Mi dolgunk a Világon?

Téli éjszakán ballagok csak úgy céltalanul. Most nincsen rohanás, nincsenek zajok. A szellő is halkan suttog, mintha csak úgy unalomból fújna. Ilyenkor, kihalt utcavéget fürkészve, fejemben ezernyi gondolat kavarog. Miért születtem? Van-e valami célja, vagy csak véletlen a létezésem, s nyomtalanul tűnök majd el?
Bizton hiszem, hogy ezt az kérdést mindenki felteszi magának az életében. Viszont az esetek többsége félredobja megválaszolatlanul, s talán nem is akarja megválaszolni, mert úgy hiszi, akkor ennek irányába kell terelnie az életét. A kérdés feltevése és a küzdelem hiábavalósága viszont a legtöbb embernek kedvét szegi.

Néhány száz évvel ezelőtt a felvilágosodás idején, aki megtehette, szívesen boncolgatta ezt a kérdést, próbált rá választ adni és aszerint formálni az életét, környezetét. Úgy vélem, a régi korokban az élet sokkal egyszerűbb és nyilvánvalóbb volt. Tulajdonképpen a legtöbb ember beleszületett a társadalmi rétegbe, feladataiba és jövőjébe. Voltak, akik új utakat választottak, s mivel erre a kérdésre bonyolult, összetett válaszokat kerestek, az egyszerű dolgokat már nem találták értékesnek, biztos pontnak. A tehetősebbek - mind vagyon, mind idő szempontjából - nagy dolgokat vittek véghez. Csatákban arattak diadalt, felülkerekedtek a hatalmasokon, s voltak, akik csak úgy szerényen az írásnak szentelték az életüket.
Az egyszerű emberek viszont nem tudtak ilyen kérdésekkel foglalkozni. Nekik a mindennapokat kellett átvészelniük.
Talán részben így van ez a mai világban is. Csakhogy a XXI. század annyi lehetőséget tár a szemünk elé, hogy a valódi bőség zavarában veszünk el. A rengeteg feladatot, elvárást folyamatosan próbáljuk teljesíteni, még akkor is, ha mindennek lehetetlenség megfelelni. Mert valljuk be, ez így van!

Csak rohanunk a nagyváros forgatagában, millió értelmetlen adattal a fejünkben, s futunk a saját monoton életünk után. Ezt sajnos nem is lehet már másképp csinálni, hiszen aki megáll egy pillanatra azt eltapossák. Ez a rohanás tart minket ébren és életben. Ha egy napra mindenki leülne a gondolataiba mélyedve, megállna a világ.
Ehhez alkalmazkodni kell nekem is. Az én életem sem lesz különb. Én is ugyanúgy rohanni fogok, s talán többször én sem merem feltenni a kérdést magamnak. Ám én a végső célt, a boldogságot az egyszerű dolgokban lelem, s ha csatákban diadalt nem aratok, s híres író sem leszek, a szeretteimet még talán boldoggá tudom tenni azzal, hogy vagyok nekik, s szerintem ez ma a világon a legidőigényesebb és legértékesebb dolog. Aki ezt érti, érzi és ezért él, az lehet még boldog és fontos.

E gondolat hatására lábaim elnehezültek, s pihenőt követeltek. Most senki nem lát, senki nem tapos el, ha megállok. Hát megálltam s körülnéztem valami célt keresve. Vállam fölött visszatekintve megpillantottam saját lábnyomaim és elmosolyodtam. Én úgy érzem, megtaláltam:
"Aki semmi nyomot nem hagy a világban, az csak a helyet foglalta a Földön"