Lélekrabló 8

- Meg is ölhette volna őket… Még szerencse hogy volt annyi lélekjelenléte és idejött… - Nyitotta ki álmosan a szemét Vic. Érezte, hogy egy kar visszanyomta a fejét egy puha térbre. Tágra nyitotta a szemét. A következő pillanatban megállapította, hogy Leonóra ölében van a feje.
- Hééé… pihenj még… Olyan édesen alszol… - Mosolyodott rá a lány. Még Victum se merte volna elhinni, hogy ez az ártatlan teremtés belül egy ördögfióka.
- Megjavítottak már? –Ő pedig engedelmeskedett, és élt a lehetőséggel.
- Mindent a maga idejében… - Simogatta meg Melinda a kék fejet, mire Victum ránézett.
- Sietnem kell…
- Meg kell várnunk amíg jobban leszel…
- Jól vagyok…
- Nem… - Erősködött Melinda, mire Victum engedett. Fáradt, volt és ő maga is érezte hogy osztozkodik ezen a testen egy másik lénnyel. - Sajnos kiszedni nem tudom belőled.. És hasznos is lehet, ha átalakulsz… persze csak ha kontrollálni tudod…
- Mit akarsz mit csináljak? Már régen nem vettem részt semmiben..
- Megtanulod kezelni a változást… És előkeríted Ternosst…
- Ternosst? Őt megöltem…
- Az a helyzet… - Nézett rá zavartan a nő mire Victum felült.
- Ugye nem azt akarod mondani…
- Ternoss most erősebb mint bármikor… Ő is olyan szuperegér lett mint mi… - Nézett rá Leonóra.
- Ezért valakit még megölök! –Nézett Melindára vészjóslóan a fiú. –Közlöm hogy most nem vagyok beszámítható! És te sem voltál az mikor ezt a marhaságot elkövetted! Mégis mire képes ez a vén szivar?
- Mindenre… - Válaszolt a lány csöndesen. - De elment…

- Harcoltál vele?
- Megölt…
- Tessék?
- Ez van…- Nézett rá Leonóra. –Nem bírtam vele…
- És akkor én hogy bírnék?
- Most még persze hogy nem… De majd egy két nap múlva…
- Nap? –Nézett Melindára Victum.
- Igen, pár nap, és elengedünk… Egy legyet üthetünk két csapásra…
- Egy legyet? Két csapásra?- Victum hirtelen egy fémet érzett a nyakán, ami hangos kattanással bezárult.- Mi ez? Mit csináltok velem…?
- Egy ideig a rabszolgám leszel… - Simogatta meg a lány a karját. –Az enyém és senki másé… - Megmasszírozta Victum vállát.
- Ugye nem mondd igazat?
- Victum itt nem gyakorolhattok! Szétrombolnátok a labort!
- De mégis mit akarsz!?
- Egy ideig Leonórával leszel egy lakatlan házban…
- Micsoda?!
- Úgy bizony Victum… - A lány az örömtől sóhajtozva csatolta a fiú derekára a láncokat, majd a karját is lebilincselte.
- Melinda… Ne hagyd ezt! –Victum mocorogni kezdett de nem sikerült kiszabadulnia. Tudta Leonóra többet akar, mint pusztán kiképezni őt.
- Nem kell minden olyan halálosan komolyan venni…- Súgott izgatottan a fiú fülébe. –Visszatérítelek a helyes útra..
- Pedig azt hittem hogy ma vesztem el a maradék szüzességemet… - Siránkozott Victum. –De hála Livrának nem..
- Szerencsére.. így az enyém lesz…
- Az lehetetlen… Én Roant akarom! –Ugrott le az asztalról, de Leo visszarántotta.
- Idefigyelj te alattomos kis melegringyó! Ha nem leszel az enyém az övé sem… !- Markolt bele Leonóra bele Victum vállába. –Elég érthetően fejeztem ki magamat?
- És mi lesz Livrával?
- Livra Roannál van… majd ő gondját viseli… Vagy nem bízol annyira benne?
