Lélekrabló 2.

Victum már napok óta távol volt, nem mintha baj lett volna, de félő volt hogy ez a szökevény életébe kerül.
Nem csak azért volt különleges lény, mert nem volt igazi férfi, hanem mert lelkekkel töltötte fel magát.
Időnként emberlelket követelt, az ő földi léte. „Lakhelyén” mindig adtak neki áldozatot, akik kedvére szipolyozhatott, most viszont saját magára szorult. Neki kellett volna keresnie áldozatot, de nagyon nehezen szánta rá magát. Végül kiment az utcára, várva, hogy arra barangoljon egy lélekkel teli ember.

Ez sem volt könnyű dolog. Az akkori világ tele volt érzéketlen figurákkal nők közül is kevés volt, aki hatalmas lélekkel rendelkezett. Mivel az utcán nem talált megfelelő áldozatra ezért betért egy bárba. Borongós este volt, a szórakozóhely pedig teltházas. Leült a bárpult elé, és rendelt magának egy sört. Nem volt ismeretlen számára ez az ital.
- Mit keres itt egy magadfajta kisfiú? –Hirtelen egy nő ült mellé.
Victum elmosolyodott.
- Csak úgy erre tévedtem…
- Kidobtak otthonról?
- Nem, magamtól jöttem…
- Hmmm… A szüleid már biztos hiányolnak…
Vic meghúzta a korsót.
- A szüleim le se szarnak… - motyogta.
- Egy konyakot a kedves vendégnek mielőtt még kiszáradna a sörtől! –Kiáltotta a nő. –Nekem mesélhetsz aranyoskám!

- Mit meséljek? Elmenekültem, mert ki akartak nyírni, ennyi… - A fiú komoran megkocogtatta az üveg falát hosszú vékony ujjaival.
- Kár lett volna érted… Bár nem vagy valami férfias… De jól nézel ki… - A nő sokatmondóan rápillantott.
- Annyira vagyok férfi, mint maga nő… - Victum felemelte a fejét, érezte a nő keze már a csípőjénél jár, és mindenki őket figyeli. – Engedjen el…!- Kioldozta magát a nő kötelékéből, nem akart egy vénasszonnyal hemperegni. Sokkal inkább felkeltette a figyelmét az bár sarkában magányosan iszogató lány. Otthagyta a konyakot az öregasszonnyal együtt, és a lány felé vette az irányt. Az áldozat észre sem vette őt, szomorkásan nézett maga elé.

- Szia Szépség! Miért lógatod az orrod? Leülhetek? –Vic csábítóan elmosolyodott, de lány sötéten ránézett.
- Gyűlölöm a ringyókat, szóval tünés!
A fiú erre felkacagott, göndör nevetésére, még a lány is felfigyelt.
- Nem vagyok ringyó… - Nevetett fel, azzal leült a lánnyal szembe. –Csak új… Nem tudom hogy kell itt köszönni… Így? –Odatartotta a kezét a lányhoz. –Vagy így? –Felállt, és a következő pillanatban magához rántotta a lányt. Az az egy heves pillanat is elég volt megbabonázza a lányt, bíboros szemeivel.

- A nevedet nem tudom Szépség… Megtudhatom? –A lány persze ellenségesen ellökte magától.
- Thea… - A lány elmosolyodott sötét fürtjei mögött.
- Szép név… Victum… - A fiú rokonszenvesen nyújtotta ismét oda a kezét a lánynak.
- És honnan jössz?
- Távolabbról mint gondolnád… És te miért lógatod itt az orrod?
- Mert… Ez egy hosszú történet… - Sóhajtotta a lány, mire a kísérlet az órára nézett.
- Nekem van időm… Vagy csak nem akarod elmondani… Tudom hogy erről van szó, de nem kell tőlem félned…
- Mindegyikőtök ezt mondja…
- Más vagyok, mint a többi… Hidd már el… - Emelte fel Victum, Thea törékeny állát.

