… Sötét van. Nem tudok mozdulni, pedig hozzáérnek a hátamhoz. Egy fazon benne áll az arcomban. A modortalan! Talán belőle árad ez a fura szag, amit már az én szövetem is átvett, mégsem bírom megszokni.
A nehéz szagú csendben végre lépéseket hallok közeledni. A kinti levegő gyengéden mozdítja meg a karom, ahogy az ajtó távolabbi szárnya nyílik. Az áramlat szappanillatot és elégett pirítós szagát hozza magával. Sosem tudott ehető ételt készíteni! Mosolygok. Persze, megint nem engem keres. Talán legközelebb…
… Mintha hűvösebb lenne körülöttem. Mintha hosszabb időt kellene sötét mozdulatlanságban töltenem. Az ismerős lépések ma kopogva közelednek. A hirtelen világosság elvakít, fáj! Egy kéz lágyan simít végig a hátamon, hogy beleborzongok. Megemeli az ujjamat, türelmetlenül gombol ki és a magasba emel könnyedén.
Reszketek, ahogy hűvös bélésemhez ér a karja és gyors mozdulattal az ujjamba hatol. Azonnal átmelegszem, amint a másik karját is ölelhetem. Teste átmelegíti a hátamat is, s ahogy a fényes gombokat a helyükre bújtatja és belülről érzem lüktetni a szíve dobbanásait forró öröm önt el. Minden lélegzetvételét érzem, együtt élek minden mozdulatával. Végre jó helyen vagyok. Végre itthon vagyok. A tükör előtt állva észre sem veszem, hogy rám sem néz.
… Élvezem az utca forgatagát. Még a benzingőzt is, hisz végre nem fáj a levendula illata. Ahogy átfutunk a zebrán, néhányan hozzánk érnek, neki persze fel sem tűnik. Szaladunk a busz után. Szerencsére nincsenek sokan, már így is melegem van. Ő is érzi és gyakorlott mozdulatokkal gombol ki. Hűvös levegő bújik a szárnyaim alá jól esően, mégis kényelmetlenül érzem magam. A buszról leszállva metsző szél fogad bennünket. Határozott mozdulattal nyúl a gallérom alá, megemeli. A gombjaim ismét a lyukakba bújnak. Ismét bennem dobban a szív, engem feszít a levegővétel. Hát persze! Ez hiányzott.
… Várunk, viszonylag sokat, mert a mozdulatlanságtól el is bóbiskolok. Aztán valaki megérinti a karomat. Az apró kéz nyomán érthetetlenül heves szívdobogást érzek belülről. Belénk karolnak és elindulunk. Furcsán érint az idegen szövet, az idegen illat, a vállamat verdeső hajzuhatag. Ő is máshogy viselkedik. A háta feszesebb, a hasa alig érint belülről. Még a hangja is máshogy szól. Sokat beszélnek, sokat nevetgélnek. Már csak arra ocsúdok, hogy csend van. Újra kettesben, csak a mozgásunk változott egy kicsit. Semmi feszültség, csak ruganyos, felszabadult mozdulatok.
… Egy vakító teremben vagyunk. Furcsa érzés. Amerre nézek csak ruhadarabokat látok. Még sincs egy szekrény sem. Elsétálunk a sorok között. Zavar, hogy egyik sem él. Nincs illatuk, nincs kopottságuk, nincs múltjuk. Egy tükör elé állunk. Kapkodó mozdulattal gombol ki és dob a székre. Onnan nézem végig, ahogy magára ölt egy Másikat. A színe friss, a szövete hibátlan. Jól áll neki. Ezt ő is tudja, hiszen úgy nézi magukat a hatalmas tükörben… úgy, ahogy régen minket nézett… büszkén és csillogó szemmel… Hirtelen öregnek és gyűröttnek érzem magam. Érzem, hogy véget ért valami. Elveszítettem valami fontosat.
… Piros, büdös szatyor zörög körülöttem. Ő már sehol. A zsebeimet kiürítette, még egy taknyos zsebkendőt sem hagyott emlékül. Gombócba gyűrve szemétre vetett. Búcsú és lelkiismeret nélkül. Nem haragszom rá. Az én hibám. Már nem vagyok divatos, a gallérom gyűrött, naftalin szagú zsebeim kezdenek kilyukadni. Nem. Nem az ő hibája. Csak éget a nélküle. Egyre fájdalmasabban éget. Már nemcsak a szívdobbanásai helyén érzem a lángokat. Még utoljára felébred bennem az élni akarás. Körülnézek a kukában, ahová dobott. Egy égő cigaretta. Én bolond! Egy izzó csikk éget belém lyukat, nem a fájdalom! Én csak egy régi kabát vagyok! Hisztérikus nevetés ráz belülről. Aztán elcsendesedik. Csak a forróság marad és az emlékek. Nem így kellett volna… Egy szutykos arc hajol fölém. Aztán azt az arcot is eltakarják a fellobbanó lángok. Megmaradt eszméletemmel érzékelem a körém gyűlt embereket és a lángjaim felé kinyújtott kezeket. Egyik sem az övé. Őt lett volna jó még utoljára átmelegíteni.