- De… Csak Livrában nem bízok…

A táj teljes sötétségben volt. Téli szél fújt, az utcákon alig járkált már pár ember. Az ősz már régen meghalt, a fák elsiratták utolsó leveleiket is az ágakról. Az egyik kis utcából mégis segélykiáltozások hallatszottak. Egy fiatal nőt fogott le két férfi, és szinte marták róla le a ruhát. Senki sem akart a nő segítségére sietni… Mindenki elhaladt a sikoltozás mellett, mintha süketek lennének. Egy fiatal fiú mégis megállt, és gondolkozás nélkül beindult.
Kék haja égnek állt a zselétől, a hold fényében megcsillantak a szállak, az arcát viszont elfedte a sötétség. Szemében megcsillant egyfajta kegyetlen fény, és a következő pillanatban a két férfi megkövülve nézett rá.
- Már megint ti… - A fiú kedvetlenül morgott, hol vékony hol pedig mély hangja jelezte hogy most mutál.
- Takarodj innen! –Az egyik férfi, felkapott egy vascsövet, és elindult felé, a fiú viszont egy perc alatt odaszögezte a falhoz. Felhúzta a lányt, aki mögéugrott és remegve belekarolt a vállába.
- Miért tenném? Olyan jól szórakozom veletek! –Nevetett fel kacéran a fiú. Hangjába beleremegett a föld is, érezte a lány is megborzongott. –Már megint te?! –Nézett rá megvetően a megmentett nőszemélyre. –Szórakozol velem? Itt hagyjalak?
A lány érezhetően megrázta a fejét, és megmarkolta a fiú karját.
- Drágám, ez nem játék, ezek komoly dolgok… - Duruzsolta a fiú a lánynak, majd a két támadóra tekintett. –Most nincs kedvem veletek foglalkozni… - Azzal a tekintetével falhoz nyomta a két férfit, majd a lányba karolt és elindult. –Megismétlem… Számomra nem jelent élvezetet ez a játék…
- De…
- Semmi de… - Nézett rá szilárdan a fiú, hangja viszont furcsán ugrált amiért nem lehetett őt komolyan venni. –Szeretném ha nem csinálnál többet ilyet… Nem tudlak szeretni, én mást szeretek…
- Vic… - A lány minden ellenkezés ellenére hozzábújt. –Szeretném ha tudnád, hogy nekem te vagy az egyetlen a földön…
- Keress mást…- Suttogta könnyelműen a fiú, és viszont ölelte a lányt. –Tudod, szarügy ha az ember szerelmes és még szarabb ha nem lehet vele… de van ennél százszor kétségbe ejtőbb… Hogy volt vele, de … az már régen volt…
- Victum… Könnyes a szemed…
- Csak belement valami… - Válaszolta Vic csöndesen, letörölte vékony kezével a könnykezdeményeket. –Nem szeretlek… és nem is tudlak… Hagyd ezt abba mert az lesz a vége hogy megölnek… És nem a karjaimban fogsz meghalni baby… - Morogta csöndesen. A lány közelebb lépett hozzá, egy apró puszit nyomott a nyakára, majd elfutott, Victum pedig elmosolyodott...

Negyed év… Két szó csupán… Két szó és annyi időt jelent…
Egy szerető szívnek viszont semmit… Victum három hete szabadult ki Eleonóra karmaiból, de eddig nem volt mersze hogy elmenjen Roanhoz. Vajon hogy fogadja… Teljesen átalakult rövidebbre vágatta a haját, és a hangja is mutálni kezdett…
Kinézete ugyanolyan nőies volt, a lelke is ugyanaz maradt… Ugyanolyan félénk, és kegyetlen… és végtelenül szerelmes… Szerelmes egy olyan emberbe akitől maga az emberi lét szakítja el… Nem lehet vele mert veszélybe sodorná őt
Most valahogy mégis vonzotta a ház. Mióta kint van azóta nem volt alkalma sem mersze oda elmenni. Körülbelül egy hete szabadult ki Leonóra karmai közül. A lány azt hitte végleg elszakíthatja Roantól, ezért kénytelen volt úgy tenni mint aki nem érez semmit, üres akárcsak régen. Pedig csupán a férfi iránti szerelem tartotta életben, magát a démoni lelkét is. Fűtötte, és fel is izgatta.
