Láss!

Álmos kedd reggel. Mit reggel, hajnal. Még a nap sem kelt fel, mikor az egyetemre indulok. Unott arccal, kedvtelenül utazok a villamoson. Körülöttem hasonlóan fáradt arcú emberek. Senki sem él még ilyenkor igazán. Én sem. Talán még kevésbé vagyok szociális, mint alapjáraton, pedig alapból se vagyok az a hű de nagy társasági ember. Ma meg nem elég, hogy sötét van és korán, még az eső is esik, a sáros, vizes betonon caplatni meg nem valami felemelő élmény. Szerencsére nincs messze a megállótól az egyetem épülete, alig tíz perc csak, de még az is sok ilyen időben. Belépek a kapun és lehajtom a kapucnimat. A hajamat igazgatom, miközben igyekszem valami elfogadható, emberi ábrázatot is magamra ölteni, már amennyire ez ilyen korai órán sikerülhet. Kicsit lelassítom a lépteimet, ahogy a teremhez közeledek. Veszek egy mély levegőt és belépek. Még csak néhány ember lézeng bent. Elég korán sikerült ideérnem. Egy biccentéssel halkan köszöntöm őket, majd a hátsó sorok felé veszem az irányt, ahol keresek magamnak egy helyet, ami egyelőre mindenkitől távol esik. Kipakolom a füzetemet és a tollaimat, majd a padra borulok. Csak olyankor nézek fel, mikor mozgást észlelek, hogy megnézzem, ki érkezett, különben igyekszem szundikálni még egy kicsit az óra kezdetéig hátralévő negyedórában. Így telik el jó pár perc. Már csak körülbelül két perc van hátra az óra hivatalos kezdetéig, amikor bevágódik Ő.
 
Feltápászkodok a padról és a hajamat kezdem birizgálni idegesen. Figyelem, ahogy ledobja a sapkát a fejéről és végigsimít enyhén vizes hajtincsein, amíg az előrébb helyet foglaló barátaihoz csatlakozik. A társaságban vegyesen vannak fiúk és lányok és mind lelkesen üdvözlik. Ő szélesen mosolyog. Követem minden mozdulatát a szemmel, ahogy leveszi a kabátját és előveszi a laptopját, a táskáját pedig ezt követően leteszi a földre. Tekintete végigsiklik a termen és pillantása egy rövid időre találkozik az enyémmel. Rövid biccentéssel köszönt, amit én félszegen viszonzok. Aztán már vissza is fordul előre. Mert ő csak néz, de nem lát.
 
Ekkor megérkezik a tanár is és kezdetét veszi az óra. Unalmas, mint mindig, ráadásul még álmos is vagyok. Néhány perccel a kezdés után már azon kapom magam, hogy nem is jegyzetelek, hanem az Ő tarkóját bámulom. Elképzelem, milyen lehet beletúrni abba a hosszú, szőke hajzuhatagba, a számon érezni az ajkait, megérinteni a bőrét. Régóta olthatatlan vágyat érzek erre, még akkor is, ha tudom, hogy nem lehet. Soha. Mert ő csak néz, de nem lát. Én látok. Látom őt. És csak őt. Pedig volt idő, amikor másképp volt. Mikor elkezdtük az egyetemet, még egészen más volt a kapcsolatunk. Egészen más volt ő is. Kedves. Nagy, barna szeme melegséget árasztott és ahogy mosolygott rám, attól többnek, jobbnak, szebbnek éreztem magamat, mint amilyen igazából vagyok. Aztán valahogy valami elromlott. Nem tudom pontosan mikor és mi volt az, de lassan hideggé vált, mint a jég, mára pedig már gyakorlatilag átnéz rajtam. Néz, de nem lát. Láthatóan, őt sem köti le az óra különösebben. Tekintete megint a teremben ülőket pásztázza, majd egy irányban megállapodik.
 
Arrafelé egy csapat lány ül. Közülük is egyet néz. Egyet lát. Őt, aki kiragyog neki a többi közül. Ahogy nézem én is azt a lányt szebbnek, okosabbnak, mindenben magam fölött állónak látom. Bár nem igazán ismerem, ahhoz én túlságosan jelentéktelen vagyok, hogy egy népszerű lány, mint ő, szóba álljon velem, de biztos vagyok benne, hogy megvan benne mindaz, ami belőlem hiányzik. Mert őt látja. Csak őt látja. Már régóta látom a tekintetet, ahogy ránéz. Ahogy a lány észreveszi a pillantását, csak egykedvűen biccent felé, aztán másfelé néz. Mert ő nézi, de nem látja. De ő még mindig csak nézi és nézi. Tekintete vágyakozást árul el. Teljesen más, mint ahogy bárki másra néz. Lát. Végre lát. De csak addig, amíg azt a lányt nézi. Ha tudná, ha észrevenné, ha LÁTNÁ, hogy én éppen ugyanolyan tekintettel nézek rá, mint ahogy ő néz arra a lányra... De nem lát. Akármit is teszek, nem lát. Volt idő, mikor azt hittem, hogy igen, mikor ott volt az a „lehet, hogy” a levegőben. Vagy talán csak én képzeltem oda. Amilyen fagyos és közömbös a viselkedése velem mostanában, elég valószínű.
 
Talán így a legjobb mindenkinek. Mi aligha illünk össze. Megölnénk egymást. Ezek persze csak kifogások, amivel nyugtatgatom magam. Persze attól még fáj. És akármennyire akarom, nem tudom kiverni őt a fejemből. Csak figyelem őt az oldalvonalról, az árnyékból és valami csodára várok, hogy egyszer hátha rám is vetül valamennyi fény és végre észrevesz. Hátha meglát. Még ha tudom is, hogy ez a nap sose jön el. Néha örülök, hogy átérzi a fájdalmamat, mert őt sem látják. Akit ő lát, az nem látja őt sem. Máskor viszont sajnálom, hogy ilyen igazságtalan az élet és gonosznak érzem magam. Miért ne lehetne legalább ő boldog? Egyáltalán, miért nem látja az a csaj, mit szalaszt el? Miért nem veszi észre, mennyire szerencsés?
 
Vacak dolog ez. Miért vagyunk mi emberek ilyen ostobák? Miért van az, hogy senki sem azt látja amit, akit kellene? És miért nem veszi észre senki ezt a dolgot? Vagy észreveszik, csak nem foglalkoznak vele? Miért van az, hogy mindenki csak néz, de nem lát?