Másnapos szerelem

Hétfő reggel iszonyatos fejfájással ébredek. Előző este alaposan kirúgtam a hámból, és ennek elég sok cuccom kárát is látta. Egy darabig dörgölöm a szemem, majd rájövök, hogy nem állítottam le az ébresztőmet, így a hifi berendezés még mindig 30-as hangerővel üvölt a fülembe. Kotorászni kezdek a távirányító után, közben leverem az éjjeliszekrényemről a fájdalomcsillapítót és a másnaposság elleni gyógyszert, amit előző este bölcsen odakészítettem. Miután megtalálom a távkapcsolót és kikapcsolom a Bumerángot, teljes lelki nyugalommal fordulok a másik oldalamra, és alszom édesdeden tovább. Fél órával később egy vödörnyi hideg víz zúdul a fejemre, mire én irgalmatlan káromkodásba kezdek. A lakótársam öntött le, miután saját bevallása szerint húszpercnyi ébresztgetés után nem volt jobb ötlete. Miután tudja, hogy este hol voltam és mit csináltam, már meg se kérdezi, mi fáj, csak a kezembe nyomja az orvosságot, meg egy pohár vizet. Én engedelmesen beveszem, majd közlöm vele, hogy felesleges volt összemocskolni egy poharat, elég lett volna, ha a lepedőből a számba csavarja a vizet. Hál` Istennek még másnaposan is szorul belém némi humorérzék.

Még mindig szörnyen morcosan kikászálódom az ágyból, majd bevetem magamat a fürdibe. Úgy döntök, hogy nem volt elég a lakótárstól kapott reggeli zuhany. Még mindig piaszagom van, úgyhogy előveszem a legerősebb illatú sampont és tusfürdőt, amit per pillanat megtalálok a szekrényben, és hosszas küszködés árán ugyan, de sikerül eltüntetnem az esti buli látványosabb nyomait. Miután az elemekkel vívott csatát a meleg vízért folytatott harcban megnyerem, nekilátok fogat mosni, de valahogy nem nagyon akaródzott úgy, mint más, normális reggelen. Mivel nem sikerül teljesen frissé varázsolnom a leheletem, a számba tömöm egy kisebb ország éves rágófogyasztásának felét és elégedetten konstatálom, hogy üde leheletemtől nem menekül mindenki a kétméteres körzetemből. Öltözködés... Na, mit is kéne felvenni, hogy kényelmes legyen és amit persze nem sajnálok ha sáros lesz. Általában rekordöltözködőnek számítok a nők körében... Na, ezt most mindenki nyugodtan elfelejtheti. Ez a megállapítás a mai reggelre nem vonatkozik. A gardrób előtt állva nézelődöm, majd erős ötperces gondolkodás után leveszem a tekintetem a nyári ruháimról, mert rájövök, hogy január közepe van. Miután megtalálom az évszaknak megfelelő öltözetet, odaállok a tükör elé, és hosszas önszemlélés után megállapítom, hogy a stílusérzékem mára cserbenhagyott. A megfelelő cipő után kutakodva észreveszem, hogy a nyári szandálok között keresgélek. Átmászom a csizmáimhoz, és kiválasztok egy, az öltözetemmel szöges ellentétben álló darabot. Nem baj. Remélhetőleg ma senki nem veszi észre, hogy nem a szokásos Szofi sétál végig az egyetem folyósóján. Ránézek az órára, konstatálom, hogy negyed órás késésben vagyok, és hanyatt-homlok felkapom a szendvicsemet, meg az üdítőmet és menekülés-szerű futásra átváltva rohanok a buszhoz.

A buszmegállóban hál` Istennek összetalálkozom a szomszéd nénivel. Imádom... A maga 150 centijével és az irántam viseltetett határtalan ellenszenvével bátran pályázhatna a számomra legelviselhetetlenebbnek tartott ember címére. Már jön is ide, hogy megint lehordjon, amiért este megint sáros lábbal mentem végig a folyósón, amit oly nagy odaadással takarít... napi kétszer a hét minden napján. Mivel ma reggel kicsit türelmetlenebb vagyok a szokásosnál, alig hogy belefog a mondókájába, heves ellentámadást indítok. Ömlenek belőlem a szavak. Egyperces monológomban nem csupán a véleményemet közlöm, hanem arra vonatkozóan is ellátom jó tanáccsal, hogy mit csináljon a drágalátos folyosójával, ha egyszer annyira szereti. Szerencsére ekkor jön a busz, én felszállok rá, és a lehető legmesszebb ülök le a még mindig némán hápogó Sári nénitől. Na jó, lehet hogy egy kicsit durvábban fogalmaztam a szokásosnál, de hát könyörgöm... Azért ezt a cirkuszt hallgatni minden nap, az már egy cseppet túlzás. Ezekkel a gondolatokkal a fejemben bámulok ki az ablakon. A nap vakít, ahogy szembejövő autók szélvédőjén megcsillan, és persze otthon hagytam a napszemüveget. A fene se gondolta volna, hogy január közepén szükség lehet rá! A megvakulást elkerülendő behunyom a szemem.