Miközben a házhoz közeledett, alaposan körülnézett mi változott itt az utóbbi időben. A többi ház ugyanolyan unalmas csöndben nyugodott mint máskor, de kettejük lakása ismét meg volt világítva szíve fényével. Már sokszor álmodott róla… Csak be kell lépnie az ajtón, és örökké boldog lesz…
Halkan fellépkedett a lépcsőn, és megkövült. Az ajtón egy cetli volt „Eladó” felirattal. Victum szíve összeszorult.

Roan meg akar szabadulni tőle, és az emlékektől? Lehetséges hogy nem ő lakik itt? Letépte a papírt, összegyűrte és az elszáradt falevelek közé dobta.
Szívét már így is a torkában érezte, de keringeni kezdett lelkében egy ismeretlen keserű érzés hogy Roan tényleg eltűnt… És akkor nem láthatja soha többé…
Ahogy a zárat babrálta tekintetét fel- felemelte figyelve hogy a zajra fel nem ébred e valaki. Esetleg Roan… Tudná hogy ő az, bizonyosan kinyitná az ajtót. Vagy Livra…
„Neki nagyon éles füle van” –Jegyezte meg gondolatban Victum. Hiába volt kötekedés kettejük között, olyanok voltak mint a testvérek… Valamilyen szinten összetartottak.
De magának kellett kinyitnia a zárat, minden álom beli kérelem ellenére. Lassan kinyitotta az ajtót, és belépett. A sötét padlót szinte bearanyozta a hold fagyos fénye, és a házba beszabadult a hideg. A fiú behajtotta az ajtót, és beindult. Régi illat… A ház illata… És valahol ott érződik benne Livra és Roan emléke.

Vic halkan lépkedett. Nem volt benne biztos hogy helyesen cselekszik, hogy fellobbantja a régi szerelmet. Minden egyes szeglett éles élt az emlékeibe, ezért nem ütközött bele semmibe. Egyenesen a háló szobába tartott… Roant akarta látni végre valahára… Az izmos kar súlyát vélte érezni vállán, és bizseregni kezdett. Lélegzetvisszafojtva közeledett az ajtó felé, ahol megtorpant. Szuszogás… De nem egy… Kettő ember szuszogása… Valahol hallotta a távolban hogy Livra alszik, rögtön tudta hogy nem onnan jön a levegővételek nesze.
„Megcsaltál…” –Lépkedett be, közbe érezte torkát összeszorítja valami keserű gondolat, hogy egy vad éjszaka után tört be ide. Mikor megpillantotta Roant, könnyek futottak a szemébe.
A régi arc… A régi test…
- Roan… - Vic nyelt egy nagyot, és leguggolt a férfi mellé. Szemeiből dőltek a könnyek. Nem hibáztathatta a férfit, mivel több hónapja nem látták egymást. Nem… Magát ostromolta szemrehányásokkal… Ekkor viszont egy tenyér megérintette a fejét. A bőre forró volt, és szeretettel teli. Simogatta a sötétben feketének tűnő hajat, majd egy percre megtorpant.
Victum meg sem bírt szólalni. Bűnbánó könnyes tekintettel emelkedett fel, de a következő pillanatban észrevette hogy egy fegyvert tartanak pontosan a tarkójához.
- Ki a fene vagy?! –Hirtelen felkapcsolta valaki a villanyt, Vic pedig felnyögött. Meglepettségétől megtántorodott és elbukott a földbe. –Victum…
- Roan… - A fú könnyes tekintettel meredt rá.
A férfi megrökönyödött arckifejezéssel figyelte Vicet, majd felsegítette.
