Mélység

Érezted már azt, hogy az életedben kialszanak a fények, meghal a remény és sötétségbe borul fejed fölött az ég? Sötét felhők úsznak át életed tovaszálló percein és érzed a mélységet. A borzongató, jéghideg, végtelen mélységet, amitől annyira félsz. Mégis tehetetlen vagy és hagyod, hogy süllyedj, egyre lejjebb és lejjebb... hagyod, hogy zuhanj egyre gyorsabban. Még halványan felsejlik, hogy a mélységből csak felfelé visz majd az út, de már nem törődsz vele. Hiszen hol van már a mélység? Mindenhol. És mégsem érzed. Körülvesz, fojtogat, de már elsüllyedtél benne. Elvesztetted minden reményedet. Nincs már út, nincs már cél, nincs már semmi csak sötétség, bánat és szenvedés. Úgy érzed, mintha láthatatlan kezek fonódnának nyakad köré és többé nem engednének el. Szorításuk időről időre csak erősödik és hiába küzdenél ellene... Érzed, ahogy lassan fogy a levegőd, de nem teszel ellene semmit. Már a sötét felhőket sem látod. Meghalt körülötted a világ. Nincs fény, nincs hang, nincs élet. Füledben egyre erősödik a semmi végtelen, megfoghatatlan zúgása. Már nem tudod ki vagy, az utolsó emlékeid is eltűntek. Már nem érzel semmit. Sem félelmet, sem rettegést. Várod lassan, csendben, hogy megsemmisülj a világgal együtt…
De a zúgás a füledben halkulni kezd. Újból meglátod a felhőket, amint nehézkesen úsznak át fejed fölött. Messze a horizonton egy halvány, világos csík dereng. Mintha hajnalodna...
(2004.)

Megint eszembe jutottak régi emlékek... régi, gyönyörű emlékek. De úgy érzem, az emlékezés visszalökött a mély szakadékba, ahonnan már majdnem kijutottam... Lehet, nem pont a legmélyére, de mélyre, elég mélyre... Talán így, hogy már ismerem a felfelé vezető utat, előbb szabadulok. Előbb kijutok a sötét mélységből, ahol egyetlen fényt adó érzés szorongatja lelkemet. Mit ugyan soha el nem érhetek, de látni a fényét megér minden szenvedést... De mégis mit érek vele? Hisz’ elérhetetlen, nem segít rajtam... Senki sem segít rajtam... Egyedül kell legyőznöm a mély sötétséget, vagy örökre a foglya maradok. Átver és becsap a sötétség, a mélység. Kellemesnek tűnő érzéseket ad, ám ez csak illúzió, ami idővel tönkretesz. Mert belőlem, az érzéseimből él. És nem hagy nyugodni a gondolat, hogy ezt nem akarom. Szabad akarnék lenni! Lerázni a bilincset kezemről, ami a szakadék aljához láncol és nem enged szabadulni. De azért nem enged, mert én nem akarom. Várom a fénysugárt ott lent, hogy segítsen nekem... De miért is segítene?! Hisz’ az csupán illúzió, a képzeletem szüleménye... Én ennek ellenére mégis hiszek benne és szenvedek inkább. Aztán néha jön valaki, hogy segítsen kijutni a mélyből... Egy ideig elfogadom a segítségét, de azután én magam engedem el kezét, hogy visszazuhanhassak oda le, a mélybe, a börtönömbe. Amit talán félek is elhagyni. Mert mi lesz azután a fénysugarammal? Fent a világosban már nem fog úgy világítani. Elveszik az erős fényben. Én viszont féltem ezt az egyre gyengülő lángocskát. Ő adta eddig az életemet. Legalább is ezt hittem... Mi lesz velem, ha elalszik a láng? Ilyet másikat nem találok többé. Mi értelme azután az életemnek? Félek az igazi, valódi világtól…
(2001.)