Maradj!

- Nem szabad többet találkoznunk!
- Akkor maradj meg magadnak Rozika! – csattan fel most már ingerülten.
Homlokán sötét ráncok gyűlnek, szeme szürkébe dermedt merevség.
- Nem szabad többet találkoznunk – ismétlem meg makacsul, undorítóan ügyefogyott és sírós hangon.
Nézem, ahogy leszegett fejjel, haragosan otthagy. Vadul ver a szívem, annyira félek. Szememben könnyek gyülekeznek.
Másnap indulnak. Már korán reggel jár az autó motorja. Mindenki búcsúzkodik. Gyengének és tehetetlennek érzem magam. Alig állok a lábamon a fáradtságtól. Egy szót sem szólt hozzám azóta. Még csak rám sem nézett.
Görnyedten várom, hogy én következzek a búcsúzásban. 
Aztán eljön az is.
- Szia, Rozika!
- Szia, Zolika…
Megölelem.
Megszorít, hosszan.
Rázkódik a mellkasom.
Megcsókol, és a kezembe csúsztat valamit. Nem tudom, mi lehet az, talán a kedvenc cukorkám, amit sosem tagadott meg tőlem, akárhányszor csak eljött értem.
Elmosolyodok.
Én mindig mosolygok, ha valakitől végleg elbúcsúzom.
Mosolyog ő is. Nevet a szeme. Igaz, hogy még most sem zöld. Hanem kék. Kék, mint a szomorú acél.
Az autó berregve kifordul az udvarról és én bambán bámulok utána. 
Már mindenki elment dolgára, csak én állok még mindig ott, próbálván feldolgozni, hogy megint kicsúszott a kezemből egy pillanat.
Valami mocorog a markomban. 
Lenézek.
Egy nagy, lüktető emberi szív. Tisztán látni, az elszakított aortát.
Nem tudom, mit csináljak vele. Tétova ügyetlenséggel, óvatosan a küszöbre teszem.
Amikor alkonyatkor kiviszem teregetni a ruhákat, még akkor is dobog.
Északról mennydörgés hömpölyög felém.
Jön az eső.