Messze még a reggel

Megint éreztem valamit a lábam alatt. Mintha egy sötét árny, suhant volna el alatta. Minden ízemben reszketek, s belegondolni sem merek, mi is lehetett az. Bár csak visszaforgathatnám az idő kerekét. Biztos nem szállok hajóra azon az átkozott reggelen. Pedig oly szép lett volna egy csendes hajókázás itt a Karib-tengeren. Az otthoni életem, oly szürke és csendes. Három nyomorult évig spóroltam erre az útra. Majd jött a vihar s a húszméteres hullámok között, kis lélekvesztőnek tűnt a négy méteres, Alisah. Nem egyedül érkeztem a vízbe. Ott volt a kapitány, egy házaspár s egy fiatal, szerelmespár. Nem érdekeltek túlzottan. Fogalmam sem volt, honnét jöttek, s mivel foglalkoznak. Engem csupán a gyönyörű tenger s az aranyszínű homok érdekelt.

Megint elhúzott valami a lábam alatt. Úgy érzem, kiáltanom kéne, de a torkom bedagadt a sok ordibálástól, melyekkel a távolban lévő, hajókat hívtam. Eredménytelenül. Zihálásomon, alig bírok uralkodni. Most rögtön elfutnák, de hova? Ahová tekintem, körös-körül, végtelenbe nyúló tenger. Kiszáradt a szám s a lábaim, szinte görcse álltak a sok taposástól. Haza akarok menni s lefeküdni az ágyamba. Nézni a kedvenc sorozatomat s lemenni a közértbe. Soha többé nem hagynám el az otthonom. Én hülye. Minek is akartam világot látni.

Dühöngve csapkodtam a vizet, s szidtam mindent ami szent. A sorsot, amiért ebbe a helyzetbe vitt s istent, amiért elhagyott. Szemeim már bevéreztek a sok, beleömlő sós víztől. Az elején, még próbáltam úszni, de még a horizonton se látni, szárazföldet.
Nincs remény. Én meg csak bőgök, akár egy kisgyerek s úgy félek, ahogy még soha. Az nem lehet, hogy ilyen rútul végzem a világ, eme eldugott sarkában. Szívem, majd kiugrik a testemből s minden gondolatom, csak a halál körül forog.

Hatan érkeztünk a vízbe s néhány, leszakadt roncsba kapaszkodtunk. Úgy két órán belül, érkezett meg az első cápa. Jó négy méteres lehetett. Tigriscápa a csíkjai alapján. Egy ideig csak körözött, majd eltűnt. Hamarosan, négy másik uszony követte s a nyomorultak, egyre csak özönlöttek. Úgy tekintettek ránk, mint valami, svédasztalra. A kapitány, igyekezett minket, nyugtatgatni, de a pánik, eluralkodott rajtunk.
Itt vannak a cápák s csak, minket akarnak.
Semmitől sem féltem annyira, mint az éjszakától. Itt a tengeren, nincsenek fények, melyek biztonságos támpontot adnának.

De az éj leszállt s vele, megindultak a cápák. Az ifjú szerelmespárból a lányt kapták el. A lábába haraphattak bele. Nem láttam szinte semmit, de hallottam azokat az idegtépő sikolyokat s azt a nem emberi haláltusát, ahogy a végét járta. Imádkozva könyörögtem az istenhez, hogy ne én legyek az édesség. Összevizeltem magam, úgy rettegtem. A hangok végül, abba maradtak s nem maradt más, mint a jéghideg csend. Gyűlöltem ezeket a dögöket, s lehet, most én leszek a reggelijük. Mikor kel már fel a nap?
A deszkák, amire kapaszkodtunk, nem bírtak el minket, pedig fel akartunk rájuk mászni. Képtelen voltam, tovább elviselni a tényt, hogy a fekete víztükör alól, gyilkosok figyelik, minden mozdulatom s csak idő kérdése, mikor kapnak el.

