként szaladt végig a talajon, egyenesen a lény lábai felé. A robbanás ereje egy pillanatra kibillentette az egyensúlyából, a csápok zavarodottan vonaglottak.
Tachibana kihasználta a pillanatot. – Most én jövök! – kiáltotta, és a kristályból egy zöld, íves szélpenge indult útjára, egyenesen az egyik csápot célozva. A penge elérte a célpontot, és a csáp nyálkás vége hangos csattanással szakadt le, de a lény válaszul újabb két csápot növesztett, mintha semmiség lett volna.
– Hát persze, hogy újranöveszti – morogta Tachibana, hátrálva pár lépést. – Nem lehetne, hogy valami egyszerűbb szörnyet kapjunk? Mondjuk, amelyiknek nincs regenerációs képessége?
– Kifogások helyett inkább találj ki valami hasznosat! – szólt vissza Yukiko, miközben elkerült egy újabb támadó csápot, amely az utolsó pillanatban csapódott a földbe, ahol az előbb állt. – Ennek is van egy gyengepontja. Csak rá kell jönnünk, mi az.
Yukiko újabb lendülettel tért ki a lény egyik csápja elől, amely hangos csattanással vágódott a talajnak. Tachibana tovább hátrált, miközben a szélpengéket küldött a lény különböző végtagjaira , de a támadások inkább lelassították, mintsem ténylegesen sérülést okoztak volna.
– Ez így nem fog működni! – kiáltotta a fiú, ahogy egy újabb csáp suhintott el mellette. – Ez a dög semmiből újranöveszti magát!
Yukiko szemében dühös tűz villant, ahogy a szörnyet méregette. A vörös energia, amely az Oni erejéből származott, most melegebbé, szinte izzóvá vált. Ekkor egy hatalmasat ütött a lény oldalába, és azt vette észre hogy az ökle nyoma sokkal tovább maradt ott. Ekkor megértette.
– Tachibana! A tűz! Érzékeny lehet a tűzre! – kiáltotta, miközben gyorsan mozdult, hogy elkerüljön egy újabb csapást. – Emlékszel a mágikus biológia órára? Az ilyen regenerálódó szörnyek gyenge pontja gyakran az intenzív hő!
A fiú szemei elkerekedtek, majd gyorsan a kristályára pillantott. – Nekem nincs tűzmágiám! – mordult fel. – Ez a te asztalod, Yukiko!
– Akkor foglald le! – adta ki az utasítást Yukiko, a hangja most már teljesen magabiztos volt. Az izzó vörös fény a keze körül most szinte lángokká vált, ahogy teljesen az Oni erejére összpontosított.
Tachibana nagyot sóhajtott, és egy újabb szélpengét küldött a lény felé, ami hangos csattanással találta el az egyik csápot. – Rendben, de siess! Nem tudom mennyi ideig tudom lefoglalni!
Yukiko koncentrált, a lángok egyre nagyobbak lettek körülötte. Az Oni vér ősi, pusztító ereje most teljes erővel munkába állt. Egy rövid mozdulattal a lángokat egyetlen, izzó gömbbe sűrítette össze, majd az ég felé emelte, mintha egy kis napot tartott volna a kezében
– Most figyelj te szörnyeteg! – kiáltotta, majd teljes erőből elhajította a lángoló gömböt a lény felé. Az energia szinte sistergett a levegőben, és egy pillanattal később hangos robbanás következett, ahogy a tűz elérte a célpontját.
A lény üvöltése most már nem volt egyszerű dühös kiáltás – fájdalom csendült benne. A csápok vonaglani kezdtek, a pikkelyes bőr sisteregve égett, és a regeneráció, amely eddig olyan gyors volt, most teljesen leállt.
– Ez az! – kiáltotta Tachibana, majd hátralépett, miközben a szörny fokozatosan kezdett összeomlani. – A tűz valóban hat rá!
Yukiko lihegve figyelte, ahogy a lény teste egyre inkább elveszíti az alakját. A vörös fény lassan halványulni kezdett a kezéről, de a szemei még mindig figyeltek, készen arra, hogy ha szükséges, újra támadjon.
