Meg nem írt levél...

Kedves!

Megint várok. Újra és újra csak várok tehetetlenül. Rád. Ez a dühítő érzés ezerszer csap le rám villám-karmaival minden pillanatban. Megkötözi testem, agyamat megbénítja. Én rohannék, repülnék hozzád szabadon, szárnyak nélkül is, ha kell. De nem tudok. Csak ülök és várom a Csodát. Téged.
Bármit teszek, mér késő. Megjelöltél. Magamban hordozom azokat az órákat, melyeket nekem adtál az életedből. Mind az enyém, és örökre magamban tartom. Ahányszor lejátszom minden másodperc filmkockáját, valami csillagon túli köd lepi el a szürke jelent. Szürke, mert nem vagy velem. A múlt arany, hisz’ együtt voltunk. S a jövő...? ... homályos üveggolyó... Ne hagyd, hogy millió szilánkra törjön szét! Ne engedd elgurulni a feledés sötét útjain!

Már az első percben megláttam szemedben azt a furcsa ragyogást, amely megbabonázott. A sors akarta így, vagy csupán a véletlen játéka? Nem tudom. De azt igen, hogy néhány pillanaton múlott az egész. Ha nem vagyok ott, vagy másfelé nézek abban a pillanatban, nem látlak meg. Néhány rövidke perc kérdése és én élem tovább unalmas életemet a szürke jelenben. Ha ne találkozom VELED.
De most minden más lett! Olyan, mint régen, amikor boldog voltam! Zúg a fejem, annyi gondolat zakatol benne; sok őrült gondolat: jó, rossz, reménykedő... Ha most le kellene írnom őket, nem lenne elég se tinta, se papír. De ha Te kéred, megpróbálom, és ha elfogadod lelkem, az egészen a Tiéd, ha úgy akarod!...

... Ha nem...

Nehéz, nagyon nehéz lesz, mert mély benyomást keltettél bennem. De az utóbbi időben úgyis csak a beletörődés jutott nekem; lassan már meg is szokom.
Tudod, láttam már sok száz csodát és elhittem mindnek hazug szavát; elbódított édes illatuk. De véget értek, eltörött a görbe tükör és csak magamat találtam, egyedül. Félelem szőtte át minden percemet, állandó rettegés. Féltem elaludni, mert nem tudtam, mit hoznak az álmaim. S féltem felébredni, mert tudtam: egyedül ébredek.
Talán kinevetsz érte, de volt, hogy sírtam. Könnyem sós íze egy időre meg is nyugtatta meghasonlott szívemet. Hányszor eszembe jutott a halál, hogy jobb lenne nem lenni! Sok öngyilkos gondolat... Meg is ijedtem tőlük és féltettem életem.
Még élek. Őszinte szóra, őszinte szerelemre vágyok és úgy érzem, a Te utad végén rátalálok. Sorsom most már a Te kezedben, szívem - lelkem a Tied. Bárhogy is döntesz majd, ne feledd: emlékeim könyvében már ott ragyog neved, kitörölhetetlenül.
Nem foglak meggyűlölni, ha elutasítasz - túlságosan szeretlek. Nem fogok könyörögni, elengedlek; menj tovább utadon. Én maradok.
Álmaim bölcsője elringatja lelkem.
Lesz idő, amikor nem ismer már senki, s ahogy a homokórában a homokszemek lepotyognak, úgy tűnik el a nevem. Aztán emlékem is elmerül a feledés tengerében.

S végleg eltűnök...