Mindhalálig!

A kórházban ébredtem, kimerülten, fáradtan. Nagyon fájt a kezem. Valami még rémlett a tegnapból, de a képek oly halványak voltak, hogy fájó fejjel nehezen tudtam volna kivenni, miért vagyok itt. Kezdjük ott, először azt sem tudtam, hogy hol vagyok. De amikor bejött a nővérke, felvilágosított, hogy bent vagy a kórházban, és tegnap éjszaka hoztak be. Hogy miért, azt már nem mondta, rohant tovább. Felültem az ágyban, és belenyilalt a fájdalom a csuklómba, és végigfutott az egész kezemen. Nagyon rosszul lettem, hányinger, kép elsötétül, le az ágyról, fej bever. Na, ez kellett ide. A szomszéd ágyon levő néni (szegény) nagyon megijedt, felsegített az ágyra, és rögtön hívta a nővérkét. Végre rákérdezhetek, mi a francért vagyok itt, miért fáj a csuklóm, a fejem (azon kívül, hogy állatira beütöttem...).
- Nővérke, kérem.
- Mondjad, édesem.
- Miért is vagyok itt?
- Hát nem is emlékszel? Az bizony nagy baj...
- De mondja el, kérem, miért vagyok itt? Édesapám hol van?
- Édesapád kint ül, és halálra aggódja magát az ő drága lányáért...
- Mi történt? Mit csináltak velem?
- Itt inkább az a kérdés, hogy te mit tettél önmagaddal.

És akkor jött a felismerés:
- Tegnap szakítottunk...

A nővérke megvonta a vállát, és kiment... Igen, már tudom, mi történt... Tegnap elég csúnyán váltunk el, és úgy döntöttünk (leginkább ő), hogy abbahagyjuk. És én hülye, én, én, én, ezt nem tudtam elviselni. Hát ezért lennék itt? Ha megtettem, minek hoztak be? Jaj, istenem, apu!

-Apa, apa, ne haragudj, nagyon szeretlek, nem akartam baromságot csinálni, rá ne haragudj, én voltam, kérlek, ne haragudj rám se!

-Pszt, kicsim, aludj. Itt leszek melletted, fogom a kezed. Nyugodj meg.

Igen, ő az én apukám. A maga nyugalmat sugárzó, szeretetteljes hangja. És őt akartam itt hagyni egy tuskó miatt? Megőrültem!

Hiszen a szerelem (márha ez tényleg az volt) nem ér annyit, hogy az édesapám veszítsen el miatta. De én mégis megtettem. Nem tudok nélküle élni. Vajon tudja, mi történt? Tudja... Bejön, aggódva, bocsánatért esedezik... Kérdezi, miért tettem... Miattad, egyetlenem, egyedül... mondanám, de inkább csak elfordulok...

-Mivel tetted?

Hogy-hogy mivel tettem??? Miért érdekel???

- Penge...

Csak ennyit tudok kinyögni...

- Menj el, kérlek.

Elment... befordulok a fal felé, és elalszom.

Reggel felkelek, a saját ágyamban vagyok... Hogy kerültem ide? Mellettem életem értelme, édesapám alszik, átkarol. Nyugodj meg, apu, már nincs semmi baj. A kezem már nem lüktet annyira, már nem fájnak a sebeim... Sem a csuklómon, sem a szívemen. elhagyott, mert más kellett neki. De édesapám soha nem fog elhagyni, vele kell lennem. Azóta találtam új szerelmet, de ha elhagy, akkor édesapámnak sírom ki magam, nem másnak. Apám szeret, és én is szeretem őt... Mindhalálig!