– Na, most már hiszed, hogy tudom, mit csinálok? – nézett hátra egy félmosollyal.
– Ne éld bele magad – felelte Tachibana, de a hangjában ott bujkált az elismerés. – Szerinted tényleg ideküldte valaki ezt a lényt?
Yukiko lassan bólintott, a szemei még mindig az immár mozdulatlan, testet figyelték.
– És meg fogom találni, hogy ki volt az.
Pár perccel később ott álltak az igazgató irodájában.
– Nos – Murakami Genji, lassan felemelkedett a székéből, az idős férfi arca barázdált volt, hófehér szakállal és rövidre vágott hajjal, amely ugyan szinte teljesen ősz volt, mégis elegáns hatást keltett. Egy egyszerű, sötétkék yukatát viselt, amelyen diszkrét aranyszínű rúnák húzódtak végig. Tekintete szigorú, de egyfajta mély bölcsesség sugárzott belőle, amely mindenkit hallgatásra késztetett. – Szerencse hogy a fekete mágia vadász osztag két tagja itt volt – Yukiko-ra és Tachibana-ra nézett – ezért hálás vagyok, de akkor is az iskola diákjai vagytok. Vagyis amit tettek az nagy felelőtlenségnek számít.
Egy ideig hallgattak majd kopogás törte meg a csendet, és belépett az egyik őr. Odalépett az igazgatóhoz és mondott valamit az igazgatónak aki erre csak bólogatott és mintha azt mondta volna hogy " remek" majd intett az őrnek hogy menjen ki.
– Mindketten 14 éves korukban jelentkeztek a fekete mágia vadász osztagba, hogy miért az engem nem érdekel. Két éve annak hogy jelentkeztek és felvették magukat, tudom hogy csak fél éve társak... – Elnézést hogy közbeszólok de miért kellett minket őrökkel idehívattni? – Szólt közbe Tachibana.
– Az őrök csak maga miatt kellettek Tachibana. Mert amikor a tanárok leveszik magáról a szemüket akkor valami galibát okoz az biztos.
Tachibana a mellkasára tette a kezét és ártatlan mosolyt villantott – Ki, én?
Yukiko erre csak forgatta a szemét.
– Tulajdonképpen emiatt magát Tachibana át küldjük egy másik iskolába, mert a tanárok már az ideg összeomlás szélén állnak.
– Bassza meg. – mondta hirtelen Tachibana.
– Mit mondott fiatalember? – kérdiezte az igazgató szúrós tekintettel.
– Csak annyit uram hogy az anyám ki fogja tekerni a nyakamat.
– Az már nem az én gondom – vonta meg a vállát az igazgató.
Yukiko épp szólásra nyitotta volna a száját amikor az igazgató csendre intette.
– Még mielőtt bármit is mondanának, tudom jól mi az osztag szabályzata, mivel régen én is a fekete osztagban szolgáltam. Az osztagba jelentkezőknek –akik diákok– öt évig társal vagy csapattal kell dolgozniuk. Ezért is fogja várni magát az új társa az új iskolájában.
– Melyik iskolában? – Tette fel a kérdést Tachibana.
– Arról majd az osztályfőnökét kérdezze.
– Na és én?– Kérdezte Yukiko.
– Hogy érti hogy ön? – Ráncolta össze a homlokát az igazgató.
– Nekem lesz új társam? Vagy végre békénhagynak és egyedül csinálhatom a dolgomat?
– Természetesen lesz. Ami azt illeti már itt is van. – Az igazgató intett az egyik bent álló őrnek, mire az kidugta a fejét és mintha mondott volna valamit. Az őr kinyitotta az ajtót, és egy fiatal lány lépett be.
Az érkező diák első pillantásra különlegesnek tűnt. Karcsú alakját az iskola szabványos egyenruhája fedte: fehér ing, sötétkék nyakkendő, és térdig érő sötét szoknya, amit hosszú, combközépig érő fekete harisnyával egészített ki. A ruházat kifogástalan állapotban volt, mintha csak most érkezett volna a szabótól. Haja hófehér volt, szinte ezüstösen ragyogott az iroda félhomályában, és elegánsan össze volt fogva egy alacsonyan megkötött copfba. Szeméből mélyvörös, már-már izzó tekintet sugárzott, mintha a lány bármelyik pillanatban képes lenne átlátni a világ minden rejtélyén.