- Hogy kerülsz ide?!
- Livra… - Formálta dadogva a szavakat. –Ő az enyém…
Roan egy pillanatig nézte. Végigmérte a fiút mennyit változott, és láthatólag tetszett neki a változás. Tett egy bizonytalan lépést a fiú felé, aki erre elhúzódott tőle. Roan ekkor visszahátrált, és csupán a szemével gyönyörködött Vicben.
- Amint látom te meg szert tettél egy társa… - Jegyezte meg csöndesen Victum közben meg letörölte a könnyeit.
- Ja… Rá gondolsz? –Roan lehúzta a takarót, és Victumnak elkerekedett a szeme.
- Ez egy nő! –Hüledezett, közben kereste a szívét hogy hogyan és miként téphetné ki a fájdalomtól felgyulladt testrészt. „Mindezidáig azt hittem… hogy a fiúkat szereted…” –Victum összeomlott tekintettel nézett Roanra, de látszólag a férfi nem értette, hogy mitől van annyira megütközve.
- Most akarod elvinni Livrát…? Nem akarod megvárni amíg felébred…?
- Semmiképp… - Nyöszörögte a fiú közben lenyomta a torkán az újra meg újra felgyülemlő indulatokat. „Hogy is maradhatnék itt, mikor te teljesen elfelejtettél… Gyűlöllek!” A fiú gondolataiban felélénkült az ötlet hogy most végez hűtlen szerelmével. Ez már túl sok volt neki… Lesütötte pillantását, mire Roan közelebb ment hozzá. Victum orrát megcsapta a férfias álmos illat, amitől azt hitte abban a pillanatban ő hal meg… Meghal a fájdalomtól… Nem tudja megölni Roant… Kénytelen rá… Gyenge…

- Vic… nem akarsz pihenni? –Duruzsolta lágyan mégis távolságtartóan a férfi.
- Mellette? –Nevetett fel gúnyosan a fiú. –Soha! Vagy talán be akarod mutatni?! Csak tessék!
- Nem ébred fel… - Válaszolta Roan komoran.
- Persze… - Nézett vissza rá sértődötten Victum. –Csak azt ne felejtsd el hogy én is egy gondolkozásra képes lény vagyok, és látok… Ez pedig egy nő, a te ágyadban…
- A „mi” ágyunkban… És nem nő…
- Akkor mi?!
- Mégis hogy képzelhetted hogy egyik napról a másikra… megváltozom!? –Roan mérges pillantásokkal szegezte a falhoz a fiút.
- Nem képzelem! Ez látszik abból amit itt láttam…
- Egyáltalán hogy jutott eszedbe hogy vissza gyere!?
- Csak Livráért jöttem, aztán megyek is… Nem avatkozom többé az életedbe Roan…
- Meg vagy húzatva!
- Most megint mi van ?!
- Egyik percről a másikra megjelensz mondván eljöttél Livráért, és képes lennél egyszerűen elhagyni engem! Semmi magyarázat hogy merre voltál eddig, és hogy miért mész el! Látom mennyit jelentek neked!
- Dolgom volt, és azért megyek el mert látom itt rám nincsen szükség!
- Ezt meg honnan a fészkes fenéből találtad ki!?
- Ne vegyél már hülyére, jó?! Melletted fekszik egy nő, és még neked van képed ilyeneket kérdezni!? Még én magyarázkodjak, mikor minden ellened van!?
- Vic nem érted… Komolyan mondom… Eddig még nem jöttél rá?
- Nem, képzeld el semmire sem jöttem rá, de most már tudom hogy játszottál velem, és legszívesebben felakasztanálak!

- Tedd meg! –Tárta szét a karjait Roan.
Victum szinte felgyújtotta tekintetével Roan ruháját, de nem történt semmi. A fiú megfordult, és kisietett a fürdőszobába, Roan meg utána.
- Ne kövess! Gyűlöllek, és átkozom azt a pillanatot, mikor betettem ide a lábam! –Roan ekkor megragadta Victum derekát, és magához húzta. A fiú, ekkor dörömbölni kezdett a mellkasán, és kitört belőle a keserves zokogás.
