Mennybéli pokol

Egy félszigetre utaztunk kikapcsolódni, elszakadni a szürke hétköznapok félelmetes valóságától menekülvén. A szörnyű bizonytalanság árnyékától akartunk megszabadulni. A félsziget egy tóba nyúlt, és a vize egy meredek hegyoldal lábait mosta. A hegyoldalon egy felújított vár falai húzódtak meg, több szintet képezve. A vár különböző szintjeit luxus élet tarkította be. Az alsó szinten medencék, pálmafák, kisebb sétáló parkok várták a látogatókat. A középső szinten az éjjeli szórakozás barlangjai helyezkedtek el, játékkaszinók, báltermek, bárok, és éttermek tették hangulatossá az éjszaka vándorait. A legfelső szinten egy varázslatosan szép kastély feküdt, mely a vár ideiglenes lakóinak szolgált szálláshelyéül.

Egy hetet tölthettünk itt együtt. Az első két napban sülve főve együtt voltunk, egy volt a lélegzetünk és egy volt a gondolatunk. Nappal a medencékben hűtöttük meleg testünket, majd árnyék mögé bújva vártuk az éjszakát. Éjszaka a mindig holdfényes sétányon sétálva a vár falaihoz lépdeltünk, nézegettük a tó fodrozódó hullámait, és hallgattuk apró morajlásait. Harmadik nap hosszabb kirándulásra indultunk, fel akartuk fedezni a vár környéki erdő minden csodáját. Láttunk állatokat, melyek annyira szelídek voltak, hogy kezünkből etethettük őket. Éreztük, hogy a madarak nekünk dalolnak. És néha-néha a nap is bepillantott, hogy ellenőrizze boldogságunkat. Estefelé hazaindultunk. A vár bejárata egy fahíd volt, mely egész évben le volt engedve, díszes ruhás ajtónállók vigyázták az illetéktelenek behatolását, és a vendégek békéjét.

Ahogy átléptünk a hídon a bástya lépcsőjéről egy öreg jósnő toppant elénk. Akaratlanul is szétszakította összefonódott ujjainkat, és tenyerünket vizsgálva hümmögött félhangosan. Majd egy pillanat múlva elővillantotta két szem fogát, és megszólalt:
- Úgy látom itt nekem nincs dolgom! - mosolyogva állt tovább, keresve egy újabb párt. A kastélyhoz érve egy inas lépett elénk határozottan, és kimérten mondta a következőt:
- Jó estét hölgyem, uram! Ma este a Telihold éjszakája van, és ebből az alkalomból hatalmas bált rendezünk melyre meghívjuk önöket is. És kezünkbe nyomott névre szóló meghívót. Egymásra néztünk. Hát jó! - hamiskásan legyintettünk. Menjünk a bálba! - adtuk meg magunkat. Másfél órán át nem láttuk egymást. Arra hivatkoztál, hogy gyönyörű akarsz lenni. Nehezen engedtelek el. Én hamar elkészültem. Csörgött a szobámban a telefon. Egy barátom hívott.

- Na mi újság, hogy mennek a dolgok? Hogy érzitek magatokat?
Még válaszolni sem volt időm, mikor folytatta, holnap meglátogatunk néhányan, majd elmeséled! Jókat bulizunk... - és letette a kagylót.
Nem is jutottak el a fülembe a szavak, mert beléptél az ajtón. Mit beléptél, belibbentél egy tengerkék egyszerű estélyiben, kezeden hozzáillő világoskék kesztyű, lábadon hasonló kék félmagas sarkú cipő. Elállt a lélegzetem. Még hasonlót sem láttam rajtad, melyben ennyire pompáztál volna. Mindig csinosan és egyszerűen öltöztél, és úgy is tetszettél. Úgy éreztem, most ismét szerelmet kell vallanom. De nem jött ki hang a torkomon. Gyorsan belém karoltál, mielőtt elájultam volna, és lesétáltunk a bálterembe. A hangulat emelkedett volt, és a zene a szívünknek muzsikált. Szorosan magamhoz öleltelek és egész éjszaka táncoltunk. Forgott velünk a világ. Hajnalban bálkirályt és királynőt hirdettek. És mi csak táncoltunk, táncoltunk. Majd megragadott egy hatalmas kéz, és a levegőbe emelkedtem. A kéz gazdája egy hatalmas ember volt.
- Elnézést! - mondta. - Fáradjanak ki az emelvényre, mondjanak egy kis köszöntőt. Hitetlenül néztünk rá.
- Miért kellene ezt tennünk? - hebegtem.
- Mert önöket választották az éjszaka királyának, és királynőjének! - jegyezte meg halkan.