Arra eszmélek, hogy valaki bökdös. Morogva megkérem, hogy ezt hagyja abba, vagy nem leszünk jóban. Ekkor megilletődve közli az illető, hogy kezdődik az előadás, és hogy jó lenne betámolyogni a terembe, vagy elkések. Meglepődök. Hiszen az előbb még a buszon ültem és azon méláztam, hogy miért süt ennyire a nap. Úgy látszik, hogy az elmúlt háromnegyed óra, és a közbeni négy átszállás egy az egybe kiesett. Sebaj. Összeszedem a cókmókomat, és a terembe belépve látom, hogy valami pofátlan egyén elfoglalta a helyemet a hátsó sorban. Magamban bosszankodok, mert eddigi tapasztalataim szerint az az egyetlen hely, ahol a prof nem veszi észre, ha elalszom az óráján. Keresek magamnak egy másik szimpatikusnak tűnő helyet, beletörődve, hogy nem aludhatok.

Dögunalmas az óra. Egy piciny professzor, a matematika tanszék vezetője egy hosszú pálcával hadonászik a táblánál egy kilométeresnek tűnő egyenlet különböző részeire mutogatva. Időnkét lefirkant valamit, majd magyaráz tovább. A csoport jószerével oda sem figyel, ugyanis szerencsétlen ember olyan nagyon gyorsan és olyan nagyon érhetetlenül beszél, hogy azt már művészetnek tűnik megérteni. Már senki sem vesződik az óra közbeni jegyzeteléssel. Amikor már vélhetően minden fenn van a táblán (ez általában akkor szokott bekövetkezni, amikor már minden egyes apró négyzetmilliméterre besűrített számokat és képleteket), akkor mindenki nekiáll lekörmölni az órai anyagot. Óra végén mindenki szedelődzködik. Amikor észreveszem, hogy már szinte teljesen üres a terem, én is összeszedem a motyómat, és kifelé veszem az irányt. A terem előtt elkap a barátnőm, és elkezd faggatózni a buliról. Kérdezget egy srácról, akivel állítólag tegnap összejöttem. Úgy tűnik, hogy ő többet tud erről a dologról, úgyhogy gyorsan átváltok védekezésből támadásba. Ő már kezdene szabadkozni, hogy ő nem is úgy gondolta, meg hogy ő nem akar belekeveredni, de amikor rám néz, látja, hogy cseppet sem vagyok vevő erre a dologra, és hogy ha nem mondja el azonnal, hogy mi történt, valami súlyos és nehéz tárgyat fogok rövid időn belül a szájába helyezni. Ezt a nézésemet sokan ismerik, és még nem nagyon akadt olyan, aki erre ne fejezte volna be, amit éppen csinál. Hála Istennek most sem kell további fenyítőeszközökhöz folyamodjak. Ahogy ömlenek a lányból a szavak, kezd körvonalazódni előttem is a történet, bár nehezen tudok hinni a fülemnek. A történet szerint egy szinte már büntetendően helyes sráccal jöttem össze. Amikor elkezdi mesélni, hogy hogyan is néz ki, ráébredek, hogy ez az a srác, akivel tegnap az alapozás közben végig flörtöltem. Nem nagyon akarom neki elhinni, hogy ez a gyerek lenne a titkos pasim. Ez kész lehetetlenség lenne. Ő az egyetemi kosárcsapat kapitánya, és nem mellesleg már végzős. Ezért is nem értem az egészet. Mit eszik egy végzős Adonis egy kis elsős tyúkon, aki ráadásul még különösebben jól sem néz ki? Felettébb gyanús. Minden kételyem eloszlik azonban, amikor a barátnőm elkéri a telefonomat, és megmutigat nekem néhány képet. Ezek alapján elég eseménydús este lehetett. Nem nagyon hinném, hogy meglenne a srác száma, ezért elkérem Barbarától. Már menteném el a számot, amikor a telefonom kiírja, hogy `az adott számon már létezik névjegy. Kívánja felülírni?`. Én meg gondoltam igen, kívánom, mert azt sem tudtam, hogy mentettem el. 10 perccel később, már hívom is, hogy jó lenne valahol összefutni, beszélnünk kéne. Ugyanazon a véleményen van, úgyhogy megbeszéljük, hogy az egyik órára nem megyünk be, helyette találkozunk.