– Őszinte tiszteletem, igazgató úr – hajolt meg a lány, a hangja lágy, de magabiztos volt. – A nevem Lilianne Shimizu. Köszönöm, hogy fogadott az iskolájában.
Murakami bólintott, és visszaült a helyére. – Lilianne, nem volt könnyű megszervezni az áthelyezésedet, tekintve a Shimizu család befolyását, de örömömre szolgál, hogy csatlakozol hozzánk.
Yukiko gyanakodva nézte az új lányt. Lilianne aurája valami megfoghatatlan hatalmat árasztott. Az a fajta erő, ami nem a fizikai erejéből fakadt, hanem az évszázadok óta öröklődő varázslói tudásból. Az Oni-nak nem volt szüksége túl sok időre, hogy megérezze: Lilianne nem egy átlagos diák.
– Szóval... te leszel az új társam – szólalt meg Yukiko, keresztbe font karokkal. – Remélem, nem egy elkényeztetett nemesi kislány vagy, aki az első komolyabb harcban azonnal elmenekül.
Lilianne halványan elmosolyodott, és egyenesen Yukiko szemébe nézett. – Nos, majd meglátjuk, hogy ki az, aki a harcban elmenekül.
Tachibana kuncogott, de Murakami figyelmeztető pillantása elhallgattatta. Az igazgató ismét megszólalt. – Lilianne, Yukiko, mostantól együtt dolgoztok. Az elsődleges feladatotok nemcsak a küldetések végrehajtása, hanem az, hogy megismerjétek egymást, és valódi csapatként működjetek. Yukiko, te fogod bevezetni az új társadat az iskola rendjébe és a csapatmunkába.
– Remek – morogta Yukiko, de csak annyira hangosan, hogy Tachibana hallja.
– Tachibana, maga készülhet az áthelyezésére – folytatta Murakami szigorúan. – Az osztályfőnöke tájékoztatni fogja a részletekről. A találkozót lezártnak tekintem.
Ahogy az őrök kikísérték őket, Yukiko még egyszer végigmérte az új társát. "Shimizu, mi? Ez a lány biztos, hogy több problémát fog hozni, mint amennyit megold."
Yukiko csendben vezette körbe Lilianne-t az iskola területén, miközben próbált nem túl feltűnően forgatni a szemeit minden alkalommal, amikor valaki köszönt az új lánynak. Ez a helyzet csak egyre bosszantóbbá vált, ahogy haladtak előre.
Az ebédlőben a lányok szinte azonnal Lilianne köré gyűltek, csillogó szemekkel faggatva az életéről. A fiúk pedig nem zavartatták magukat, nyíltan bámulták a hófehér hajú lányt, mintha valami földre szállt angyalt látnának. Yukiko ezzel szemben az asztal egy távolabbi sarkában ült, és az ételét piszkálta. "Tökéletes. Egy szent angyalka. Pont erre van szükségem egy csapatmunkában."
A tornateremnél sem lett jobb a helyzet. Lilianne készségesen végighallgatta az edző utasításait, és még a feladatokat is hibátlanul hajtotta végre. Az osztálytermek körbejárásakor pedig, amikor egy-egy tanár megjelent, a lány mindig illedelmesen meghajolt és tisztelettel válaszolt. Yukiko úgy érezte, hogy az Oni vér, ami benne lüktetett, szinte felforr ettől a mesterkélt tökéletességtől.
Lilianne csak tovább súlyosbította a helyzetet, amikor egy óvatlan pillanatban észrevette Yukiko szarvait.
– Ez érdekes – mondta, miközben a lány homlokát nézte, talán egy kicsit túl hosszan is. – Az Oni-k szarvai mindig ilyen rövidek?