Hirtelen, valami kemény ütődött a karomnak. Jobban szemügyre vettem, s amit láttam, villámcsapásként ért.
Egy szétmarcangolt kézfej. Úgy üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért s hisztérikus pánikba estem. El akartam menekülni innen. Szárazföldre.
Gyönyörű volt a reggel s isten ajándékának hittem a napfelkeltét. Ám a cápák, ismét rohamot indítottak. A kapitány volt a következő. Elkapták a lábát, majd lehúzták. Ám erős ember volt s visszahúzta magát a roncshoz. Combja felől, hatalmas vérfolt rajzolódott ki a vízen. A többiek segíteni akartak. Én nem. Érthetetlen közönnyel figyeltem az agóniáját. S ekkor a cápa, ismét a mélybe rántotta a férfit. Hihetetlen mennyiségű vér jött fel a felszínre, mi pedig csak üvöltöztünk. Néhány perc múlva, felbukkant a kapitány. Erőt vettem magamon s oda úsztam hozzá, hátha tudok segíteni. Mikor azonban hozzá értem, félbe harapott teste, oldalra dőlt s láttam a csonkokat az izmokat s inakat. Lógó beleiből még mindig folydogált a vér. Ott helyben belehánytam a tengerbe s fékevesztett erővel, húztam vissza a roncshoz. Nem sok idő tellett bele, mikor egy hajót vettünk észre a távolban. Őrült kiálltozásokkal a vad, karlendítésekkel, próbáltuk, felhívni magunkra a figyelmet. Nem sikerült. Elcsüggendtünk, de mikor jött a következő a remény, ismét fellángolt. Három hajót is láttunk, de egyik sem állt meg. Folytatták útjukat, valamelyik, kikötő felé.

Még aznap, meghalt a két férfi s naplemente után a nő is. Gerincemen, végigfutott s jeges rettenet, hogy egyedül maradtam s itt az újabb éjszaka. Felhős az ég. Még a csillagok sem adnak fényt. Baljós gondolatként hasított belém, hogy a cápák, engem hagytak utoljára, s az alkalmat lesik.
Elvesztettem az időérzékem s elvesztettem a reményt. Egybefolytak az órák s a percek. Elfogadtam a sorsomat s vártam az elkerülhetetlent.
Hirtelen, megbökött alulról valami. Sikoltva tekintettem a víztükörre, de nem láttam semmit. S ekkor, valami metsző, leírhatatlan fájdalom, hasított a jobb lábamba. Éreztem, ahogy az ereim s izmaim, elnyíródnak. Feltűnt a cápa feje. Egy pillanatot sem haboztam. Életösztönöm segítségével, letörtem valami hegyes deszkát a roncsról s a dög, orrát kezdtem szurkálni. Eltűnt a mélyben, de a lábamból, ömlött a vér. Nem volt más választásom. Meg kellett próbálnom, felmászni a roncsra.

Minden mozdulat, kínszenvedésként hatott. Megtapogattam a lábfejem, s azt éreztem, hogy nincs. Síró görcs kapott el s úgy éreztem, itt helyben meghalok. De már nem a vízben vagyok s ez jó jel. Elterültem s figyeltem a sötét eget. E percben, arra ébredtem, hogy eddig sosem érzett, fájdalom hasít a jobb lábamba s görcsös rángások törtek rám. Minden izmom, pattanásig feszült. Kínzó görcseim csak percek múlásával, enyhültek, de apró fájdalmak még léteztek.

Oly fáradtság tört rám, mint még soha. Testem egészéből, kiáramlott az erő. Szemhéjaim lecsapódtak s innentől, teljes sötétség. Világosságra ébredtem. De már nem a roncson, hanem egy fedélzeten voltam, ahol a hajósok, idegen nyelven beszéltek hozzám. Érdekelt is engem. Nem bírtam mozogni, de mosolyogni igen. Sírva fakadtam ott helyben s magamban, áldottam az istent, amiért kimentett ebből a reménytelen helyzetből.