Tekintetével megbabonázta a lányt, és a következő pillanatban ajkuk egy szenvedélyes csókban forrt össze.
Ez hódítás volt eddig a leghosszabb, amire Vicnek várnia kellett. Mások hamarabb beadták a derekukat, hamarabb érezte hogy itt a csók ideje. Most mindegy volt, egy csókból mindent meg tudott a lányról. Lassan elengedte őt, mire Thea értetlenül és szégyenlősen nézett rá.
- Ne bánkódj amiatt a marha miatt… Meg sem érdemel téged… - Mosolyodott el Vic, közben hátrapenderítette az egyik vöröses tincsét.
- Te ezt…ezt… Honnan tudod?
- A szemeid fájdalomról árulkodnak… Olyan sebeket hordozol, amelyekre nem te vagy a hívatott személy… Segítek megszabadítani tőlük… - Victum kinyújtotta a kezét, és letette az asztalra. Tudta hogy a lány be fog hódolni, kérdés hogy mikor.

The tétovázott. Victum le akar vele feküdni. Nem, annak nem így indulna neki… Vagy mégis? Eszébe jutott a csók. Még sohasem érzett ekkora fellángolást férfi iránt amint akkor. Lehet hogy Victum számára az igazi?
Lassan odanyújtotta remegő karját, és a fiú tenyerébe csúsztatta.
- Ez a beszéd… - Morgott kedvesen Victum, felállt, és felsegítette a lányt. Az remegve felállt, mire Victum szorosan magához húzta. Theát akaratlanul is vágyakozás fogta el, hogy Vic az övé legyen, ezért kivezette.
- Mit akarsz? –Nézett rá a fiú kérdőn mint aki nem tudná.
- Szeretlek… - Borult a karjaiba Thea.
- Biztos?
- Igen!
- Akkor nézz a szemembe kedves… És add a lelked… - Thea önkénytelenül Victum vöröses szemeibe nézett, majd résnyire nyitotta az ajkait.

Egy percig szótlan csönd uralkodott közöttük, majd a lány szájából füst szerű gőz tört elő, körbe ölelve a fiú arcát. Ő pedig tűrte, érezte hogy új életre kap, hogy felvillanyozódik ettől a fiatal de ugyanakkor komor lélektől. Percek múlva elengedte a lelketlen lányt, aki a földre esett. Tekintete immáron üres volt, és semmitmondó, teste is mozdulatlanul feküdt a földön.
- Viszlát kedves… - intett Victum, azzal sarkon fordult, és hazafelé vette az irányt…

Két hét iszonyú sok idő. A hírek csak úgy szállingóztak a kis városban, mindenhol azt rebesgették hogy valaki elszívja a összetört szívű hölgyek lelkét. Victum meg csak mosolygott, az titokkal csakis ő volt tisztában, senki sem gondolta volna hogy pont ő lenne a tettes. Egyik sötétedő délután éppen az „otthonában” készülődött újabb lelkeket keresni. Semmi kedve sem volt ehhez, de meg kellett tennie saját életének érdekében. Éppen lépett volna ki, mikor meghallotta ahogyan egy autó közeleg. Nem volt nagy dolog, viszont a szél, ami megelőzte a járművet, vészjósló üzeneteket súgott Victum fülébe, aki erre visszahátrált.
A távolból egy parányi fényjelzés közeledett, és nemsokára mellépárosult egy búgó hang is. Egy autó. Victum érdeklődve emelte fel bíbor szemét.