- Te kis bolond… Azt hitted megcsaltalak? –Roan óvóan átölelte a remegő testet, Victum még ellenkezett pár percig, majd mikor felfogta hogy mit súgott a fülébe a férfi, értetlen vöröses tekintettel nézett rá fel.
- Ott a… a…
- Az a nő egy hologram… - Magyarázta Roan. –A munkatársaimtól kaptam, ajándékba, mivel nekik is feltűnt hogy nincs barátnőm… Victum… Hogy a fenébe képzelhettél te olyat hogy én megcsallak… egy nővel…
- Én… - Victum százszor is elszégyellte magát. Hogy nem bízhat élete értelmében? Mikor válaszolni akart volna Roan forrón megcsókolta, ezzel kiszippantva a fiúból minden kételyt.
- Egy perc se telt el úgy hogy ne gondoltam volna rád… Egy perc sem… - Ismételte a férfi örömtől megrészegülve, miközben a fiú arcát simogatta.
- Én sem tudtalak kiverni a fejemből…- Victum vágya végre valahára teljesülni látszott.

Szorosan átölelte az izmos testet, és a Roan vállába temette arcát. Szinte elveszett a férfi erős karjai között. De ezt akarta… Szorosan és a végtelenségig ölelkezni szerelmével, és nem gondolni semmire, elfeledni mindent az utolsó másodpercig amíg nem voltak ismét együtt. A szenvedélyük mint két tenger csapott össze, és csak a forró csókok tudták legyengíteni az orkánszerűen rájuk törő vágyakat. Hosszú percekig csókolták egymást, újra felfedezték a másik arcán rejtőző titkokat, majd Roan lépett egyet, és nekitámasztotta Vicet a falnak.
- Az illatod nélkül nem tudok nyugodtan aludni… - Roan betömte Victum száját közben lehúzta a nadrágját. – Ezentúl veled akarom tölteni az összes éjjelt! –Felemelte a fiút, és bevitte az ágyra. –Kérlek maradj velem örökké… - Victum mellé heveredett, és megsimogatta őt.
- Tudod, hogy nem lehet… Most se szabadna ide jönnöm… - Ült fel Victum.
- Ki tiltja meg?! Ki az aki az őrületbe akar kergetni engem!? – Roan visszahúzta a fiút. – Ugye nem csak Livráért jöttél? Ugye nem csak ő hozott ide?
„Túl sok emberi érzés tapadt rám… Megőrülök ha nem láthatom Roant… Ez a vonzódás már több mint szerelem…” –Victum megrázta a fejét. - Már hogy hozhatott volna ide Livra… mikor… ide jöttem be először… hozzád…
- Tényleg azt hitted, hogy megcsaltak…?
- Nem vagyok hozzászokva az efféle túlmodernizált dolgokhoz… - Victum átölelte a férfit. –Soha többé ne csinálj ilyet még akkor sem ha már több éve nem láttál… Mert egyszer mindig visszatérek hozzád, még ha egy éjszakára is de itt leszek veled… Szerelmem…
- Vic… - Roan meglepve nézett a fiúra. Nem a mondat lepte meg hanem ahogyan Victum hívta. „Szerelmem…”. –Hogy nem bízhatsz bennem?
- Mert saját magamban sem bízok.. Mert kiszámíthatatlan vagyok… mert annyi titkom van… El kellene neked mondanom valamit… de nem merem…
- Miért nem?