Körbepillantottunk...

Mindenki minket figyelt, majd hangos tapsvihar tört ki, és innen is, onnan is lelkesen kiabálták: Gyönyörű pár! Máshonnan: Összeillenek!
Még távolabbról: Éljen a szerelem! És megilletődve lépdeltünk előre az emelvény felé. Átvettük a koronánkat, és egyszerűen ennyit mondtunk, szinte egyszerre:
- Köszönjük, igazán nem kellett volna!
Újabb tapsvihar tört ki, és újabb kiabálások érkeztek: Hát nem aranyosak! Hát nem édesek!
Aztán a takarodó zenéje tudatta az egybegyűltekkel, hogy ideje távozni.
Ahogy bénultan sétáltunk hazafelé, több ember is gratulált nekünk... Gyönyörű hajnalba zuhantunk...

Reggel látván, hogy édesen szuszogsz, észrevétlenül surrantam ki az erkélyre, hogy halljam a habok hangját, és végignézhessem a napfelkeltét. Kiabálásra lettem figyelmes. Engem szólítottak. Lenéztem a fövenyes kertbe, a barátaim érkeztek meg.
- Hogy kerültek ide? - kérdeztem magamtól, majd eszembe jutott a telefon.
Kábultan lépdeltem lefelé, hogy üdvözöljem őket...
És már nem kerülhettem el sorsomat. Átölelve lelkendeztek, betaszigáltak egy század eleji autóba, mert a vár környékén csak ilyen gépjárművel lehetett közlekedni, és vittek máris a bárba, ahol leöblíthették torkukat, én meg nem bírtam szabadulni. Aztán vittek teniszezni, itt teljesen elvesztettem önmagam, önfeledten játszottam egészen sötétedésig, de nem volt pihenő.

A kaszinó következett. Ott a barátaim a játék mellett a nőkre kacsintgattak. Majd néhány lány a társaságunkba keveredett... Aztán újra a pohár fenekére néztek, én is. Teljesen eláztam. Egy lány ült az ölemben és csókolgatott. Én öntudatlan állapotba kerültem. Másnap délben kerültem ismét a kastély bejáratához, és gyengének éreztem magam. Egy dalfoszlány járt a felemben, mely bálból maradt meg bennem...
A Bikinitől:" Hogyha filmen látom, olya szép a reggel...
De szemben a tűzfalon, nem háborog a tenger... "
Egy küldönc fiúcska hozta a hírt. Húsz perccel ezelőtt feldúltan távoztál csomagjaiddal.
És már a fiúcska fogta a kezem és vonszolt maga után a kikötő felé, ahol még láttam, hogy egy ladikba szállsz és a túlpart felé úszik a csónak, ahogy az evező férfi lapátjaival erősen hajtja előre. Rohantam vissza az erkélyre, hogy még sokáig lássalak, mert a kikötőben horgonyzó jachtok nem engedték, hogy a tó vizét teljességében átláthassam.

Futás közben eszembe jutott egy gondolat.
" Most biztosan megint vívódsz magadban. Nem tudsz választani a két férfi között. Te megpróbáltad, és úgy látszott sikerül, de végül mégis megfutamodtál..." Pedig nem. Én voltam a hűtlen. Én engedtelek el, mert nem voltam elég erős. Az erkélyre érve még láttam egy ideig, egyre távolodó alakod, ahogy halványodik, és végképp eltűnik szemem elől.
Könnycseppek tódultak szemembe, és eleredt az eső... Szerelmünk csak a szívem titka marad... Talán örökre.