Yukiko megállt, lassan fordult felé, a tekintetében gyilkos szikrák gyúltak. – Mi lenne, ha nem ütnéd bele az orrod, és a dolgoddal törődnél? – morogta, majd hátat fordítva elindult. Ez érzékenyen érintette Yukiko-t mivel az ő szarvai a korához képest kicsik voltak, és másogy is néztek ki mint egy rendes oni szarv. Az Oni-knak hosszúkás szarvuk van, ellenben Yukiko-nak alig két–három centi nagy, fekete színű, és olyan alakja van mintha két kis katana hegye lenne. "Na, ez az utolsó csepp. El fogom veszíteni az eszem, ha ezt még sokáig kell tűrnöm."
Lilianne azonban nem tűnt sértettnek vagy megijedtnek, sőt, a száján egy halvány mosoly jelent meg. "Ez a lány sokkal érdekesebb, mint gondoltam."
"Csak tudnám, mi jár ennek a picsának a fejében" – mérgelődött magában Yukiko, miközben a osztályterem kijárata felé sétált. Sötét sárga szemei szinte villámokat szórtak, ahogy Lilianne kecses mozdulatait figyelte, amint az új lány épp egy tanár kérdésére válaszolt. Minden mozdulatából áradt a magabiztosság és az a fajta természetes elegancia, amitől Yukiko csak még ingerültebb lett.
"Ez a csaj úgy mozog, mintha a világ közepe lenne" – gondolta, miközben végül hátat fordított és elindult a folyosón.
Ahogy a folyosón haladt, a düh lassan kezdett alábbhagyni, és egy gondolat furakodott a fejébe. "Miért irritál ennyire? Nem mintha eddig túl sok barátom lett volna, de... ez a lány valamiért más." A szarvai körüli bőr enyhén bizsergett – az Oni-vér így jelezte, ha valami veszélyes közelében volt. Lilianne viszont nem tűnt veszélyesnek. Vagy talán mégis?
Mielőtt tovább boncolgathatta volna a kérdést, a folyosó végén megjelent Tachibana, aki az arcán széles vigyorral közeledett.
– Hé, Yukiko! Mi az? Már most meguntad az új angyalkát? – ugratta, miközben karjait lazán összefonta a tarkóján.
– Fogd be. – mordult rá Yukiko, és gyorsított a léptein, hogy elkerülje a társalgást. De a fiú persze nem hagyta annyiban.
– Ne légy ilyen mogorva! Nézd a jó oldalát: legalább lesz valaki, aki komolyan veszi az iskolai szabályokat. Ellensúlyozza a te vadóc stílusodat.
Yukiko szemei szinte szikráztak. – Nem kéne már csomagolnod? Ha kell segítek, egy–két törött borda az útra jó lesz.
Tachibana nevetett, és elhajolt a lány lendülő könyöke elől. – Nyugi, nyugi, csak vicceltem. De komolyan, ha így folytatod, hamarosan te leszel a fekete osztag legmorcosabb tagja. És hidd el, az nem valami menő cím.
Yukiko elfordította a fejét, hogy elrejtse a halvány pírt, ami az arcára kúszott. "Ez a két idióta teljesen kikészít."
Yukiko hirtelen megállt a folyosó közepén, úgy, hogy Tachibana majdnem nekiütközött. Sötét sárga szemei összeszűkültek, mert valami szöget ütött a fejében.
– Mond, hogy lehetséges az, hogy egy elfnek vörös színű legyen a szeme? – kérdezte, de inkább magától, mintsem Tachibana-tól, miközben továbbra is mozdulatlanul állt.
Tachibana arca először zavartnak tűnt, majd felvonta a szemöldökét. – Most komolyan ezen agyalsz? Miért ne lehetne? Lehet, hogy valami ritka genetikai dolog... vagy csak egy új divat, nem tudom.
Yukiko azonban nem hagyta annyiban. – Az elfek szeme általában zöld, kék, esetleg barna. De vörös? Az szinte példa nélküli. És még ha genetikailag lehetséges is lenne... nem, ez valami más.
Tachibana megvonta a vállát, majd közelebb hajolt hozzá, hogy jobban lássa az arckifejezését. – Talán azért, mert ő egy különleges kis nemesi csoda. Nem mondták, hogy valami ősi családból származik?