Kinn ülök az egyetem előtti padon és próbálok relaxálni egy kicsit. Késik. Ez már alapból nem jelenthet jót. Amúgy is nyűgös vagyok, és már a reggeli gyógyszer hatása is múlóban van, úgyhogy éppen a széthasadás környékén van a fejem. Már éppen ott tartok, hogy leszarom, akkor nincs pasim, ha késik, akkor megérdemli, amikor valaki hátulról befogja a szemem, hátra dönt és lesmárol. Hűha, gondolom magamban, ennyire jól csak kevés ember tud csókolni. Úgy tűnik, pont olyan jól csókol, mint ahogy azt az ember ránézve elképzelné. Amikor elenged, alig tudom magam türtőztetni, hogy ne vessem rá magam azonnal, de győz a józanész. Muszáj tisztázni a helyzetet, mielőtt akár ő, akár én többet képzelnénk a dologba, mint amennyi.

Összeszedem a gondolataimat, és már éppen mondanám a dolgokat, amikor mondja, hogy sajnálja, de nem nagyon emlékszik, hogy mi történt a bulin, ő csak ma tudta meg, hogy egyáltalán ismer engem. Na, ez fasza, gondolom magamban, de igazából hálát adok az istennek, mert ezek szerint nem csak én vagyok ilyen iszákos. Ez számomra határozottan pozitív dolog. Mielőtt túlságosan elmerülne az ivászat mélyelemzésében, közlöm vele, hogy én sem emlékszem, és hogy csupán a barátnőm kotnyelessége miatt tudok a létezéséről. Ez persze vaskos hazugság volt, mert már régen nézegettem. Láthatólag neki is nagy kő esik le a szívéről, és nem nagyon látszik csalódottnak. Ez kicsit rosszul érint, mert úgy tűnik nem hagytam mély nyomot benne, habár a pia viszonylag erősen befolyásolja az emlékezőképességet, így nem nagy baj, ha az ember nem kezd el rögtön kavintont szedni egy átmulatott éjszaka után. Nagyban mosolygok, és a kezemet nyújtom. Miután nem nagyon vágja le a szándékaimat, felajánlom a kézfogás magyarázataként, hogy kezdjük elölről az egészet. Nem bánja nagyon. Kellemesen elbeszélgetünk, nem is tűnik fel, hogy közben elkezdődött az előadás, csak úgy a fele táján, akkor meg már nézeteim szerint nem illik bemenni egy előadásra, csak ha az ember közgúny tárgya akar lenni. Sebaj, óra helyett inkább még beszélgetünk egy kicsit. Nincs nagyon ellenére, hogy ő se menjen be a további óráira, így miután leküzdöttük az itallap bal felét, elindulunk valamerre.

Nagyon hamar elszáll vele az idő. A délután nagy részében ki-ki végig mondja a maga családi történetét
(meglehetősen részletesen), majd miután rájövök, hogy a nővéremhez kéne mennem takarítani, fájdalmas búcsút veszünk egymástól. Nem igazán zavarja, hogy újrakezdtük, a búcsúzáskor egy hosszú csókkal köszön el tőlem. Meglepődök, de azért viszonzom a kedves gesztust. Hát ez hihetetlen. Amikor először, ott a park közepén megcsókolt, azt hittem ennél nem kaphatok jobb csókot. Tévedtem. Hihetetlenül jól csókol. Úgy érzem, mintha megszűnne körülöttünk minden. Alig bírom megállni, hogy ne omoljak bele a karjába, de hát bennem is van büszkeség. Nem ájulok el egy szimpla csóktól. Pedig nagyon kedvem lenne hozzá, de ellenállok a kísértésnek. Amikor véget ér, se szó, se beszéd, mind ketten sarkon fordulunk, és homlokegyenest az ellenkező irányba megyünk.

