Miközben elhajóztunk egy alacsony, kézzel vásott kőhíd alatt, megfogta a hálóingem ujját és kettőt rántott rajta gyengéden. Igaza volt. Bolond ötlet volt felállni egy csónakban, de mit is tehetnék, meg akartam érinteni a kőhidat. Arra a nyárra emlékeztet amikor Velencében voltunk a családdal és csúnyán eleredt az eső. Egy virágbolt fedett terasza alatt húztuk meg magunkat. Mindenki menedékbe vonult ezért az utcák üresek voltak, csak a Ponte della Paglia maradt, aki híd létére az esőt gyönyörű fátyolként viselte.
Legkevésbé sem szerettem volna a vízbe esni tehát leültem a csónakba, kezem a vízbe lógattam. Nem tudom hol vagyunk helyileg, de a víz valamiért forró, mintha a pokol tüze melegítené. Nincs jó előérzetem. Kihúzom gyorsan a kezem, ha tovább bent hagyom félő, hogy megfő. Ránézek útitársamra, aki szemmel láthatólag nem furcsállja a víz abnormális hőmérsékletét, de észreveszi az én nyugtalanságom.
Lerakja egyik kezéből az evezőt, felém nyúl és homlokon pöcköl. Mintha régi cimborák lennénk. Ez most meglepett!
Egy pillanatra megilletődtem, majd a hatalmas víg mosolyára figyeltem fel. Jót kacagott rajtam magában. Hihetetlen, de hirtelen nem is aggaszt már a víz hőfoka.
Egy hatalmas hegy állta el a horizontra nyíló kilátást. Remélem megkerüljük, hiszen azok a kibékíthetetlen baljós felhők úgy sorakoznak fölötte mintha csak maga Zeusz küldte volna a sereget. Minél közelebb érkezünk a hegy vízmenti partjához egyre nagyobb gombóc képződik a torkomban és a gyomromban.
Kihúztuk a csónakot a partra nehogy elvigye a víz.
-Ügye nem mászunk fel a legtetejére? -Kérdeztem, miközben ő már elindult a hegy felé.
Sóhajottam egy nagyot és követtem. A hegy oldala mentén próbáltuk megközelíteni a csúcsot, amit nem könnyített meg a számtalan akadály, amibe belebotlottunk. Az az érzésem támadt, mintha valaki szándékosan nehezítené meg az utat az odalátogatóknak.
Mire felértünk a hegy legmagasabb pontjára napok teltek el, az én fejemben pedig végig az futott szalagcímként, hogy “Vajon megéri a sok szenvedést?”.
Egy hangos füttyszó hallatszott a hegy tetejéről, ezzel jelezve, hogy igyekezzek a mászással.
Egy magányos szobor állt a kopár hegy tetején. Körülötte semmi és senki. Közelebb lépek, jobban megfigyelem az apró részleteit is. Már benőtte a moha a legtöbb részét, ahol pedig nem, ott rozsda színűre színezte az idő. Fölötte varjak köröztek. Engem nem riasztanak meg, közelebb léptem, hadd érinthessem meg.
Megégette a kezem, ijedtembe hátra ugrottam pár lépést. Különös érzés fogott el, mintha ismerném a történetét.
-Ez én vagyok? -Kérdeztem, bár már megszokásból nem vártam választ. Mire a következőt hallom:
-Igen.
Meglepődve állok, hiszen hosszú útunk során most hallom először beszélni, nekem pedig annyi a kérdésem, mint ahány csillag az égen.
-Miért vagyok kőbe fagyva? Miért vagyok egy hegy tetejére száműzve? Mi történt velem? Vártam a választ, de hiába.
-Kérlek magyarázd el! Nem értem! -mondtam. Egy örökkévalóságnak érződött, amíg a válaszra vártam.
Erre hű társam arcán egy olyan érzelmet láttam, amit együtt töltött időnk során még egyszer sem. Tudniillik, jól felismerem a csalódottságot.
-Menjünk vissza a csónakhoz. -mondta búsan az orra alatt. Értetlen fejjel ugyan, de követtem, hisz ő ismeri a terepet. Pár órája evezhettünk amikor végre megálltunk.
Hatalmas volt a csend, mint egy temetőben. Valamiért mostanra már a víz is feladta, nem hullámzik tovább.
-Sajnálom, azt hittem most sikerülni fog. -suttogta halkan, fejét kezébe temetve.
-Mit sajnálsz? Mi történt? -kérdeztem zavarodottan.
-Hát tényleg nem érted? Sose tanulsz a hibáidból, menthetetlen vagy! Nem mentél át a vizsgán. Megint kezdheted elölről. -robbant ki indulatosan, majd pár levegővétellel lenyugtatta magát. Lassan megfogta mindkét kezem és azt mondta:
-Állj fel kérlek.
Mielőtt felálltam volna, oda hajolt hozzám és a fülembe súgott valamit, úgy hangzott mint egy ősi varázsige. Az agyam, egy teletömött konyhaszekrény aminek az ajtaja feladta a szolgálatot, és minden emlék, mint a lavina zúdul ki.
-Már emlékszem. -mondtam. -Hányadik életem ez? Mikor jutok fel végre?
-Talán majd most.
Szorosan megölelt, majd belökött a vízbe.