Yukiko szemei összeszűkültek, miközben összeráncolta a homlokát. – Igen, de ez nem magyarázat. Az ősi családok mágikus vonala nem gyakran keveredik más fajta erővel vagy fajtájú lényekkel.
– Szóval azt mondod, hogy Lilianne gyanús? – kérdezte Tachibana félmosollyal. – Mi van, ha csak az új helyzettől vagy ennyire paranoiás?
– Nem vagyok paranoiás – mordult Yukiko. – Csak... valami nincs rendben vele. Nem tudom megfogalmazni, de érzem. És az Oni ösztöneim ritkán tévednek.
Tachibana hátralépett, majd megvonta a vállát. – Rendben, Yukiko nyomozó. Ha kiderül, hogy egy titkos világuralmi terv része, szólj, hogy ne maradjak le a drámáról.
Yukiko erre csak szúrós tekintettel nézett rá, majd elindult, hogy megtalálja Lilianne-t. "Ha valami titkot rejteget, előbb vagy utóbb úgyis kiderítem."
Yukiko úgy döntött, hogy jobban szemmel tartja Lilianne-t, ezért – habár nem szívesen tett ilyet – úgy döntött, követni fogja a lányt, hogy kiderítse, mit is rejtegethet. "Ha már ennyire tökéletesnek akarja mutatni magát, biztos van valami amit el akar titkolni" – gondolta.
Ahogy elindult volna a folyosón, hirtelen furcsa, émelyítő szag csapta meg az orrát. Eleinte azt hitte, hogy valami megromlott kaja lehet, de aztán meghallotta a tanárok pánikszerű kiáltozását és a diákok nevetését. Az egész iskola egy pillanat alatt káoszba fulladt.
– "Ez nem lehet igaz..." – suttogta maga elé Yukiko, miközben a tekintete a szomszédos folyosó irányába vándorolt. És ott, az események epicentrumában, természetesen Tachibana állt, széles vigyorral az arcán, miközben az egyik kezében egy üres bűzbomba doboz volt.
A szag olyan erős volt, hogy Yukiko azonnal eltakarta az orrát. – TACHIBANA! – kiáltotta, miközben odarohant hozzá, és megragadta a fiú ingének gallérját. – Ez meg mi a jó franc ?!
Tachibana lazán elhúzta Yukiko kezét, és ártatlan mosollyal felelt. – Csak egy búcsúajándék a tanároknak. Gondoltam, hagyok egy emlékezetes nyomot, mielőtt átküldenek az új iskolába.
– Emlékezetes? – Yukiko hangja tele volt hitetlenséggel. – Te aztán tényleg nem vagy normális! A fél iskola össze fog omlani a szagtól!
Tachibana azonban csak még szélesebben mosolygott, és megveregette Yukiko vállát. – Ugyan már, Yuki. Tudod, hogy unalmas lett volna nélkülem. Legalább most van valami izgalom, nem?
Yukiko szemei összeszűkültek. – Az ösztönöm azt súgja, hogy neked kéne végiggurulnod ezen a folyosón mint egy...
Mielőtt azonban bármit tehetett volna, a tanárok egy csoportja rohant a helyszínre, orrukat kendőkkel eltakarva. – TACHIBANA! EZ VOLT AZ UTOLSÓ CSEPP! – ordították egyszerre, miközben a fiú gyorsan hátrált, egyetlen szót sem szólva.
Yukiko közben bosszúsan követte a jelenetet, és az ajtó felé indult, ahol Lilianne-t utoljára látta. "Remek. Most még nehezebb dolgom lesz, hogy követni tudjam azt a lányt, köszönhetően ennek az idiótának."
A tanárok úgy határoztak hogy a hétből az utolsó két napot kiadják az "incidens" miatt. Ezért négynapos hétvégéjük lett a Miközben Yukiko hazafelé sétált, a nap eseményei jártak a fejében.
Amikor hazaért egyből megcsapta édesanyja főztjének illata, ami melegséggel töltötte el.
– Megjöttem – szólt Yukiko az ajtóból.
– Itt vagyok – jött a válasz a konyhából.
