Megvilágosodás

Elképzeltem. Talán túl sokszor is. Eleinte csak néha-néha ötlött fel bennem, elvetendő gondolatként, egy-egy gyors villanásként. Később aztán gyakrabban foglalkoztatott a szórakozás e formája, pestisként fertőzte meg sejtjeimet, míg végül teljesen átitatott. S bár hiába kérték, könyörögték, rendre hideg elutasítással válaszoltam. Pedig már minden porcikám azon fáradozott, hogy végre lángoljak úgy, ahogyan szeretnék, hogy vágyaim ne ütközzenek konzervatív, erkölcsös elmémbe. Agyam tudta, hogy egyszer ennek is eljön majd az ideje, de e pillanat érkezését próbálta a lehető legkésőbbre tolni, mintha védene. Mennyire vágytam már rá! Mennyire vártam már azt a vadul csaholó, lángoló pillanatot, mikor minden, az elmém által épített gát átszakad az egyre erőteljesebben ostromló gátaknak engedelmeskedve! És végre ez a pillanat is eljött. A falak, pajzsok, gátak egy, szinte fájdalmas nyögés kíséretében leomlottak és végleg távoztak testemből, szabadjára engedve azt az őrületet, ami évtizede nőtt bennem gonoszul, aljasul.
Elengedtem hát, persze mértékkel, hiszen nem akartam ijedtséget okozni. Utólag beláttam: ha akartam volna se tudtam volna megrémiszteni sem magamat, sem Őket ezzel az új lénnyel, aki szintén én vagyok. Én lettem, mert elmém is így akarta; ha csak egyetlen eldugott, poros idegpályájával is, de vágyott rá. És most együtt szívtuk be ezt az új erőt, az energiát, amit a megnyílt világ nyújtott felém. Ezen energia mást sodor felém, mint az addig megismert világdarabka: illatokat, fenségeseket, elképzelhetetlen ízeket; új, más időbe torkolló varázslatokat. Ahogy a vérillatú napfény végigsöpört tekintetünkön, s halálos lassúsággal a Csuklyás Bűn fakó, csontos keze végigsimította verejtékező homlokunkat, már mindhárman tudtuk: áldottak vagyunk. Csuklyás hozzánk ért s mi az övéi lettünk, mikor egymás karjaiban, szétszórt szikracsillagok alatt próbáltunk visszatérni az Életbe, abba a mindenki által megszokott sémába, melyet csak Erkölcsnek hívnak.
Áldottak vagyunk, hogy e vágyak eggyé kovácsolódtak, eggyé, akárcsak mi; ez áldás pedig két terhet vonszol maga után, melyet immár mi is viselünk: örökös, csillapíthatatlan éhséget ezen eggyé vált Bűnre és emlékeket; bűnös, kínzón kellemes pillanatok lenyomatát égette valóságtól fulladozó szívünkbe. Vágyunk közös, terhünk is, hiszen egy lény vagyunk, háromfelé tépve a Véreskezű Végzet akaratából; de újra és újra eggyé válunk; ha csak rövid, egy-két szívdobbanásnyi időre is, de három lélek eggyé olvad, kilép testeiből és fölöttük lebegve néz le a pillanatnyi halottakra. Éhezik ő is, hát újra és újra meg kell haljon, szét kell szakadjon, hogy aztán újra magába olvadjon és magába fogadja a Csuklyás Bűnt: ezen szűk körben létező, vágyakból felemelt istenséget.
Csuklyás fojtott hangokat és halált kíván. Haljunk meg hát a kedvéért újra és újra! Csak neki! Csak mi hárman...



("álmomban hármasban")