Végighajtott a főutcán, és lefordult balra, majd megállt. Pont az ő háza előtt. Hátraugrott, felkapott egy fegyvert, és elrejtőzött. A sötét helyiségben nem volt nehéz dolga. Idegesen várta mi történik. Néma csönd… Majd kinyílt az ajtó. Kiszállt egy ember. Egy magas barnahajú férfi.
- Biztos hogy ne segítsek uram? - Hallatszott az autóból az ajánlat.
- Nem, nem köszönöm… Be tudom vinni őket… - A férfi a kocsiban lévő emberre mosolygott, elővette a pénztárcáját, és odaadta a pénzt.
- Sok szerencsét! –Az autós becsapta az ajtót és elhajtott.
A férfi megfordult, felemelte a nem kis súlyú csomagjait, és a lerobbant épület felé vette az irányt. Letette a cuccait mire dörrent egyet az ég.
- Micsoda idő?! Az előbb még gyönyörű volt… Most meg… –Dugta be a kulcsokat a zárba, és elforgatta. Szinte beesett az ajtón. Körülnézett. Néma sötétség mindenhol, az ajtón egy cetli:
„Roan, holnap már kezdhet is. Az aktuális ügyet az asztalon találja…”
- Isteni! –Sóhajtott fel, és az asztalra nézett, ahol egy jó vastag borítékot talált.
Igen, ő volt Roan, a 23 éves újságíró, aki idejött szerencsét próbálni. Ahhoz képest hogy komoly munkát végzett, igazán ruganyos embernek tűnt.
Barna tüskés haj, barna gyönyörű szemek, cseresznyés ajkak, kecses termet, izmos test és hosszú lábak jellemezték őt…

Minden nő vágyálma volt, Roan, viszont nem foglalkozott a párkapcsolataival, neki a munka volt az első helyen. Nem volt kedve egész este otthon főzni, nem akart senkinek sem a nyakán lenni. Vándormadár lélekkel járt kelt a világban. Felgyújtotta a villanyt, és forró vizet engedett egy pohárba. Kotorászni kezdett táskájában, és előkapott egy tasakot. Felbontotta és beleöntötte a forró vízbe. Belemártotta ujját, és keverni kezdte a löttyöt. Kávé… Az egyetlen kiút eme hirtelen jött esős elnyomott éjszaka elől. Megfogta az egyik kezébe a csészét, a másikkal pedig a borítékot. Leült a konyhai asztal mellé, és kulcsával felbontotta levelet.

„Sacramentoi lélekrabló” –Futotta végig tekintetével a szalagcímet. –Ez egész érdekesen hangzik… - Kortyolt bele a kávéba, és figyelmesen olvasni kezdte az újságcikket.
„ Néhány napja különös dolgokról adott nyilatkozatot a Sacramentoi rendőrség, miszerint valaki, vagy valami éjszakánként a kis város utcáit rója, és elveszi az emberek lelkét.
- Nevezetjük emberrablásnak is… - Állítja a százados, aki ezt az ügyet kapta. –Az elkövető kiléte ismeretlen, de rajta vagyunk az ügyön… Mindenkit biztosíthatok afelől, hogy biztonságban van. A város határai megfigyelés alatt vannak…
Ami még jobban érdekessé teszi a történetet hogy az eltűnt személyek egytől egyig, szerelmes fiatal nők voltak, akik nemrégiben szakítottak párjukkal. Erről feltételezhető, hogy az elkövető férfi lehet.

Az önkormányzat mindenesetre kiadott egy rendeletet, miszerint tilos bárkit is megcsalni, nyíltan megalázni amíg meg nem oldják az ügyet. Sacramento párjainak kapcsolata veszélyben forog, elvégre az ember társas lény…”
- Érdekes… - Morogta elgondolkozva Roan. –Egy feltehetőleg férfinak titulált lény, aki a szerelem miatt csalódott nők lelkét lopdossa…
Hirtelen leoltódott a villany.
- Ez meg mi? –Pattant fel a férfi, érezte ahogyan tapinthatóan megfagy a levegő körülötte. A következő percben valaki megérintette a vállát. –Mi a franc… - Nyögte, és felkapott egy villát.
- Azzal semmit sem érsz… Ellenem legalábbis nem nyersz vele… - Szólalt meg egy hang mögötte, és valaki átfogta a hasánál. –Mit keresel itt?! És ki vagy?!
- Ki vagy inkább te! –Roan egy jól irányzott ütéssel a földre dobta az idegent, és a villanyhoz sietett. Felgyújtotta, és a következő pillanatban mereven nézett a földre. Egy ember, ült kezében egy fegyverrel amit egyenest rászegezett. Nyelt egyet, és feltartotta a kezeit.