Egész délután kába vagyok. A nővérem szavait sem fogom fel. Vagy legalábbis csak nagyon keveset belőlük. Azon gondolkozom, hogy ebből lesz-e még valami. Nem tudom. Tényleg nem. Létezik- e olyan, hogy egy egy-éjszakás kalandból komolyabb kapcsolat legyen? Létezik-e, hogy egy ilyen Adonisz legyen a pasim, mint Roli? Nem nagyon hallottam még ilyenről. Hogy biztos legyek a dolgomban, írok neki egy sms-t. Aztán mielőtt elküldeném, kitörlöm az egészet. Hát igen, ilyen szempontból nem vagyok túl határozott ember. De sebaj, ha valaki szeret, akkor előbb-utóbb hozzászokik, hogy váratlan helyzetekben teljességgel felelőtlenség tőlem bármilyen határozott ötletet várni. Mi több. Abszolúte képtelen és hamvába holt ötlet. Megpróbálkozok a `kibeszélem magamból a problémáimat`-szerű indulatkezeléssel, de miután a nővéremnek csak addig fontos egy `beszéljük ki a pasikat`-féle délután, ameddig ő beszél és én hallgatom, így nem sok jóra számítok tőle, ami rövid úton be is igazolódik. Nagy nehezen átvészelem azt a röpke 2 és fél órát, amíg a nővérem engem ócsárol, vagy éppen kioktat -persze, a pasik terén, hiszen én még szűz vagyok, és ha nem, akkor hogy képzelem, hogy nem-, aztán szedem a sátorfámat, mert ha még 5 percet ott kell maradjak, akkor nagy valószínűséggel gyilkolásba kezdek.
Este van. Végre múlni látszanak a másnaposság mellékhatásai. A fejem immáron más miatt fáj. Az egész napos gondolkodás kicsit kikészített. Hozzá vagyok szokva, hogy egy nap maximum két-három órát használom az agyamat, és utána boldog öntudatlanságban tölthetem a nap további részét. Hát most ez nem így történt. Egész nap Rolin gondolkoztam. Hogy vajon fel fog-e hívni, vagy csupán egy egyéjszakás kaland voltam, amikor amúgy is részeg volt? Egyre inkább kezdek elkenődni. Túl szép volt, hogy igaz legyen. Mit is akarna egy kosárcsapat kapitánya egy olyan kis szürke egértől, mint én? Már éppen kezdem átadni magam az önsajnálatnak, és a mélabúnak. A barátnőm persze próbálja tartani bennem a lelket, de mit sem segít. Ezen a bánaton csak egy telefonhívás tudna segíteni.

És abban a pillanatban csörög a telefon. A kijelzőn az áll, hogy ismeretlen szám, így nyomban alább hagy a lelkesedésem. Rolandnak megvan a száma, tehát ha ő lenne az, ki kéne jeleznie. Kicsit kifújom az orrom, hogy ne tűnjön úgy, mintha súlyos nátha gyötörne, majd felveszem a telefont. A kagylóban az ismerős, búgó hang, amitől egy pillanatra megáll bennem az ütő. Ez nem lehet igaz. Ilyen nincs. Ez a srác megcáfolja mindazt, amit a fiúkról általában gondolok, és ez nem annyira bosszantó, mint inkább meglepő. Kell hozzá egy perc, mire összeszedem magam, csak azután válaszolok. A szívem szinte a torkomban ver. Kicsit felhangosítom a zenét, és így indokom van rá, hogy hangosan beszéljek, így valamelyest kevésbé hallatszik, hogy remegek egész testemben. Sosem hittem volna, hogy nekem egy srác miatt lehetnek ilyen érzéseim. Elkezdi mondani, hogy ő ilyet még nem tapasztalt, és hogy nem érti, mi van vele, de úgy érzi, hogy beszélnie kell velem, mert ha nem beszél, megfullad. És amúgy is fel akart hívni, mert hallani akarta a hangomat. Egyik percről a másikra úgy érzem, mintha lenyeltem volna egy jó nagy korty Jägermeistert, és egy csapásra átmelegszem. A szám sarka vigyorra húzódik, és mire befejezi a mondandóját, már kitartóan vigyorgok. Lala kérdően néz rám, nem érti mit történt, de én csak legyintek neki. Most minden figyelmemet Roland köti le. Randit kér tőlem. Még ma este látni szeretne.