- Én más vagyok, mint a többi lény a földön és nem önszántamból csinálom amit csinálok, hanem mert a kényszer, hajt… Minden egyes percért meg kell küzdenem, még ezekért a pillanatokért is amiket veled együtt töltök el… - Victum felhúzta a karján lévő pulóverujjat, és elővillantak a hegek sokaságai, a tűszúrások amik eddig visszatartották Roantól. –De nekem megéri…
- Bántanak? Ne hagyd, nem menj el többé, maradj itt velem! –Ölelte magához Roan. - Elmegyünk innen Livrával együtt és minden rendben lesz, és azt csinálunk amit akarunk, és akkor lehetsz velem amikor csak akarsz. Victum én nem tudok többé nélküled élni, ha te innen elmész hosszabb időre én megölöm magam! Oda mennénk ahol nem ismernének ránk büntetlenül csókolhatnánk egymást ott ahol akarjuk, és senki sem állna a szerelmünk útjába… Már ha szerelemnek lehet ezt nevezni, és nem egyéjszakás kalandok sokaságának… Én viszont szerelmes vagyok beléd… - Vallotta be, miközben legördült egy könnycsepp az arcáról. –Nem bírom sokáig… menjünk el, nem kell nőnek lenned, ahhoz hogy kézen fogva sétáljunk az utcán… nem érdekel mit gondolnak rólunk, szeretlek és ez a lényeg… Te szeretsz? Mondd szeretsz?

- Nem szeretlek… Imádlak… Soha senkihez nem vonzódtam úgy, mint hozzád, soha senkihez sem kötődtem… De nem lehet… Annyira megtenném hidd el, mindenemet odaadnám ha csak egy napot is együttlehetnék veled… Hiányoztál…
- Victum…
- Nem akarlak veszélybe sodorni mert ha velem maradsz meghalsz… Most viszont gyáva vagyok elmondani hogy miért. Te vagy az egyetlen akibe tudok igazán szerelmes lenni, de több nő volt az életemben mint gondolnád. Azt gondoltam velük boldog lehetek, mert arra kényszeríttetek hogy velük legyen párkapcsolatom… Szerettem őket, de soha nem voltam egybe sem szerelmes… Te viszont más vagy, és nem azért mert férfi vagy hanem azért mert semmit sem akartál rajtam megváltoztatni… Csak engem akartál, és én ettől megrémültem… Hogy nem egy átkreált srácot akarsz, hanem engem. Általad új értelmet nyertem sikerült elfogadnom magamat, mert tudtam hogy te szeretsz, és nekem már az elején is az volt a legfontosabb hogy te szeress… Mert hiányzott ez az ismeretlen de kellemes érzés, hogy megsimogatsz, hogy megcsókolsz, hogy átölelsz, hogy akarsz… De még mindig nem tudom teljesen mi az a szerelem… - Victum levette a felsőjét, és a lábai mellé tette. –Ezért hát mutasd meg… Most… - Victum félénken behunyta a szemét, és felkínálta magát a férfinak. Annak az embernek akinek az életét készült ajándékozni. Kék haját hátradobta, és remegve vett egy mély levegőt.
Roan elé tárulkozott az alkalom hogy eltölthessen egy szenvedélyes éjszakát a fiúval, és úgy látszott élni kíván a lehetőséggel.
Felemelkedett, és magához húzta a meztelen testet, megcsókolta Victum vállát, de semmi több. Nem volt tüzes, sem vággyal teli… Nyugodt volt és elégedett, úgy dőlt vissza Victummal a mellkasán.
- Tudod a szerelem nem a felkínálkozásból áll… De azért köszönöm… - Kezdte el simogatni Victum selymes bőrét. – Ezek a szavakba sűrített vallomások kimerítenek minden szerelmes érintést… Most viszont pihenned kell, mert fáradt vagy, és én is…
És örülök hogy itt vagy… és nem érdekel milyen titkaid vannak még előttem… Szeretlek… - Kihúzta a hologramot működtető készüléket, és a helyére fektette Vicet. A fiú egy álmos ásítás közepette nyúlt el az ágyon, mint egy kismacska arra várva hogy Roan mellébújjon. A férfi mosolygott, örült hogy Victum mellett alhat hogy érezheti szerelme illatát. Melléfeküdt, átölelte szunnyadozó szerelme derekát, és magához húzta. Victum hajába temette könnyektől felpezsdült arcát, és szinte rögtön elaludt.