- Azt se tudod, hogy kell használni… - Vetette oda a fiúnak, aki a következő pillanatban meghúzta a ravaszt, ami Roan lába között fúródott a falba, eléggé közel a kényes helyekhez.
- Nem tudom használni? A következő már odamegy! –Sipította Victum felháborodottan.
- Hééé, hagyd abba ezt a viselkedést, te támadtál rám! –Lépett hozzá közelebb Roan. Leguggolt, és a kezét nyújtotta a földön ülő fiú felé, aki megrettenve húzódott el tőle, a konyha egyik sarkába.
- Mitől félsz? –Tett egy lépést a férfi. –Nem bántalak… Mi a neved?
- Victum… - Hunyorította össze a szemét a fiú. –És kapcsold le a villanyt…
- Még mit nem!
A fiú a térdére hajtotta a fejét.
- Nem szeretem a fényt… - Morogta.
- Én meg azt nem, ha tizenéves srácok betörtnek az otthonomba…
- Te törtél be az enyémbe! –Ellenkezett a fiú.
- Én ezt a lakást már hónapokkal ezelőtt kifizettem… Na menj haza… - Fordult meg Roan elfeledve hogy a fiúnál fegyver van.
- Tűnj innen te! –Pattan fel Victum, és ismét ráfogta a fegyvert.
- Tudod nagyon édesen mutatsz azzal a fegyverrel, csak az a baj, hogy majdnem úgy nézel ki mint egy nő, és egyáltalán nem való a kezedbe az a fegyver…

Victum kapkodni kezdte a levegőt, és eldobta a puskát.
- A két kezemmel végzek veled teeeee….! –Meg akarta ütni Roant, de az elkapta a kezét.
- Nem vagy ma formában pajtás! - Lökte az asztalnak a fiút. –Állj le! –A fiú végigcsúszott az asztalon, majd leesett a másik oldalt. Feltápászkodott, és újra nekiugrott Roannak.
- Hé, hé, hé! –Nevetett a Roan, és beletérdelt Victum hasába aki összecsuklott előtte. –Talán nem kellett volna ennyire erősen? Na mindegy… Ha feltápászkodtál mehetsz is… Ezt pedig elteszem emlékbe… - Kapta fel a fegyvert, és épp menni készült, mikor Victum kigáncsolta. A földre esett, a kísérlet pedig rávetette magát, és ott ütötte ahol érte. Roan pedig csak nevetett, és a következő percben már Victum feküdt a földön, felette pedig ő maga. A derekuk szorosan egymás fölött.
–Na mit akarsz? –Roan megfogta a legyőzött fiú arcát és maga felé fordította. Meglepte az idegen szeméből áradó ridegség, és a vágy is. Hirtelen annyira kívánatosnak találta hogy percek alatt beleegyezett volna egy futókalandba. –Szép kontak lencséd van… honnan szedted?
- Ez… nem…kontak lencse… - Nyöszörgött Victum. Vörös haja felborzolódott a harc során, ami még kihívóbbá tette ellenfele számára.
- Hmmm… Biztos hogy nem vagy nő?
- Te szemét! –Victumnak már vöröslött a feje, a méregtől, hogy egy egyszerű férfi leteríti. Mozogni kezdett.