Yukiko levette a cipőjét és elindult a konyha irányába. Amikor belépett megpillantotta édesanyját. Az édesanyja külsőre a harmincas évei közepén járhatott, de valójában 200 év körüli lehetett. Kék farmernadrágot és egy fehér pulóvert viselt, és egy sárga kötényt. A lábán viszont egy rózsaszín bolyhos papucs volt.
– Milyen volt a napod ? – kérdezte Aoi.
– Hát... – És elkezdett mesélni, először a lényről amit megöltek, utána arról hogy új társa lett és Tachibana búcsú ajándékáról is beszámolt neki, erre Aoi elnevette magát.
– Óh istenem hogy ez a fiú milyen mókamester. – kuncogott tovább, majd elkezdte Lilianne-ról faggatni. Yukiko viszont nem volt hajlandó sokat elárúlni róla. – Az a jó kislány féleség, hányingerem van tőle. Furcsa érzés mellette lenni.
– Milyen? – Kérdezte Aoi.
– Olyan mintha pillangók repkednének a gyomromban, és amikor úgy néz rám mindig zavarba jövök.
Aoi csak mosolygott mert tudta mi a baja a lányának de erről inkább nem mondott semmit, majd rájön a lánya saját magától. – Éhes vagy? – kérdezte inkább.
– Mint egy sárkány. Mi a vacsora?
– Rizs és sült hal.
– Remek.– Aoi-ról tudni kell hogy nem valami nagy szakács de a lánya szereti a főztjét.
Miután megvacsoráztak Yukiko feltett egy kérdést az anyjának ami ott motoszkált a fejében mióta hazajött. – Mond, ismertél olyan elfet akinek vörös színű szeme volt?
– Hmm...– megfogta a vállára omlott fekete haját és elkezdte cofba tekerni miközben gondolkozott. – Volt egy elf fiú, úgy 60–70 évvel ezelőtt ismertem, neki vörös színű volt a szeme, mert az apja egy vámpír volt. De ha jól emlékszem meghalt egy kazamatában. Egyébként miért kérded?
– Csak kíváncsiságból – vágta rá azonnal.
Az anyja gyanúsan nézett rá, az égszínkék szemeivel.
– Megyek fürödni. – mondta még mielőtt az anyja bármit is kérdezhetett volna erről a dologról. Ugyanis nem mondta el neki hogy Lilianne-nak vörös színű szeme van.
Miközben a fürdőkádban ült a meleg víz lassan elmosta a nap fáradtságát. De az elméje nem tudott megnyugodni. Lilianne vörös szeme nem hagyta békén. Az édesanyja megjegyzése csak még több kérdést vetett fel. "Egy vámpír? Az kizárt. Egy olyan család, mint az Lilianne-é, biztosan nem keveredne egy vámpírral. Az elfek büszkék a tisztavérű vonalaikra... Akkor mi lehet?"
Yukiko felsóhajtott, és az egyik szarvát finoman megérintette, ahogy a plafont bámulta. "Miért érdekel ez engem ennyire? Egyáltalán miért idegesít ez a lány? Talán csak azért, mert mindenki más odavan érte... vagy talán valami más miatt?" Az utolsó gondolat hirtelen zavarta meg, ezért gyorsan megrázta a fejét, mintha ezzel ki tudná űzni.
– Ostobaság – mormolta maga elé. – Csak túlgondolom.
Miután kijött a fürdőből, egy egyszerű pólót és bugyit vett fel. Ahogy a szobájába lépett, az ágyára dobta magát, de az agya nem hagyta nyugodni. "Mi van, ha valami köze van ahhoz a lényhez, amit ma legyőztünk? Lehet, hogy nem véletlenül jött ide."
Elővett egy jegyzetfüzetet az éjjeliszekrényéből, és felírta rá: "Lilianne vörös szeme – furcsa eredet? Gyanús viselkedés?" Ezután aláhúzta kétszer, hogy később is visszatérhessen rá.
Egy dolog azonban biztos volt számára: ki kell derítenie, mi rejlik Lilianne tökéletes külseje mögött. "Ha valami titkot rejteget, én megtalálom."
Ahogy lehunyta a szemét, csak egy gondolat keringett a fejében: "Ha ennyire bosszant, akkor biztosan van valami rejtegetni valója."