Fél tizenegy. Ülök a Blaha Lujza téri villamosmegállóban. Jár kezem lábam, mintha életemben először randiznék. Nem beszéltünk meg semmi konkrétat, így egy kissé izgulok, hogy mégis mit szeretne éntőlem, hova megyünk, mit csinálunk, és amúgy is. Hogy lehet az, hogy egyetlen nap alatt belezúgjak valakibe? Én az ilyenben nem hiszek. Ilyen csak a mesékben létezik. Végre megérkezik. A szinte már szokásosnak mondható csók helyett csupán egy puszit nyom az arcomra. Már majdhogynem sóvárgást érzek, hogy megcsókoljon, de mintha ezt tudná, és szándékosan nem csókol meg, nem ér hozzám, csak a szemembe néz. Észreveszem, hogy valamit szorongat, és hogy elnézzek valamerre, mielőtt begolyózok attól a tekintettől, megnézem mi az. Egy kendőt tart, és szemlátomást nem azért, mert fázik a feje, vagy a csuklójára akarja kötni, hát rákérdezek, hogy mégis minek van ott. Mármint a kendő. Ekkor szó nélkül fogja, és a szememre teszi, majd megfordít és hátul a copfom alatt megköti. Teljes a sötétség, még az utcalámpák gyér világítása sem szűrődik be a sálon keresztül. Elindulunk. Szorosan fogja a kezem és időnként arrébb húz, gondolom olyankor, amikor éppen neki készülök menni valaminek. Valamiért teljesen biztonságban érzem magam mellette. Megbízom benne, pedig én ilyet nem szoktam tenni. Alapjában véve elég bizalmatlan ember vagyok, és nagyon keveseknek adatik meg, hogy teljességgel megbízom bennük. Azok az emberek, akik nagyon közel állnak hozzám. És bár per pillanat Roland körülbelül két centiméter távolságra áll tőlem, ami azért elég közelinek mondható, mégiscsak alig ismerem. Igaz az is mondjuk, hogy a nap felét átbeszélgettük.

Végre valahára megállunk, de nem veszi le a szememről a sálat. Csak ott állok csendben, hallgatom a város zaját, a párok beszélgetését, és valahonnan egy szórakozóhely irreálisan hangos zenéje hallatszik, de most még az sem zavar. Roli lassan hátratol, még mindig nem szól egy szót sem. Két-három lépést hátrébb megyek, majd egy kőfalba ütközöm, ami alig ér magasabbra, mint a csípőm. Szelíden lenyom rá, majd átkarol. Teljesen elbódít az illata. Érzem, hogy ennyire még senkit sem akartam. Gyengéden az állam alá nyúl, kicsit felemeli a fejem, majd megcsókol. Hosszan, lágyan, mintha csak direkt húzni akarna. Én bele megyek a játékba. Még mindig be van kötve a szemem, de valahogy még a kendőn keresztül is látni vélem az alakját, így nem kell sokat nyúlkáljak, hogy megtaláljam az arcát, és gyengéden megsimogassam. Érzem, ahogy lassan megremeg az érintésemtől, de nem hagyom ennyiben a dolgot. nagyon lassan végighúzom a kezem a füle mögött, a nyakán és lassan a karján egészen a kezéig. Mikor azt megtalálom, megfogom, és megcirógatom.

Ahogy mindezt megcsinálom, egyre erőteljesebbé, és kívánkozóbbá válik a csókja, majd elhúzza a fejét, és szorosan magához ölel. Alig bírom ki, hogy ne vessem azonnal rá magam. Teljesen megbolondít. Szinte vattacukor tölti ki most az agyam helyét, és ha nem lenne kendő a szemen, akkor is tökéletes sötétség venne körül, amiből csak az ő arca tűnne ki. Érzem, ahogy a tarkómnál van a keze, és kezdi kibontani a csomót. Kicsit elbajlódik vele, de végül csak sikerül, majd ahogy veszi le a szememről, két kezébe fogja az arcom, és mélyen a szemembe néz. A kendő közben leesik a földre, de ez most egyikünket sem zavarja. Szinte vibrál köztünk a levegő. Aki most minket lát, az bátran azt hiheti, hogy már hónapok óta ismerjük egymást, és a másik mozdulataiból, sőt akár pillantásából is megértjük, mit szeretne. Hihetetlennek tűnik, hogy az egész csak tegnap kezdődött egy ártalmatlan kis flörtöléssel. Sugárzó kék szeme fogva tartja a tekintetem, akkor sem tudnám levenni róla, ha akarnám. De ebben a pillanatban nem akarom. Egy ilyen pillanatot nem szabad megszakítani, amikor ennyire belsőséges helyzetben vagyunk, szinte semmi gát nincs közöttünk, csupán ő, én és a kibontakozó szerelem első szellői. Beletelt fél perc, vagy fél óra, nem tudom pontosan, mire megszólalt. `Azt hiszem beléd szerettem.`