- Mi lenne, ha lenyugodnál…? –Mosolygott rá a férfi. –Hány éves vagy? Tizenöt? Tizenhat? –Feltápászkodott, és felhúzta Victumot, aki zavartalan pillantott összevissza. Az az érintés soha nem érzett vágyat pumpált belé. - Ohh, ezt én csináltam… sajnálom… Néha heves vagyok… - Törölte le a szájáról a vért Roan. –Komolyan sajnálom…
- Hagyd a sajnálataid másra! Nincs nekem arra szükségem hogy egy magadfajta pipogya bunkó sajnálkozzon…! –Victum elkapta a fejét, ellökte magától Roant, és arrébb ment.
- Mi van? –Roan mérgesen meglegyintette a fiú tarkóját.
- Semmi… - Victum mérgesen letörölte a vért magáról.- Jó megengedem hogy itt maradj… - Sóhajtott Vic, gyanúsan ránézett a férfira. - Roan, ugye? De semmi rablás…! –Felkapott egy törölközőt, és a mosdó felé vette az irányt. Roan megszeppenve követte a fiút a pillantásával. Nem is lett volna baj, hogy Victum itt marad vele, csakhogy Roan más volt mint a többi férfi. Ő a saját neméhez vonzódott, és ezért több helyről is kirekesztették, elüldözték.. Ezért is jött Sacramentóba. Új életet kezdeni. De úgy látszik itt is kísérti a sors.

„Itt van ez a Victum… Olyan… Olyan fura… És mégis… Úristen tizenhat éves!” –Hajtotta
be az ajtót, hogy ne hallja ahogyan a fiú zuhanyozik. . „Biztos hogy az érzés csak véletlenül lángolt fel…” –Sóhajtotta. Igen, ez jó ürügy volt számára, mivel két éve nem volt senkije. Idegesen kapargálni kezdte poros huzatot. Az egész lakásban csak egy normális fekvőhely volt egy ósdi franciaágy személyében. De nem ezért volt ideges. Kíváncsi volt az ideiglenes lakótárs testére. Már így is felpörgette a fantáziáját a fiú, és meg akarta a nézni. „ Egy tizenhat évessel akarok kikezdeni, ez állati…”- Legszívesebben fejbe verte volna magát, mikor kinyílt az ajtó. Mohón kutakodó tekintettel nézett a jövevény felé, és tátva maradt a szája. Victum úgy festett mint minden tizenhat éves srác. Feltűnően hosszú végtagok vékony vállak, hevesen ziháló mellkas, már- már nőies csípő, vékony ívelt vékony fekete vonalak a derekától a hónaljáig, és… Törölköző…

Roan nyelt egy nagyot, és elkapta a fejét.
- Mi van? –Nézett rá halvány mosollyal a fiú. Megrázta vizes pirosas fürtjeit, és közelebb lépett a férfihoz. –Mit bámulsz olyan nagyon?
- Azt hogy úgy nézel ki mint egy csaj… - Nevetett idegesítően Roan, mire Victum látványosan elhúzta a száját.
- Úgy látom javíthatatlan a természeted… - Veregette vállon Roant.
- Úgy gondolod?
- Tökéletesen… - Vetette oda neki a fiú nagy hangsúllyal a szót, majd kibontotta a törölközőt.
- Mit… Mit csinálsz!?
- Megkötöm még jobban hogy ne csússzon le… - kezdte el direkt ügyetlenül kötözgetni magát.
Roan elfordult, már így is eleget látott ahhoz hogy maradandó nyomok legyen rajta megtalálhatóak.
- Nem akarsz segíteni?! –Nézett fel Victum.
- Nem… - A férfi besietett a fürdőbe, és magára zárta az ajtót. Victum nem tétovázott tovább megkötötte a derekán a törölközőt, és elégedetten sóhajtava heveredett le az egyik fotelbe.

„Ha azt hiszed, hogy te talán megmenekülhetsz előlem, halálos tévedésbe estél pajtikám… Láttam ahogyan néztél, és nem volt semmi…” – kacagott fel. Már előre várta az újabb reakciót, mivel Roan a nagy megilletődöttségében elfelejtett törölközőt bevinni.