Körúti hajnal

Füst és zaj, egyszerre dobbanó lábak, egyszerre mozduló kezek, egyszerre lüktető vér. Valahol a színpadon, tőlem félig takarva játszik a zenekar.

„Nem tudlak megkötni, mint férfit gyönge lány
Hogy fényed melegítsen minden éjszakán
Meg akarlak őrizni, még szunnyad bennem láng
Ragaszkodom hozzád, te legyél minden boldogság”

Néhol gyertya lobban, egy- két öngyújtó, zúg a tömeg, egy emberként dúdoljuk a dalt, érzem, ahogy az első sorban állók keze összekulcsolódik, mintha az enyémbe fonódnának az ujjak, egyszerre lendülnek a karok a magasba.
Jó is ez, így, együtt. Egyedül.

Sóhaj, lépések a zene ritmusára. Sodor magával a dallam. Aztán úgy érzem: elég. Itt és most, elég. Kiérek az emberáradatból, két egyenszekrény vigyorogva kienged a kapun- ennyi volt?- mintha minden nő álmai lennének. Holott: ki tudja, és ha tényleg?

Elfintorodom, lábam már a sötét utcát koptatja. Áll, vár, langymeleg nyári este, körülöttem emberek, mégis egyedül. Sárga döcögés a műfényben, begurul a villamos. Még csenget egy kicsit, aztán tovanyögdécsel. Ajtó nyílik, emberek fel- le, mindenkinek sürgős dolga, senki se egyedül.

Ülök a sarokban, kavarog a zene, elhalad a pályaudvar és én félüveges tekintettel nézem az ablakon képmásomat. Ki vagyok?

Végállomás- reccsen a hang, sóhajtva merülök bele az éjszakába, föl a másikra, vissza. A pályaudvar már egy megszokott állomás, hát igen, ezt már valaki megénekelte cirka húsz éve, mikor én még a homokot ettem boldogan a kertben. Nagy igazság.

Jegyellenőr, kalauz, döcögés, sehol a semmise, csak a nagy üresség. Fülemben zsong a zene, aztán hirtelen csend. Állomás. Aztán mintha reggel: eszembe jut a dallam, nem a mai esti, amit közkézen keresztül, mint gyermek a szomszéd kertjében pirosló almát, szinte loptam - bár nem mondták: ne bántsd, tilos. Nem volt tilos, sőt: egészen publikus.

Lehunyom a szemem, magam elé idézem a soha-nem-látott-de-vágyott arcot, játszom a gondolataimmal: vajon ha velem lenne, akkor is ilyen egyedül lennék?

Vonatról le, a dallam, mint egy mantra kavarog bennem, újra és újra, szinte látom magam előtt a magányosan kóborló alakot az éjszakában: mint bolygó Hollandi.
Elkanyarodok, magától visz a lábam, nem tudok neki parancsolni. Kihalt utcák, vásári hangulatban, mindenütt a fények. Leérek a partra. Kissé beljebb sétálok, ahová nem ér el a fény bántó keze. Mindig féltem a sötétben, de most úgy érzem: a barátom, megtanultam elfogadni, nélküle fény se létezhetne.
Séta, séta, séta, fel és alá fel és alá. Kóbor villanások úsznak tova a felszínen, megzavart madár riadtan kiált, és én nézem a sötétséget.
Vajon hol rontottam el? Mitől van, hogy az ember bár milliárdnyi társa veszi körül a világon, emberek százai formálják életét nap mint nap- most itt áll egyedül. És nem érti. És nincs csak a csönd.
Hol vagy?